KÖZÉP-EURÓPA LEGSZEBB KATONAVÁROSA: HAJMÁSKÉR

KÖZÉP-EURÓPA LEGSZEBB KATONAVÁROSA: HAJMÁSKÉR

Hajmáskéren háromezren sem laknak, de aki a 8-as útra vetődik, kilométerekről meglátja a községet egy égbe meredő torony miatt. A település százéves jelképe az egykori laktanya parancsnoki épületének piros cserepes csúcsa.

A kastélyszerű katonavárost még az Osztrák–Magyar Monarchiának köszönhetjük, ami a 20. század eleji, nagyszabású fegyverkezési láz indításaként döntött úgy, hogy óriási tüzérlaktanyával erősíti európai pozícióját. Az 1900-as évek legelején egész Európában érezhető volt a politikai feszültség, aminek hatására általános fegyverkezés indult szinte minden vezető hatalomban. Ez alól az Osztrák–Magyar Monarchia sem volt kivétel, főleg azután, hogy a 19. század második felére mennyiségileg ugyan még meghatározó, minőségileg viszont már egyre romló szintet képviselt a Monarchia hadereje.

Mivel az 1872-ben felállított honvéd szórólöveg-alakulatok – melyek a tüzérséget pótolták – nem váltották be a hozzájuk fűződő reményeket, 1874-ben arra késztették a Honvédelmi Minisztériumot, hogy elrendelje a dualista állam első haderőreformját.
Azonban a mennyiségi fejlesztést nem követte párhuzamosan a minőségi és technikai javulás, így a dunai birodalom tüzérségi fő fegyverneme továbbra is a leggyengébbnek számított a többi európai nagyhatalomhoz képest. Látványosabb javulás következett be az 1896-os második haderőreform idején, amikor elkezdték építeni a tüzérségi oktatással is foglalkozó bécsújhelyi katonai és a mödlingi mérnöki akadémiákat, valamint az előbbi település melletti Weikersdorf am Steinfelde község határában az első ausztriai, Örkényben, Tatán, Lippán és Nagyszebenben pedig az első magyarországi tüzérségi lőtereket.
Bécs a 20. század legelején minden korábbinál drasztikusabb és gyorsabb ütemű haderőreformot indított, aminek fő területe a tüzérség és a laktanyák fejlesztése volt. Az egyik ilyen helyszín az állandó nyári lőgyakorlatok területe, a Gyulafirátót és Hajmáskér közötti lőtér lett, ami mellé a Monarchia legnagyobb laktanyáját kezdték építeni. Ez a lőtér a hossza miatt kiemelkedett a többi közül, nagyjából bármit lehetett tesztelni rajta – sőt még a mai napig is lehet, az elmúlt években NATO-gyakorlatokat is tartottak rajta, de harci helikopteres bevetésekre is használják a mai napig.

1901-ben uralkodói javaslatra, Bécs 1 millió 800ezer Koronáért megvette a Hajmáskér közelében található 5065 hektárnyi területet, hogy itt építsék fel Közép-Európa legnagyobb lőterét és központi tüzérkiképző bázisát,
majd további 5,6 millió koronába került az építkezés, ami aztán idővel, további fejlesztéseknek köszönhetően kicsit még drágább lett. A végeredmény 1909-ben a kor legmodernebb közép-kelet-európai laktanyája lett 56 épülettel, 260 tiszttel, 2000 tüzérrel, 1030 lóval és 100 ágyúval.
A tervezésre a kor felkapott építészpárosát, egyben egyik legfoglalkoztatottabb vállalkozóit, Kondor Mártont és Feledi Józsefet kérték fel, akik szó szerint új várost képzeltek el, 10 holdas parkkal, mesterséges tórendszerrel, 60 épülettel. A terv a kor villaépítészetére jellemző, historizáló stílusjegyeket viselte magán, ennek köszönhetjük a kastélyszerű parancsnoki főépületet.
Később Bécs újabb földterületeket vásárolt, és szálláshelyekkel, vendéglátóhelyekkel, üzletekkel bővítették a komplexumot, amely külön város lett a településen belül, saját víztornyokkal, villanyteleppel, vágóhíddal, tórendszerrel, kórházzal, kertekkel. Teljesen önellátó volt, a helyi lakosok csak a csendőrség engedélyével léphettek be a területére.
“Legnagyobb épített ékessége az ágyúk fővárosának az impozáns, díszes parancsnoki palota, esténként villamos lángokkal szegett félszáz (44 m) méter magas tornyával, berendezése fejedelmi kényelmével és hatalmas ünnepi termével”
– lelkendezett a Vasárnapi Újság a hajmáskéri tüzérlaktanya kapcsán 1911-ben.
Hiába készült el ugyanis 1909-re a komplexum, csak egy évvel később adták át, és csak újabb egy évvel később szentelték fel. Ráadásul a katonás dolgok iránt általában lelkesedő Ferenc József meg sem jelent az 1911. július 13-i ünnepségen, helyette három főherceg képviselte az uralkodó családot: Lipót Szalvátor tüzérségi főfelügyelő, József Károly lovassági tábornok, és az akkor a 2. császári és királyi tüzérezred hadnagyaként szolgáló Károly Albert.
Az egész komplexumot saját szennyvíztisztító telep, gőzzel és „dynamogépekkel” működtetett gépház, jéggyár, műhelyek, lőszerraktárak, léghajócsarnok, színház és kaszinó, kórház, templom, iskola, vágóhíd, tejgazdaságát szolgálta ki. Az épületeket keskeny nyomtávú, belső vasúthálózattal is összekötötték, ennek már nyoma sincs mára.
Az első világháború éveiben a katonaváros mellett kialakítottak egy hadifogolytábort is, ahol 15 ezer szerb, orosz és olasz katonát tartottak fogva. Lágernek saját kétnyelvű (magyar és német) pénze (Korona) is volt, amit a fogva tartottak az 1913-óta önálló parancsnoksági jogkört kapott hajmáskéri laktanyavezetőnél letétbe elhelyezett vagyonuk megsaccolása alapján kaptak meg. A fizetőeszközzel csak a zónán belül lehetett fizetni. A monarchia bukása után, a „fehér-terror” idején a hadifoglyokat politikai elítéltek váltották fel.

A két világháború közötti időszakban a katonai tábor a Ludovika Akadémia kihelyezett intézménye lett. Minden vásárolt, vagy magyar fejlesztésű új fegyvert ezen a lőtéren próbáltak ki először.
Ezután 1944-ben német, 1945-ben pedig szovjet kézre került – előtte viszont még jutott fontos szerep a legnagyobb magyar lőtérnek. A trianoni szerződés ugyanis magába foglalta azt is, hogy a lőporkészlet és a lőszergyárak nagy része mellett a Monarchia nehézlövegeit is fel kell számolni. A magyar hadsereg viszont ennek nem nagyon akart eleget tenni, így cselhez folyamodott. Ennek részeként egyrészt a lőtérre szállították az antant hatalmak által megsemmisített lövegek darabjait 1924 környékén, hogy a látványos páncéltemetőt figyelemelterelésre használják. Több, épen maradt löveget viszont elástak, köztük két 305 mm-es mozsarat, amikkel az elásás előtt még gyakorlatoztak is.
Csakhogy a francia–brit szövetség egyik ellenőre valahogy a nyomukra bukkant, és cövekekkel jelölte meg az elásott mozsarak helyét, hogy kiássák azokat. Amikor a hajmáskéri katonák látták, hogy nemzetközi diplomáciai botrány van kirobbanóban, az éj leple alatt áthelyezték a cövekeket, hogy ne találják meg a két ágyút. Ezek végül így biztonságban a földben maradtak, és bár a második világháború idejére elavultak, mégis bevetették őket a Románia elleni támadás előkészítéséhez.
A második világháború után a laktanyába a szovjet déli hadseregcsoport (DHDSCS) egységei kerültek, ezzel el is kezdődött a terület komolyabb átalakítása. Szinte mindenhol szétverték az angolvécéket, hogy a helyüket szovjet mintára pottyantósokra cseréljék, a templomból és a lovardából klubotcsináltak, az egyik legénységi lakóházból pedig iskola lett. Ők építették a parancsnoki épület köré a lakóteleppé formálódó panelházakat is, amikben a tiszteket szállásolták el.

A főépület mögött elterülő parkot sem kímélték. Az addigra már kiszáradt tavat feltöltötték és lebetonozták, a park fáinak nagy részét pedig kivágták, felsőbb utasítás miatt ugyanis maximum 8 méteresek lehettek csak a fák. A színház- és kaszinótermet jelentősen nem bántották, ebből lett a mozi. Ahogy egyébként a legtöbb, általuk használt épület állagát is jól megóvták, a mára látható pusztulás tehát nem elsősorban a szovjet katonák érdeme.
A szovjetek 1990-ben hagyták itt a laktanyát, s beindult az igazi lejtmenet, a máig tartó pusztulás. Ami nem volt törvényszerű, de a honvédség egyik pillanatról a másikra több nagyvárosi laktanya gazdája lett, és a hajmáskériből már nem kértek.
Így hát a laktanya első körben az állami vagyonkezelőhöz került, ami éveken át próbálkozott az értékesítéssel, de a komplexum a 90-es években nem kellett senkinek. Közben a helyiek és az őrzéssel megbízott cég emberei a szovjetek után maradt bútorokat szépen hazahordták. A laktanya az évek során több tulajdonos kezében megfordult, felújítása céljából több ötlet is született, de a százéves épületkomplexum legtöbb épületét a mai napig sem sikerült hasznosítani.

írta és szerkesztette: Simon Zoltán

Forrás:
szeretlekmagyarorszag.hu
turautak.hu
index.hu
fotókat Simon Zoltán készítette