A BAROKKBÓL KIFINOMULT ROKOKO

A BAROKKBÓL KIFINOMULT ROKOKO

“aki nem élt 1789 előtt, nem ismeri az élet édességét”.
/Talleyrand/

Ha Picassónak igaza van, és a kreativitás legnagyobb gyilkosa a jó ízlés, akkor a rokokó a legkreatívabb stílusirányzat a mai jó ízlésünk szerint. Ha a barokkon kívül van olyan stílusirányzat, amely emberekből mérhetetlen visszatetszést vált ki, az a rokokó, bár sokan a két stílust összetévesztik. Sőt, ezen ártatlan stíluskalandozás sokakat képes a mennyország kinézetén való polémiára is rávenni!
Korunk embere könnyen esik bele abba a hibába, hogy úgy vélje, mindez egyedülálló jelenség a művészet történetében, de ilyen mostoha sorsa bizony más stíluskorszakoknak is volt. A reneszánsz embere a gótikát gyűlölte nagy vehemenciával, a barokk nagy teoretikusai pedig minden képzeletet felülmúló inkvizíciót indítottak a manierizmus ellen.
De vajon mit tud ez a késő-barokk elágazás, ami miatt ilyen dühbe gerjednek tőle az emberek? Mi lehet benne olyan bántó, hogy valaki a rokokó stílusjegyeiből egyből erkölcsi ítéleteket is képes legyen levonni?
Az első, és ami meglepő, hogy a rokokó mögött valóban nincs erkölcsi megalapozottság. A rokokónak nem voltak teoretikus gondolkodó védelmezői, nem volt mögötte olyan szellemi hátország, amely mindenáron be akarta volna bizonyítani akár biblikus, akár természetjogi módon, hogy az lenne a helyes irány. Nem volt olyan, aki rokokó szemmel gyalázta volna kicsit a barokkot vagy a reneszánszt, nem ütötte volna ezerrel az utóbbit a szárazsága és kigondoltsága, előbbit meg túlhevült és korlátolt jezsuitizmusa miatt. Talán a rokokó volt az első olyan stílusirányzat, amely a szó legszorosabb értelmében l’art pour l’art – öncélú művészet – volt, miközben koncepcionálisan és mögöttes mondanivalóban semmiben nem maradt el a barokktól. Hát még a rokokó színház és irodalom!
Társadalmi beágyazódottságát illetően talán azt mondhatjuk, hogy a rokokó elsősorban az udvarok, az arisztokráciák és specifikus helyeken az egyház művészete volt, régiónként kisebb-nagyobb eltéréssel.
A 18. század elején Franciaországban létrejött tehát egy új stílus, mely a kifinomult arisztokrácia könnyed életvitelét környezetének kialakításával is hangsúlyozni akarta. Már XIV. Lajos korában érezhető volt egyfajta szembenállás a hivatalos barokk stílus szigora ellen. Az ellenzők könnyedebb, díszítettebb stílust akartak létrehozni szeszélyesen aszimmetrikus, szabálytalan vonalvezetéssel.
XV. Lajos idején egy gazdasági fellendülés is megfigyelhető volt, aminek hatására megnőtt a kényelemre, a luxusra való igény. Ez mutatkozik meg a társasági élet kifinomultságában, a szalonok nőies bájában, nagyvilági életében. Ehhez a hangulathoz a barokk nehézkessége, drámaisága helyett egy árnyaltabb, játékosabb, a korábbinál jóval könnyedebb stílus kívánkozott.
Építészeti struktúrákat nem alakított át, alaprajzokba csak részlegesen hozott újat, festészeti kompozíciókhoz, alapelvekhez nem tett hozzá (elvenni sem vett). Talán nem jár túl messze az igazságtól az, ha valaki egyes divatirányzatokkal veti össze. Merthogy a lényeg a stíl, az ornamentika, a díszítés, elegancia és „flancia” báj, mindenféle jelentés nélkül. A tetszetősség, a kecsesség, egy kis girland itt, egy kis kagylócska ott, amott meg egy madárka.
Hintázó rizsporos parókás portrék bukolikus háttérrel. Rózsaszín porcelán hattyúcsaládos cukorkatartó. Pezsgősen fodrozódó stukkóbravúrok puttócskákkal és delfinnel. Pajkos párocska kergeti egymást a parkban kiskutyával. Hintó, harisnya, szexepilpötty, dráma, intrika és sugdolózás, pletyka és erotika és szex, liazonok és flörtök, Tizennegyediktől Tizenhatodikig (Alattuk a Lajosok értendők). És eközben egzotikum és elégia.

Összefoglalva, miben különbözött hát a barokktól a rokokó, nézzük sorban:
– Hiányzik a barokk fennkölt eszmeisége, a túlfűtött érzelmessége
– a barokk nagyságot kicsinyítette, az erőt tompította
– a pátoszt az intimitással cserélte fel
– az antik mitológia puszta keretté, díszletté vált
– mesterkéltség, pózolás jellemezte
– kedvelte a miniatürizálást (a versek tele vannak kicsinyítő képzőkkel, a festők sok miniatűrt festenek)
– az összes érzékelési tartományokra kívánt hatni: nemcsak a képiséggel, a zeneiséggel, hanem a tapintás, az ízlelés és a szaglás összetett “ingerlésével” is.
– kedvelték a bizarr formákat, a rímjátékokat
– hittek rögtönzésben, a mesterségbeli tudás kifejezőjének tekintették
– pillanatnyiság: az élvezet pillanatait igyekezetek teljesen átélni (Carpe diem), hiszen a boldogság pillanatai elillannak
– jellemző a rokokó alkotásra a gúny valamilyen formája, amely a travesztiáig (klasszikus alkotás vulgarizálása) és a blaszfémiáig (a szó eredetileg istengyalázást jelentett, később az általánosan elfogadott értékek rosszindulatú kétségbevonását) terjed.
A nagy korstílusok határán álló átmeneteket szeretjük hanyatlásnak, giccsnek, sőt, az emberiség végének tekinteni. Önnön értékükbe ritkán gondolunk bele, az életre hívó erőkről és folyamatokról tudomást sem veszünk, ennek ellenére mégis olyan képzeteket társítunk hozzájuk, amelyekkel saját rögeszméinket próbáljuk igazolni egy-egy művészettörténeti példán keresztül.
Pedig rokokó nélkül sokkal szegényebb lenne az épített és festett környezetünk is és végső soron a sok hater (gyűlölködő) csak hálás lehet annak, hogy a művészet történetéből is lehet valamit szívből utálni. Mert anélkül is szegényebbek lennénk.

Köszönöm a figyelmet.

Írta és szerkesztette: Pester Béla

Forrás:
– http://xn--wikipdia-f1a.org/
– kreatív magazin
– Tudásbázis, művészettörténet, Watteau