SZAMURÁJNŐK, JAPÁN AMAZONOK?

SZAMURÁJNŐK, JAPÁN AMAZONOK?

Az európai történelemben viszonylag kevésszer bukkannak fel asszonyok, lányok fegyverrel a kezükben. Ha gyorsan fel kellene sorolni néhányat, Boudica – akinek története bizony a homályba vész -, Jeanne d’Arc a látomása által vezérelt és nagyrabecsült Zrínyi Ilonánk után csak akadozva tudnánk folytatni a listát.

Japánban a szamuráj rend – sokan kasztnak mondják, helytelenül – kialakulásával és megerősödésével, a szamuráj családjának nőtagjai is automatikusan szamurájjá váltak. A szamurájok rendje a teljes japán lakosság kb 5 %-át tette ki. Szigorú, felülről jövő szabályozás határozta meg az életüket és a házasságok is osztályon belül történtek. Ha egy szamuráj családban lány gyermek született, hasonló kiképzést és oktatást kapott, mint a fiú gyermekek, hiszen egy ilyen kislány később szamuráj-feleségként ugyancsak egy hasonló normák szerint élő szamuráj családba került. A fiatal lányok 7 évesen kapták meg a vakizasit (rövid kardot) és 14 éves koruktól használhatták a katanát.
A busidó (A szó eredete a japán nyelvben a szamurájokra gyakran használt „busi” szóval hozható összefüggésbe) erkölcsi útmutatása a nőkre is vonatkozott, beleértve ebbe a rituális öngyilkosságot is, melynek neve „Jigai” volt. Az anyák már egészen fiatal korban elmagyarázták lányaiknak, hogy hogyan kell ezt végre hajtani. A nőknek egy rövid tőrrel kellett egy mozdulattal a nyaki ütőerüket átvágni, ám előtte a lábukat térdnél szorosan össze kellett kötözniük, nehogy haláluk után illetlen pózban találjanak rájuk. A másik gyakori és elfogadott módja a női öngyilkosságnak a vízbe fúlás volt. Erre általában akkor kényszerültek, ha a busido elvárásait ellenségeik, vagy a körülmények kényszerítő hatása miatt tovább nem tudták teljesíteni.

A nőkre háruló legfontosabb harci feladat rendszerint a család és önmaguk védelme volt a családfő esetleges távolléte esetén. Korábban úgy gondolták a történészek, hogy harctéri ütközetekben csak elvétve fordultak elő nők, ám az utóbbi évek régészeti ásatásai és a tömegsírok DNS vizsgálatai cáfolták ezt. Egy 1580-ban történt ütközet helyén feltárt harci sír tanúsága szerint 105 holttestből 35 női volt, tehát jóval nagyobb számban voltak asszonyok a csatatéren, mint azt előtte feltételezték.
A női szamurájokra kétféle kifejezést használtak: onna-bugeisa néven illették a védekező-, míg onna-musa néven a támadó harcokban részt vevő nőket.
Legjellemzőbb fegyvereik a rövid tőr (tanto-egy élű tőr, kaiken-két élű tőr) és a naginata voltak. Előbbi azért, mert a ruhában könnyen elrejthető, utóbbi pedig azért, mert az ellenség levágására és távol-tartására gyalogos- és lovas ütközetekben egyaránt alkalmas. Egy naginata a menyasszonyok hozományába is beletartozott.
Néhány ismert, híres nőalak a korai történelemből….
A hagyományból ered, hogy a nőket nem volt illendő a teljes nevükön szólítani, így valamilyen ragadványnévvel illették őket, mely után a „Gozen” megszólítást csatolták, mely a tisztelettel övezett nőknek járt ki Japánban.
Dzsingu hercegnő: kb Kr.u. 169-269 között élt. Férje Csúai császár (14.japán császár) volt. Férje halála után a seregek élére állva ő vezette a koreai megszállást, melyet a legenda szerint vérontás nélkül vitt diadalra. Bár életének történetét sok mesés elem szövi át (például, hogy gyermekének születését egy ágyékára kötözött kővel évekig volt képes késleltetni) annyi azonban gyanítható, hogy a harci képességeken túl politikai és diplomáciai téren is tehetséges volt. Az utókor elismeréseként ő lett az első japán nő akinek feltételezett portréja 1881-ben a 10 jenes japán bankjegyre felkerült.
Tomoe Gozen(12.sz vége-13.sz eleje): Ő az egyik legismertebb és legtöbbet emlegetett „női szamuráj” a japán történelemben annak ellenére, hogy életéről kevés pontos történelmi adat áll rendelkezésre. A 12. században élt és Minamotó no Josinaka úr szolgálatában állt két bátyjával együtt (egyes történetekben a nagyúr szeretőjeként, másokban feleségeként szerepel). Mikor Josinaka és unokatestvére Joritomó között hatalmi viszály alakult ki Tomoe asszony mindenben kiállt Josinaka mellett, kampányaiban és a csatatéren egyaránt. Ő volt az első nő aki „ippo no taiso” azaz „sereget hadba vezető parancsnok” rangot kapott. 300 ember tartozott az irányítása alá.
Hadakozó fejedelemségek kora, Szengoku-korszak ( 1467-1603)
A hadakozó fejedelemségek kora az az időszak volt a japán történelemben ahol a női harcosok már nem csak hagyományos értelemben vett katonai, hanem földesúri, sőt klán főnöki szerepben is feltűntek. Ez gyakorta azért történt, mert a háborúk során elhalálozott szamuráj vezetők helyét feleségeik vették át.
A korszak egyik legmeghatározóbb klánjának az Oda-klánnak Ivamura-kastélyát például Ocuja-asszony vette irányítása alá 1572-től.
A Tojotomi-klánt Tojotomi Hidejosi halála után egyetlen fiának anyja Jodo-Dono igazgatta 1589-től. Jodo-Dono (vagy másnéven Csacsa) volt a Jodo és az oszakai-kastély feje is, majd mikor 1615-ben a Tokugavák elfoglalták a kastélyt, fiával Hidejorival együtt a lángoló épületben rituális öngyilkossággal vetett véget életének.

Edó-kor (1603-1868)

Az Edó kor és annak új eszméje, mely már nem tartott igényt a harctéri tudásra jelentősen átalakította mind a nők, mind pedig a férfi bushi-k életét. A szamuráj családok a kard helyett másfajta tevékenységekkel szolgálták urukat pl: hivatalnoki munka, szakács, testőr, étel-előkóstoló stb… Sokan közülük még a kardjukat is kénytelenek voltak áruba bocsájtani, vagy földműves sorba süllyedve végképp elhagyták egykori identitásukat.
A nők jogai is fokozatosan háttérbe szorultak. Oktatásukra is egyre kevesebb figyelmet fordítottak, rendszerint csak a betűvetést tanították meg nekik. A nők egyetlen feladatául a gyerekszülést és a házimunkát tűzték ki. Egy nő tudása, olvasottsága, művészetben, irodalomban való jártassága inkább haszontalanságnak számított mintsem elismerésre méltó dolognak.
Híres, név szerint említett harcosnőkről nem maradtak feljegyzések, ám jelenlétükre így is találhatunk közvetett bizonyítékokat. Utagava Kunijosi (1798-1861) egyike volt azon kevés művészeknek kiknek életművében nagy szerepet játszottak a női harcosokat ábrázoló alkotások. „Országunk kardforgató művészetének rövid története” című, 1845-ben megjelent könyvéhez -melyben az író külön fejezetet szentel a női szamurájoknak számos illusztrációt készített.
Valós küzdelmekre kevés lehetőség adódott, hiszen előbb a párbajozást, később a nyílt fegyverviselést is betiltották.

A modernizáció hajnala

A Meidzsi-restaurációt megelőző korszak lázadásokkal, háborúkkal terhes időszak volt a Japán történelemben, melynek következményeként a nők újból megjelentek a harctéren, s a krónikákban is. Többen közülük örökre beírták magukat a történelembe és a kor új technikai vívmányának köszönhetően már műtermi portré-fotók is maradtak róluk.
Nakano Takeko (1847-1868): A korszak egyik legismertebb harcosnője. Befolyásos szamuráj családban született és sokoldalú képzést kapott. A harcművészeten túl, irodalomban és kalligráfiában is jártas volt. Jól ismerte a régi korok hősnőiről szóló elbeszéléseket, melyek közül Tomoe Gozen története volt rá a legnagyobb hatással.
A Bósin-háborúban a sógunátushoz hű csapatok oldalán harcolt. Egy csak nőkből álló különítményt toborzott aminek a neve Jositai volt. Ebbe a csoportba Nakano Takeko anyja és 16 éves húga is csatlakozott, valamint a tanítványai is. Bár a parancsnokság a nők számára csak a főzést és a sebesültek ellátását engedélyezte, a csapat mégis hadba vonult. Az ellenséggel való összecsapásra a kora reggeli órákban egy hídon került sor. Mikor a lőfegyverekkel felszerelt császári erők észrevették, hogy naginatával felfegyverzett nők közelednek feléjük azonnal tüzet szüntettek. E rövid tűzszünet alatt a nők az ellenség közelébe kerültek és közel 170-et megöltek közülük. A történet szerint Nakano Takeko egymaga 6 embert vágott le, mielőtt mellkas lövés érte. Utolsó leheletével arra kérte a húgát, hogy vágja le a fejét és temesse el, hogy az ellenség ne vihesse el trófeaként. A Hokai-templomban (Fukusima tartomány) egy fenyőfa alá temették el.
Nyughelyén ma emlékmű van és az Aizu Őszi fesztiválon (szeptember 23.) fiatal, hakamába (tradicionális japán öltözék) öltözött lányok minden évben megemlékezést tartanak.
Köszönöm a figyelmet!

írta és szerkesztette: Pester Béla

forrás:
– wikipédia.eng onna-bugeisa
– keiko.hu. női harcosok a japán történelemben
– badass of the week: Nakano Takeko