DIVAT TÖRTÉNET IV

DIVAT TÖRTÉNET IV. RÉSZ REFORM KOR
A 19. században a férfiak öltözködése már nem volt olyan látványos és – mai szemmel nézve – extravagáns, mint a hölgyeké. A korábbi időkhöz képest egyszerűsödött szabásban és színben egyaránt. Jellemzője a keménygalléros ing, ami felett mellényt hordtak, és megjelent a ruhatárukban a praktikus zakó, vagy frakk, mely gyakran más színű volt, mint a nadrág. Kabátjaik gallérja és esetenként az ujja, atlasz- vagy prémborítást kapott. Lábukon sötét színű, lapos sarkú, bőrből készült fél- vagy bokacipőt viseltek, – mindez nem sokban különbözik egy manapság használatos férfi ünnepi viselettől. A ruházat kötelező kiegészítője volt a cilinder, de már divatba jött ekkorra az alacsonyabb keménykalap is.
A polgárság az angolok öltözködési mintáját követte, ahol az irányító George Bryan Brummel volt, akit ma már csak a dandy-k, azaz ficsúrok királyaként emlegetnek. George Bryan Brummelről úgy hírlett, hogy öt órán keresztül öltözködik, és cipőjét pezsgővel fényesíti.
Ahogyan a hölgyeknél az ernyő, úgy volt elengedhetetlen kellék a férfiaknál a sétabot, a lovaglópálca, a zsebóra és az óralánc.
Magyar jellegzetesség volt a sujtás vagy cikornya nevű zsinórzatszerű dísz, amely a 17. századtól figyelhető meg az urak mentéin, azaz kabátjain, illetve nadrágjain.

A kor hölgyeinek divatját ismét Párizs határozta meg, Európa nemes asszonyai örömmel követték a friss trendeket. A pompát és ragyogást kedvelő 1850-70 közötti divatirányzatot – mivel külsőségeiben nagyon hasonlított a rokokóhoz, második rokokó korszaknak is szokás nevezni.
A kor jellemzője volt a krinolinos szoknya, merevített drótszerkezet, abroncs keményített alsószoknyával. Ez nem új találmány, viszont terjedelmesebb lett mint valaha.
A szoknya hosszú volt, időnként uszállyal – a bokát szigorúan tilos volt a külvilág számára láthatóvá tenni.
A terebélyes szoknyához hozzátartozott a fűző.
Egy hölgynek legalább 10 fűzője volt. Kellett egy könnyebb fűző reggelre, legalább három, nappalra és estére is többféle, ami megegyezett a ruha színével. Sportosabb hölgyeknek kellett halcsont nélküli puha, esetleg szarvasbőrből készült darab lovagláshoz vagy utazáshoz.
A fűzőt illetően sok rémtörténet kering, hogy közvetlen vagy közvetett módon hogyan okozták viselőjük halálát. A ruhadarab a 20. század elejéig nagy divat volt: a nők a minél vékonyabb darázsderékra törekedtek általa.

Az eleinte harang formájú krinolin, deréknál körbefutó drótvázát az 1860-as évek közepe tájékán kivették, így a szoknya esése alulra terebélyesedővé vált. Az évtized végére pedig –Eugénia császárné „divatdiktátornak” köszönhetően a krinolin vesztett bőségéből, karcsúvá vált és a hangsúly a szoknya hátsó részére került. A nők hatalmas fenékpárnákat viseltek, ez volt a turnűr aminek magyar neve: fardagály. Erre redőzték rá a több rétegű szoknyát. Így az ülés, de még a járás is rendkívül kényelmetlen volt a hölgyeknek.
Erről a divatról írta 1877-ben a Magyar Bazár: “Amíg valaki járni tud, addig nincs elegánsan öltözve.”
Az aktuális felsőruházat számos tényezőtől függött: időjárástól, napszaktól (délelőtt vagy délután), tevékenységtől (korzózás), illetve a fontosabb alkalmak (vizit, lóverseny, színház vagy opera) is meghatározták. A fázós leányok – pulóverek, kardigánok nem lévén – kendőt vettek a vállukra. Emellett volt egy speciális, az abroncsos szoknyához „tervezett”, a mellen keresztbe kötött mellényszerű felső, a sontag vagy magyar tükörfordításban kebelbarát.
Mire egy hölgy minden ruhadarabot magára vett mondjuk egy délutáni sétához, több kilót cipelhetett.
Bálok
A báli ruha egy külön műfaj volt drágább anyagokkal, pazar díszekkel és mély dekoltázzsal – a bálok alkalmával mindenkinek a legszebb oldalát illett mutatnia, ugyanis ezek voltak az udvarlás fő színhelyei. Ugyanazt a ruhát kellemetlen volt kétszer viselni a mulatságokon, valamilyen átalakítást kellett eszközölni az újrafelhasználás érdekében.
A farsangi jelmezbál volt a legszabadabb, itt akár még a lábukat is megmutathatták a hölgyek, ha a maskara azt kívánta.

A kiegészítők

A ruha kiegészítői nemcsak a gyöngy és nemesfém ékszerek, legyezők voltak. Az utcai viselethez hozzátartozott a napernyő, kesztyű, legyező és a kalap is.
A hatalmas frizurákat felváltották a monumentális kalapok, melyeket különböző alkalmakkor illett viselni. Ezekkel szemben a színház igazgatóknak például intézkedéseket is kellett hozniuk, hiszen sok néző nem látott a hölgyek fejfedőitől. E szabályozás miatt dobtak piacra 1885-ban az olyan női kalapokat, amelyek a férfiakéhoz hasonlóan könnyen össze nyomhatók voltak, így a nők az előadás alatt kényelmesen az ölükben tarthattak.
Érdekes, hogy a cipővel volt a legkevesebb gond: általában mindig megfelelt az egyszerű, sötét színű, bőrből, textilből készült alacsony sarkú félcipő, bokacipő, magas szárú lábbeli, az évszaknak megfelelően, otthon papucsot is viseltek.
Csak a báli vagy estélyi ruhához kellett egy-egy díszített, kivágott topánka.
A kor trendkövető asszonyai egyedül aligha tudtak megbirkózni a felöltözés nehézségeivel. Mindemellett ezt a fajta pompás öltözködést csak a felsőbb társadalmi rétegek lányai engedhették meg maguknak, hiszen rengeteg anyagot fölemésztett egy-egy ilyen fodros ruhaköltemény. Nem is beszélve arról, hogy a magára valamit adó asszonyság például a luxuscikknek számító selyemből varratta ruháját. A színeket illetően pedig számított az életkor: a fiatal lányok lágyabb pasztell árnyalatokban jelentek meg, a fiatalasszonyok már élénkebb színeket ölthettek, az asszonyságok sötét tónusú ruhákat hordtak.

írta és szerkesztette: Cseke Ibolya

Forrás:
contrapasso2.blog.hu
szaanita.wordpress.com
halcsontosfuzo.reblog.hu
https://mandadb.hu/…/Folytatasos_viselettortenet_I__A_19_sz…

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *