A KÓDEXEK

A KÓDEXEK

A nyomtatás felfedezése előtt természetesen nemcsak a rövidebb szövegeket, hanem a nagyobb terjedelmű összefűzött lapokból álló könyveket is kézzel írták.

Az ókori sumer, egyiptomi, görög és latin “könyvek” gyakorlatilag agyagtáblák illetve tekercsek voltak.

A papiruszról pergamenre történt fokozatos áttéréssel párhuzamosan terjedt el a könyv forma. A pergamen ugyan drágább és nemesebb anyag volt, de nem függött az importtól.

A korábban általánosan használt papirusz nem volt alkalmas könyv készítésére, azt csak tekercsek formájában alkalmazták.

A lapokból álló és fedéllel-gerinccel is

rendelkező, valódi könyvek csak az ókor végén jelentek meg. A 4. dik századtól a leggyakoribb kéziratos könyv a kódex volt, amely kinézetében már a mai könyvre emlékeztet.

Kódexeket nemcsak a templomokban és a kolostorokban használtak, hanem az oktatásban is, ezért is kellett belőlük egyre több példány.

A kódex, a latin codex, fatábla szóból ered, eredetileg fa- és viasztáblákra vonatkozott, csak később nyerte el mai jelentését.

Kódexmásolók…

A kódexmásolók általában tanult szerzetesek, nemcsak másoltak, hanem szükség esetén javították a hibákat is.

Az egyetemek megalapításával egyre több lett a hivatásos világi bérmásoló is.

Két ismert kódexmásoló Ráskai Lea Domonkos rendi és Sövényházi Márta Clarissa-apáca volt. Ráskai Lea a Margitszigeten írta 1510-ben a tartalom tekintetében is kiváló Margit-legendát vagyis a magyarországi Sz. Margit életét, továbbá a Példák Könyve első felét, a terjedelmes Cornides-kódexet, a Szent Domokos életét és 1522-ben a Horvát-kódexet. Sövényházi Márta írta a nagy terjedelmű Érsekujvári-kódex nagyobb részét s dolgozott a Thewrewk-kódexen is.

A kódexek szerkezete…

Minden kódex címmel és a szerző megnevezésével kezdődik. Az első lapon rendszerint szerepel a kódex készítésének helye, ideje, a másolónak, vagy a könyvet megrendelő személynek a neve. A szöveg kezdetét az „incipit” (kezdődik) szó szokta jelölni. Gyakorta az egyazon könyvtárba tartozó köteteket ugyanolyan jelzéssel, az ún. „ex libris”-szel látták el, mely legtöbbször a kódex elején található, ez felbecsülhetetlen a kódex származását kutatók számára.

Az 1000. év körül írt középkori kódexek szövege többé-kevésbé egyetlen folyamatos írásműnek tűnik, minden szövegbeosztás nélkül. Még a szavakat sem mindig választották el egymástól, nem voltak bekezdések vagy fejezetek, és az idézeteket sem különböztette meg semmi a szerző saját szavaitól.

A korai középkor századaiban általában az egész kódex ugyanazzal az írással készült de később jelentős változások történtek. Azért, hogy elválasszák a főszöveget a kommentároktól – melyek akár több szerzőtől is származhattak –, ugyanazon az oldalon belül már számos fajta kézírást kezdtek használni.

Az írásmegkönnyítésére és felgyorsítására a középkori másolók számos rövidítést is alkalmaztak.

12. századtól már szívesen használtak margót a szöveg töréseinek jelzésére, illetve különféle megjegyzések beillesztésére. A bal és jobb oldali margókra teológiai és jogi szövegek esetében írtak különféle magyarázatokat, melyekre a gyakran igen bonyolult gondolatfűzés megértésére volt szükség.

Tinta és toll…

Mivel dolgoztak a kódexmásolók?

A kódexmásolók, latin szóval scriptorok a szövegek írásához kihegyezett nádat vagy madártollat használtak, az elhibázott betűk eltüntetéséhez pedig vakarókéseket.

A tinták sűrűbbek és ragacsosabbak voltak, mint maiak. Készítésükre vonatkozólag számos recept maradt fenn de arra vonatkozó leírás nincs, hogy hogyan kell jó írótollat vágni.

Valószínűleg minden írástudó ember maga készítette a saját tollát, ezért nem volt értelme erről komolyabb értekezéseket írni. A legjobb tollaknak a lúd vagy a hattyú külső öt evezőtolla bizonyult, de az írnokok szinte mikrószkópikus méretű kézírása varjú- vagy hollótollal készült.

A tintákat két teljesen különböző módon készítették. Az egyik fajta a széntinta volt, melynek alapja vagy faszén, vagy lámpakorom volt, amihez ragasztó adalékanyagot kevertek, a másik a gubacstinta, melyet tanninsavak és vasszulfát hozzáadásával elegyítettek tintává.

A címeket, kiemelt szövegrészeket gyakran egy külön személy, a rubrikátor írta, magyarul címfestőnek is mondhatjuk.

A tintatartók többféle festékkel teltek meg ahogy egyre díszesebbek lettek a kódexek.
A középkori kódexfestőnek meglepően sok színárnyalat állt rendelkezésére. Vörös színű festék alapjául a természetes cinóbert, azaz higanyszulfidot használták, bár ez erősen mérgező volt. A vörös után a második leggyakoribb színként a középkori kódexekben a kékkel találkozhatunk. Elsődleges forrása az azurit, egy réztartalmú ásvány, mely Európa számtalan országában előfordul. A többi festék közül meg kell említeni a malachitból vagy rézrozsdából készült zöldet, a vulkáni földből vagy sáfrányból készített sárgát, vagy az ólomból kevert fehéret.

A festékek kikeverésének szintén számos módja létezett a középkorban. Egyaránt felhasználták a tojás sárgáját és fehérjét, ragasztóanyagként használták a halenyvet, amit a halak úszóhólyagjából nyertek, illetve a különböző állati bőrdarabokból összefőzött enyvet is.

Az iniciálékkal is gazdagított kódexekhez ezüst-, arany- és bíborszínű tintákat, festékeket is használtak.
Számos módja létezett a kódexlapok aranyozásának. Néha egyetlen miniatúrán több technikát is használt készítője, hogy különböző hatást érjen el. A lefedni kívánt felületet például valamilyen nedves ragasztóval bekenték, majd a hajszálvékony aranylemezt ráfektették és száradás után kifényesítették. De használták a porrá tört és arany és arab-mézga keveréket is, a poraranyat, melyet tollal vagy ecsettel vittek fel a kódex lapjaira.

Iniciálé

A kódex legfeltűnőbb művészi eleme az ún. iniciálé. Neve a latin initialis (ejtsd: iniciálisz) szóból származik, amelynek jelentése elöl álló, kezdet. Ez a színes kép a szöveg első betűjét emelte ki, annak felnagyításával és kidíszítésével. Megjelenése fontos lépés volt általában az írás fejlődésében is, hiszen a klasszikus ókorban a római szövegeket még nehezen lehetett olvasni, mivel ezeknél egyáltalán nem használtak nagybetűket és szóközöket. A kezdőbetűk feldíszítése azt is segítette, hogy a kiemelendő részeknél, tehát a mondatok elején meghonosodjon a nagy betűk használata.

Az iniciálé tehát egy olyan kép, amely a szöveg többi részéhez képest kiemelkedik, a másutt megszokott festményeknél azonban jóval kisebb, vagyis egy miniatúra. Jelenlétével jól elkülöníti egymástól az egyes témákat, fejezeteket, és ezzel megkönnyíti az olvasó számára a könyvben való eligazodást.

Hányféle iniciálé volt?

Kezdetben a román korban a betűtestet emberi alakok, de növényi indák is alkothatták, amelyek olykor állati testben folytatódnak. Később, a gótikában az iniciálé betűteste már egész jeleneteket fogott körbe, és egyre több féle festéket is használtak a képek színesítéséhez. A jelenetek többsége egyházi eseményekhez vagy vallásos érzületekhez kapcsolódott. A kolostor vagy templom alapítója, a kódex megrendelője is megjelenhet az iniciálé képén, amint éppen átadja a templomot vagy a kápolnát. Emellett nagyon jellemző forma volt a dedikációs kép is, amely később nagyobb méretekben, a táblaképeken is megjelent. Ennek kialakulása kifejezetten a könyv- és kódexfestészethez kötődik. A kép azt ábrázolja, amint a könyv szerzője vagy másolója átnyújtja a könyvet a megbízójának, vagy annak, akinek ajánlja.

A nyomtatás megjelenése egyáltalán nem vetette vissza a kódexek népszerűségét, és az iniciálék divatját sem gyengítette. A nyomtatott könyvekben a szedők üresen hagyták az iniciálék helyét és a festők arra a helyre kézzel megfestették a képet, amelyet arany fedőfestékkel zártak le. Később különálló metszeteket készítették fából vagy fémből és arról nyomtatták bele a könyvbe a képeke.

írta és szerkesztette: Cseke Ibolya

szegedma.hu
arcanum.hu
Wikipédia