SumidaA MANIERIZMUS, ÁTMENET A RENESZÁNSZTÓL A BAROKKHOZ
„ – Képzeld, azt olvastam valahol, hogy Michelangelo életének harmadik harmadában modoros volt.
– Mi volt Michelangelo?
– Manierista. Megnéztem, az Idegen Szavak Szótára szerint azt jelenti modorosság
– Igen de ezt akkor egészen másként értelmezték. Nézzük csak miről van szó….”
A maniera szó, amelyből a huszadik századi művészettörténet-írás megalkotta a manierizmus stílusfogalmát, eredetileg stílust, kifejezésmódot jelölt. A 16. századi itáliai művészetben a század elején, Firenzében kialakuló új festői nyelvezetet nevezték bella manierának, azaz szép stílusnak. A kifejezéshez azonban később negatív jelentéstartalom párosult: a magyarban is ismert maníros kifejezés mesterkéltet jelent.
Ennek a negatív megítélésnek az az oka, hogy a 16. századi festészet, és általában a képzőművészet és irodalom fejlődésében a harmadik évtized elején olyan változások következtek be, amelynek eredménye az érett reneszánsz kiegyensúlyozott, harmonikus stílusától jelentősen eltért, pontosabban azokkal ellentétes ideákat kezdett követni. Lényegében antiklasszikus tendenciának lehet tekinteni a manierizmus művészetét. Leonardo, Raffaello és a korai Michelangelo műveinek szimmetrikus és arányos kompozíciói, a klasszikus gúla alkalmazása a Madonna-képeken, a harmonikus színhasználat olyan stíluselemek voltak, amelyeket az új generáció képviselői már elvetettek.
Az 1520-as évektől fogva nem csak Firenzében, hanem Itália-szerte a helyi, és egymásra gyakran erős hatást gyakorló iskolákban más-más módon, de a klasszikus harmónia felbomlásával találkozunk. A 16. századnak az érett reneszánsz utáni időszakát ezért nevezte el a modern művészettörténet írás manieristának. Ez a stíluskorszak azonban éppen azoknak a festőknek a műveiből táplálkozik, akik az érett reneszánsz megteremtői is voltak: Raffaello és Michelangelo.
Raffaello késői művei, elsősorban a Stanza dell Incendióban található Borgo égése falkép, valamint a Krisztus színeváltozása oltárkép már magukban hordozzák a manierizmus jellegzetességeit.
Michelangelo, aki messze túlélte Raffaellót, saját életművében képviseli a klasszikus, érett reneszánsz művészetének teljes felbontását. Ebből a szempontból meghatározóak az 1540-es években, Rómában készült freskói, a Sixtus-kápolna Utolsó ítélet-freskója és a cappella Paolina két falképe, valamint a manierizmus egyik alaptípusává vált, a kicsavarodó emberi testet megformáló Vittoria szobra még az előző évtizedből.
„ Még mindig úgy gondolod, hogy Michelangelo modoros volt?
Nos, innen már csak rövid idő és a barokk előszobájában találjuk magunkat, de arról majd máskor.
Köszönöm a figyelmet.”
írta és szerkesztette : Pester Béla
forrás:
– SULINET Müvészettörténet 9. évfolyam
– it.wikipedia.org
