SÜTŐ PETRE ROZÁLIA II. RÉSZ

SÜTŐ PETRE ROZÁLIA, székelykeresztúri származású festőművész, grafikus 1952-ben született.
Művészeti tanulmányait a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban alapozta meg 1967 és 1971 között, majd a kolozsvári ‘Ion Andreescu’ Vizuális Művészeti Akadémián folytatta tanulmányait, ahol 1976-ban szerzett képgrafikus és rajztanári diplomát.
Szabadfoglalkozású művészként kilenc évig Nagybányán dolgozott, majd 1990-1999-ig rajztanár volt Martonvásáron. Több egyéni és csoportos kiállítása volt Erdélyben, Magyarországon és Németországban.
1999-től Sütő Petre Rozália az SPR Művészeti Csoport művésztanára Martonvásáron.

Sütő Petre Rozália festő- és grafikusművész méltatása:
Németh Júlia: Boltívek alatt, Művelődés
“Akár egy nyitott könyvből, úgy olvashatunk Sütő Petre Rozália vallomásos, képes krónikájából.
Mert mi is az, amit a Martonvásárra áttelepült festő- és grafikusművész számunkra felkínál? Egyfajta sajátos, színekbe-formákba fogalmazott, érzelmi felhangokkal dúsított lírai önéletrajz-mozaik. De azt is mondhatnám: a kettős hazának, a szülőföldnek, Erdélynek és az anyaországnak, Magyarországnak az érzelmi-művészi szinten való egybefonódása, egységesülése. Ez a művész szubjektumán keresztül átlényegített, de valós elemeken nyugvó, mély gyökerekből táplálkozó virtuális valóság a maga teljességében és sokszínűségében tárul fel előttünk. Épületek és épületegyüttesek, templomok vagy csupán részleteiben felsejlő nosztalgiaképek, színekbe-formákba menekített emlékfoszlányok utalnak a Sütő Petre Rozália életében, művészi kiteljesedésében lényeges szerepet játszó színterekre…
A nagyméretű festői megnyilatkozások java része sajátos kollázs. Technikai, de ugyanakkor tartalmi-tematikai vonatkozásban is. Minek nyomán egy fölöttébb karakteres, a hagyományt a modern művészi kifejezésformákkal ötvöző, egyedi festői-grafikai világ tárul fel előttünk. Egy, a realitásból táplálkozó, s mégis meseszerűnek tűnő álomvilág.

Sütő Petre Rozália szabadon ereszti képzeletét, és úgy tűnik, ennek a korlátok nélkül szárnyaló, csapongó fantáziának semmi sem képes gátat szabni. Tartalékai ugyanis kimeríthetetlenek, hiszen megélt vizuális élmények, emlékek, érzelem- és gondolatfoszlányok, hangulatok, sajátos élethelyzetek felvillanásai táplálják. A művész pedig nosztalgiázik, és önfeledten játszik a maga magának felkínált lehetőségekkel. A művészi kísérletezést gyakorta gúzsba kötő konvenciókat elegánsan átlépve teremti meg ötlet- és látványkollázsokkal fűszerezett, külön bejáratú művészi univerzumát…
Jellegzetesen összetett, olykor már a zsúfoltság határáig elmerészkedő, de azt tudatosan vállaló, az álmok sajátos logikáját követő kompozíciói a látvány mellett olyan művészi üzenet hordozói is, amelyek a valós és választott haza, az otthon és az itthon egységét hivatottak illusztrálni. Sajátos művészi kitárulkozás ez, amely az alkotó emberi habitusát, énjét, belső világának a képi kivetítését is lehetővé teszi. S hogy milyen komplex ez a rejtett világ, milyen értékek, titkok és kincsek hordozója, arra ad választ a Pata utcai Református Egyházközség Fehér Galériájában rendezett tárlat.

A konkrét látványélmények, emlékek sajátos módon ötvöződnek a művész képzeletében élő mitikus világgal, a jelenbe álmodott múlttal vagy éppenséggel olvasmányélményeinek képi vetületeivel. Mindezek meghatározó elemét képezik a vegyes technikával, valamint a kollográfia sajátosan összetett módszerével készült alkotásoknak. Az expresszív, olykor talán még enyhe szürrealizmusba is hajló megjelenítések koncentráltan hordozzák azt a művész tudatalattijában elraktározott, és alkotás közben spontánul feltörő élményhalmazt, amelyre épülnek az összetett, formai gazdagságokban bővelkedő képfelületek. Példaként említeném, többek között, az akár védjegynek is beillő Boltívek alatt patinás vonalrendszerét, a Variációk egy témára torony-kupola rengetegét, a Válaszút sajátos perspektívákat megnyitó mélységét vagy a Csak tiszta forrásból merített képi megjelenítést. A Korok kapuját szélesre tárva könnyeden libbenő, meseszerűen Légies formákon keresztül vezet el a művész a színpompás Nap kastélyáig és a jelképiségében szintén sokat sejtető Égig érő fáig.
A mese és mondavilág, a történelmi múlt átlényegítése a mába Sütő Petre Rozália esetében több puszta stílusalakzatnál. Jelenlétét feltehetően az az erdélyi kultúrából eredeztethető erőteljes meghatározottság, művészi világkép, hitvallás indokolja, amely nem egy, transzszilván gyökerekkel rendelkező művésznek szolgált megbízható útravalóul.
Az irodalomban is otthonosan mozgó művész egyik legsikerültebb, sajátos hangvételű és színvilágú munkája A 100 éves Nyugat emlékére című kompozíció. A kopottas konyhaasztal, rajta a nyitott kötettel, s az egyszerű környezet mintegy alájátszik az ellentéteket különösképpen kedvelő és sikeresen egybeszerkesztő festőnek. A galéria hófehér falai pedig kitűnően ellentételezik Sütő Petre Rozália mozgalmas, rejtett energiáktól fűtött, választékos művészi világát.”

Nagy Miklós Kund: Tündérkert Sütő Petre Rozália kollográfiáin, Népújság 2012
“S.P.R. Itthon, otthon címmel gyűjtötte egybe alkotásait… Erdély és mai hazája, az anyaország több olyan helye ragyog fel a vásárhelyi Kultúrpalotában kiállított képein, amelyek számára a legkedvesebbek: a szülőfalu, Nagygalambfalva, középiskolai tanulmányainak színhelye, Marosvásárhely, Kolozsvár, ahol a képzőművészeti főiskolát végezte, Nagybánya, ahol éveken át éltek a múlt rendszerben, Martonvásár, a család áttelepülés utáni lakhelye és az azt közrefogó két történelmi jelentőségű központ, Budapest meg Székesfehérvár. De ha romantikusabb szemlélettel közelítjük meg kollográfiáin felismerhető itthonát, otthonát, más szférák is tündökölnek 75 munkáján: a mesék illetve az álmok világa, ahol minden lehetséges, ahol nosztalgiákat táplálva, a távoli meg közelebbi múlt is elevenné válhat. Ősök, elődök teremtette szellemi, tárgyi értékek töltik meg fantáziadús, színes kompozíciókban e vegyes technikával, kollázsszerűen létrehozott méretes munkákat, amelyekbe ötletesen beillesztve, kacatnak, haszontalannak vélhető régi csipkék, szőttesek, rongyok is műalkotássá nemesülnek. Sütő Petre Rozália művei üzenettel telítve, értelemre, érzelemre egyaránt hatással vannak.
A művésznőnek különösen fontos lehetett ez a bemutatkozás, azért is, mert itt tette meg az első lépéseket azon az úton, amely a művészi hivatás meghódítandó pályáján elindította, … a kiállítás egyik főszereplője a Bolyaiak meg Bernády György városa. A jellegzetes épületek, a Kultúrpalota, templomaink, iskoláink, a számára nagybetűs ALMA MATER, a jelképesen is magasba vezető vásárhelyi lépcsők és még több felejthetetlen helyszín S.P.R. Tündérkertjének nélkülözhetetlen „csodái”…
Sok kor kapuját nyitja meg a nézők előtt a művész, számos világtáj és időszak felé irányítja képzeletünket, befelé is mozgósít, hogy a magunk élménytárába is mélyedjünk el. Ő is hasonlóan cselekszik, ez magyarázhatja képfelületeinek szokatlan gazdagságát. Persze ez egyéni munkamódszeréből is következik. Grafikusi felkészültségét és tapasztalatait kiválóan kamatoztatja kollográfiáiban, amelyeknek magját, alapmotívumát sokszorosító grafikai eljárással létrehozott lenyomat képezi, ez, illetve ezek, sőt gyakran a dúc, a klisé is beépülnek a kompozícióba, továbbfejlesztve, kiegészítve pedig sokféle univerzumot teremthet a páccal, tussal, akvarellel, olajpasztellel, újabban nyomdafestékkel, akrillal szóra bírt fantázia. A festő nem elégedett meg a képfelület hagyományos síkjával, egyszer csak rájött, hogy valamiképpen a harmadik dimenziót is meg kell hódítania. Munkáinak ez a domborfelület is érdekes sajátossága, beleérezhetjük az egymásra tevődő korszakokat is, az idő múlását, egyben pedig a nemzedékek végtelen stafétáját. Szerves része ennek a váltónak Sütő Petre Rozália, aki nem csak értékteremtésre, de értékmentésre, -to-vábbításra is vállalkozik. Ekképpen lépett be ő is a tűz őrzői közé.”

„Vegyes technikájú munkáin a képalkotó elemek megszabadultak az ábrázolásos konvencióktól. Valamennyi képe áttételes üzenet.” (Dr. Angyal Mária, Budapest Újlipótvárosi Klub-Galéria, 1997)

„…. egy kiforrott, egyéni hangját és útját, sajátos művészi eszközeit megtalált alkotó áll előttünk. Sütő Petre Rozália munkáit szemlélve érezhetjük, hogy a kísérletezések az útkeresés korszakából a művész került ki győztesen.” (Fehér Magda újságíró, Budapest XII. kerületi Önkormányzat folyosógalériája, 2001)

Sütő Petre Rozália festőművész, grafikus így vall művészetéről és munkásságáról:
A kolozsvári Képzőművészeti Akadémián végeztem 1976-ban a képgrafikus szakon, ahol kezdetben a sokszorosított grafikai eljárások művelője lettem.
Elsősorban aquaforte, aquatinta, mezzotinto, kőnyomat, linó- és fametszet technikájú képeket készítettem, amelyeket ezt követően Nagybányán, Szatmáron, Nagykárolyban valamint Székelyföld számos városában állítottam ki, áttelepülésünk előtt pedig Budapesten, a Marczibányi téren (a kiállítást Pogány Ö. Gábor nyitotta meg).
Az 1980-as évektől, a „pác korszakomban” már az ecsettel egyedi, lavírozott technikával készült pácrajzok voltak rám igazán jellemzőek. Az alkotásaim rendszerint vetex nevű bélésanyagra születtek meg, amit előzőleg farostlemezre kasíroztam fel. Egyedi pácmunkáimat két alkalommal is kiállítottam Nagybányán a Művészeti Szövetség Galériájában, mindkét alkalommal dr. Tiberiu Alexa művészettörténész nyitotta meg, aki jelenleg a Megyei Művészeti Múzeum igazgatója és 2012-ben a Nagybányai Festőtelepen rendezett retrospektív kiállításom méltatója is egyúttal.
A számomra egyik legnagyobb jelentőséggel bíró tárlatom az épp felsőbb parancsra a megszűnés szélén álló Korunk Galériánál volt, ahol utolsó kiállítóként mutattam be alkotásaimat.
Martonvásári időszakom elején folytattam az egyedi pácmunkák készítését. Hol a hétköznapjaink, mindennapjaink élménye, hol a világpolitikai események adtak ezek elkészítéséhez ihletet. Bármit is rajzoljak, vagy fessek is, fontosnak tartom, hogy ezeknek üzenethordozó erejük legyen. A gondolatiságot számomra már a felhasználandó motívum is sugározza. Addig dolgozom egy képen, míg úgy érzem, hogy másoknak is sikerül közvetíteni valamit abból, amit lényegesnek tartok, nem elég, ha csak tetszetős, “szakmailag elfogadható” a munkám. Csak remélni tudom, hogy a bennem megfogalmazódott üzenetek egyetemes érvényűvé érlelődnek munkám során a művészetemben.
Később a vetexet téptem, gyűrtem, füstöltem – ahogyan azt éppen a téma kívánta.
Már régóta kiderült rólam, hogy “csak azok a dolgok érdekelnek, amelyekben felfedezem a jelképiséget. A látott világ leképezésénél többre törekszem… Szeretem az abszurd, bizarr helyzeteket, az ellentéteket, megkisérlem egymáshoz közelíteni a két végletet. Kontrasztokban gondolkodom, de miután fölvázolom a nagy strukturákat, sietek átmeneteket, beszűrődéseket teremteni a a pólusok között. A foltok közé nem vonok éles konturokat, a részletek aprólékos kimunkálásával feloldom a merev határokat.” (Szekernyés János: Kontrasztok összhangja – Alkotók műhelyében- A HÉT 1988. Március 31.)

Martonvásáron is ebben a szellemben folytattam alkotói tevékenységemet, a páccal és ecsettel való rajzolást a mai napig nem függesztettem fel teljesen.
Az első karantén időszakban született meg “A fa meséi” sorozatom, direkt falemezre készült, az erezet mintáira figyelő, annak “meséjét” megérteni vágyó, és “nemlátó” szemeknek visszaadó lelkülettel készült. Mindig figyelembe vettem a technika adta lehetőségeket, alázattal figyeltem az anyagra, hogy ki tudjam használni a benne rejlő lehetőségeket, a véletleneket. Nálam ez ebben az esetben a rétegelt natúr falemeznél mindez fokozottabban érvényes volt. Nagy Páltól, – sokunk által nagyon tisztelt tanárunktól – hallottam mindig (és állandóan továbbadtam én is a tanításban): “A tehetség ott kezdődik, hogy munka közben felismeri a véletlen jelentőségét és fel is használja”.

A múlt század vége körül a történelmi tárgyú témák is érdekelni kezdtek. Így születtek meg a Múltunk korszak képei. Ezen időszakom legjelentősebb képeinek a kilenc darabból álló jurta sorozatot tartom. Ide tartoznak A V-k emlékére, az Európa országútjain, A múlt megidézése, Az 500 éves Reformáció emlékére stb.
A 2020-as évben, -ezt a korszakomat bővítendő készítettem el a “100 éve”sorozatot, amellyel a magyarság történetének eme fájdalmas időszakának akartam emléket állítani, az akkori térképet használva fel kiindulópontként, de mindig más és más üzenetet közvetítve, ezt színekkel és formákkal is jelezve. Mondanivalóm érdekében felváltva használtam csak feketét, csak barnát vagy színeket a képeken. Itt a műveimben az alap a négyféle kollográfianyomat, amit már a 90. évfordulón is elsütöttem – másképp.
Azt szerettem volna elérni a munkáimban, hogy az alapelem, a térkép alig látszódjon, ráépüljön egy csomó pozitív dolog, és ne negatív plakátként, teátrálisan táruljon elénk, hanem feltöltődést adjon, akkor is, ha tudjuk, hogy honnan indultam ki – egy mélyen bennünk élő történelmi emlékképtől. Az alapgondolat az volt, hogy az adott helyzetből, -akár történelmi, akár művészi, -hogyan lehet a legtöbbet kihozni.
1990. után, – kilépve a síkból – a harmadik dimenzió is egyre érdekesebbé vált számomra. Az utolsó 15 évben ezért ismét előtérbe került művészetemben a sokszorosított grafika adta lehetőség, most már dombornyomat formájában.

Manapság kollográfiákat készítek, amit ugyan magántanárként tanítottam, ám én soha nem műveltem. Magammal hozott kacatokat, kézimunkákat, falvédőket használok fel, ezek levonatait alapmotívumként használom, beépítve a kompozicióimban. Nagytöbbségében 70cm x 100cm nagyságú munkák jöttek létre így, amelyeket a mondanivalóm érdekében át is festek, főleg akrilt használva.
Az utóbbi időben érdekel, hogy hogyan lehet egy adott motívumból, egy adott kiindulópontból több irányba eljutni, illetve a menetközben adódott lehetőségeket nem eldobva, minden egyes utat végigjárni, ennek eredményeképp pedig más és más végeredményre jutva, újabb és újabb műveket létrehozni más és más mondanivalóval. Így születtek a karantén ideje alatt “100 éve” sorozatom munkái, vagy az Itthon-Otthon kiállításanyagának legtöbb műve.
A felhasznált nyomatok vagy azok részei mindenütt különböző környezetben, kontextusban jelennek meg, hiszen közben hozzárajzolok, illetve festek, átalakítom az elképzelésemnek megfelelően, sőt, néha még a klisét is beledolgozom a kompozícióba.
Képeimhez minden létező festéket felhasználtam eddig: pácot, tust, vízfestéket, olajpasztelt, míg ma már egyre inkább nyomdafestéket és akrilt alkalmazok a vegyes technikájú munkáimhoz. Így jött létre az Itthon-Otthon anyagom nagy része, ahol a különböző, hozzám közel álló városok hangulatát megjelenítve alapmotívumként egy-egy számomra fontos épületről készült kollográfia teljes vagy részleges lenyomatát komponálom bele nagyméretű képeimbe.

Nagyváradon a Festum Varadinum keretében a Püspöki Palotában megnyílt retrospektív kiállításom kapcsán Balla Tünde kiemelte: “SPR az erdélyiség, a Kós Károly-i klasszikus transzilván gondolat továbbvivője, továbbálmodója, miközben saját maga számára is meghatározza képei segítségével az otthon fogalmát és az erdélyi magyar sorsot. Őszintén és tisztán helyezi elénk a számára fontos értékeket és az egyetemes emberi kultúrkincsben felsorakoztatásra érdemesült dolgainkat, legyenek azok szellemi vagy tárgyi produktumok egy súlyosan apadó közösség kivesző otthonából, ahonnan a börtön máig nem tűnt el.”

Ugyanitt Aurel Chiriac a Kőrösvidéki Múzeum igazgatója kiemelte, hogy “SPR a nagybányai Atelier 35 -műhely tagja is volt, mely valójában egy művészgeneráció reakcióját képviselte a kommunista rendszer diktatórikus művészeti ideológiájával szemben. Ez a szabadság iránti vágy, a kánonok kényszerítő hatása alóli kitörési szándék érzékelhető Sütő Petre Rozália munkáiban.”
Régóta foglalkoztat a környezetvédelem, nagyon sokféle maradék- és használt papírt vagy csomagolóanyagot szoktam beépíteni a kompozicióimba, ha a mondanivaló megkívánja, -ez a Jurta sorozatom kapcsán is már előfordult -, de akár az Önpusztító társadalom című kép is ilyen témájú. Örülök, ha moly- vagy egérrágta, esetleg penészes, mások számára használhatatlan régi kacatokra, csipkékre, kézimunkákra lelek, ezek mind a felhasználandó anyagaim leltárát gazdagítják és beindítják a fantáziám.

A legújabb 7 darabos “Papírszőnyegeim” (méreteik: 100 x 57 cm) című sorozat rosszul sikerült papírnyomatok és rajzok (saját- és gyerekmunkák) felszabdalása során készült, a rongyok újrahasznosítására utalva velük, ahogyan a szülőföldemen a ruhahulladékból készítik a rongyszőnyegeket. Mindegyik alkotás más és más jelentéssel bír.
Mindig azt éreztem áttelepült magyar művészként, hogy a két ország határmezsgyéjén élek. Onnan eljöttünk, de itt, – biztosan az én hibámból – nem tudtam bekapcsolódni az itteni művészeti életbe. Talán ezért határoztam el a férjemmel, hogy felvállaljuk volt erdélyi kollégák műveinek bemutatását Magyarországon. Először a Községi Könyvtár keretein belül, majd 12 x 12 m-es alapterületen – házunk alagsorában – létrehoztuk saját erőnkből a Pincegalériát 1996-ban, 7 évig nyaranta üzemeltetve, a Martonvásári nyári fesztiválhoz igazítva működését. Meghívottjaink voltak: Kuti Dénes, Pavluk Gábor, Bakó Klára, Szentes Zágon, Adorjáni Endre, Kántor József, Sándor József Attila, Kiss Miklós, Lugossy László, Madarassy György, Pap Béla, De Villa Ernő és nem utolsó sorban itt állítottuk ki Miklóssy Gábor tanár úr műveit (először Magyarországon). Ezeken kívül egyéb rendezvényeink is voltak, de jó lehetőség volt a saját magáncsapatom, az SPR Művészeti Csoport gyerekeinek évenkénti bemutatkozó kiállítása számára, ahogyan saját
magam művészetének bemutatására is.
“Magányos művészként” ritkán vettem részt csoportos kiállításokon, az egyéni kiállítás híveként nagyjából 50 egyéni tárlatom volt.
Nagybányán szabadúszó művészként éltem.
Martonvásáron, kihasználva a lehetőséget, hogy végre tehetséges gyerekeket taníthatok – 8 évig a helyi Alapfokú Művészeti Iskola tanára voltam, én indítottam el a képzőművészeti tanszakot.
2000-től az általam létrehozott SPR Művészeti Csoport tanulóit oktatom.
A közelmúltig rendszeresen részt vettünk megyei, országos és rengeteg nemzetközi pályázaton, ahol az évek során több mint 100 helyezést és arany-, ezüst- és bronzérmet nyertek a csapatom tanulói (Japánban, Portugáliában, Romániában, Szerbiában, Macedóniában, Szlovéniában, Tajvanon stb). Egyik legnagyobb sikerünk, hogy 11 alkalommal vehettünk részt csoportnyertesként a beküldött pályázati munkák alapján a Portugáliában (Evorában, Vouzellában) meghirdetett Nemzetközi Ifjúsági Művészeti Fesztiválon, hazánkat képviselve (egy tanár két-két diákkal) a gyerekek egy hétig festhették a meghívó ország nevezetességeit. A másik nagyobb eredményünk, hogy Japánból a Pentel pályázatán évek óta nagyon sok érmet szereztek a csoport tanulói.
Hazai pályán a következő, rajzpályázat útján nyert lehetőségekre vagyunk büszkék: tanulóink munkái díszítettek olyan kiadványokat, mint a 30 kötetesre tervezett 11. Benedek Elek meséi kötet, (80%-ban a diákjaink illusztrálták); vagy az Arany János Év kapcsán az Aranyalbum gyerekillusztrációi; a Forgó Morgó környezetvédelmi pályázat kiadványai, nem utolsó sorban Az Alaptörvény pályázat kiadványába a 25 díjazottból 5 rajz a mi csoportunkból került be a jeligés pályáztatás kapcsán.
Nyaranta kétturnusos tábort tartok több mint húsz éve a műtermemben, 7-től 18 éves korig.
Nyugdíjasként is ugyanúgy éltem a karanténig, mint 20-30 éve: tanítottam, rajzoltam, festettem, háziasszonykodtam. Most is dolgozom, a tanítást leszámítva.

*

Fotó: SÜTŐ PETRE ROZÁLIA és alkotásai
Szerkesztette: Zilahi Nono

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *