FŰRÉSZMALMOK ÉS AZ EURÓPAI BÚTORMŰVESSÉG

FŰRÉSZMALMOK ÉS AZ EURÓPAI BÚTORMŰVESSÉG

A XIII. században – a keresztes háborúknak is köszönhetően – fellendült a kereskedelem, kedvezve a városok és az ipar fejlődésének. A termékeket már nem házilag állították elő, kiteljesedett a munkamegosztás, szakosodás. A kézművesek büszkék voltak termékeik minőségére, többek között ennek megőrzése érdekében is hozták létre a céheket. A katedrálisok korában harmonikus megjelenésű lakóházakat építettek, a jómódú polgárok bútorzata azonban továbbra is egyszerű maradt.
Tárolásra elsősorban a ládát használták. Minőségét és formáját meghatározta az úgynevezett keretbetétlapos megoldás feltalálása. Ennek a lényege, hogy a vékonyabb oldallapokat egy vastagabb anyagból készült fakeret belső hornyába – vájatába illesztették ragasztás nélkül. Így ha a falap vetemedne, vagy zsugorodna, nem torzul a szerkezet.
Korábbi évszázadokban a deszkákat kézi eszközökkel, hasítással és kézifűrészeléssel állították elő, majd a vastagságukat méretre gyalulták, faragták. Ezeknek a deszkáknak, falapoknak a nagybani előállításához hozzájárult a fűrészmalmok 1320 körüli (újbóli) megjelenése. Az, hogy korábban is léteztek már fát feldolgozó fűrészmalmok következtetés, korábbi írásos, rajzos bizonyítékról nem tudunk. Közvetett bizonyíték azonban mint legkorábbi irodalmi hivatkozás egy működő fűrésztelepről Ausonius római költőtől származik a IV. századból, aki versének egy szakaszában leírja a Moselle partján márványt vágó vízimalom sikító hangját . Ha pedig a márványt fűrészmalomban tudták feldolgozni, akkor ugye fát is tudtak. Ez a technológia azonban időlegesen feledésbe merült, csak később bukkant fel újra a XI. századi iszlám világban, az ibériai félszigeten, innen terjedt el ismét szerte Európában.
Addig azonban a fa fűrészelés fáradtságos munkáját kézzel kellett végezni.
Természetesen a fűrészmalmok megjelenése első körben a megnövekedett épületfa igények kielégítését szolgálta. A kapacitás egy része azonban hamarosan rátalált a bútorasztalos szakmára mint felvevő piacra. Az általuk készített fűrészáruk méretben, egyenletes vastagságban nagyban megkönnyítették a bútorkészítők munkáját.
Talán kevesen tudják, de kétszáz-kétszázötven évvel ezelőtt a Tabánban is működött fűrészmalom.

A bútorkészítés történetéhez szervesen kapcsolódik a furnér készítés története is. A furnér vékony falemez, amely az előállítás módja szerint lehet fűrész-, kés- vagy hántoltfurnér. A furnér szó a 16. századból ered és francia eredetű (fournir: ellátni valamit valamivel). Azt a folyamatot jelentette, amikor kevésbé értékes fát jobb minőségű fával burkoltak be. Az ókori egyiptomiak is előszeretettel alkalmazták ezt a technikát, például Tutanhamon sírkamrájából kerültek elő ébenfa borítású cédrus alapú tárgyak.
A furnér legrégibb előállítási módja a fűrészelés. A törzsről fűrészelik le a furnérlapokat. Ezt régen gyakran egy gödör felett csinálták. Egy személy állt a gödörben, egy második állt egy szerkezeten a törzs felett, a fűrészeléshez pedig egy keretes fűrészt használtak. A 19. század elején aztán kifejlesztették a gőzmeghajtáson alapuló furnérfűrészt. Amíg Angliában és Amerikában hatalmas, mintegy 4 méter átmérőjű speciális körfűrészeket alkalmaztak, addig Európában inga- vagy lengőfűrészeket használtak.
Létező technológia az úgynevezett hántolt furnér készítése is. A hántolás előtt a rönköket 48 óráig forralják, majd lekérgezik és rögzítik. A rönköt általában a saját tengelye körül nagy gyorsasággal forgatják (a központosítás nem feltétlenül esik egybe a fabél vonalával), miközben egy nagy kés egyetlen furnérlapot vág belőle. Jól összehasonlítható azzal, mint amikor egy konyhai papírrolnit letekerünk. Ezt a furnérlapot aztán feldarabolják a kívánt méretekre. Hátránya hogy a forralással, gőzöléssel gyakran megváltozik a faanyag színe az eredetihez képest..
Annak ellenére, hogy a furnérgyártás igen gazdaságtalan, gyakran 50 %-os veszteséggel dolgozik, még mindig olcsóbb, mintha az egész bútort a drága , sok legtöbb esetben egzotikus fából készítenék
Meg kell még említenünk az intarziát, mint a bútorművesség egyik díszítő módját.
Az intarziát alapvetően eltérő technikája miatt meg kell különböztetni a berakástól, amivel gyakran összekeverik. Mivel az előbbinél egy külön réteget képeznek (leggyakrabban kivágott és összeillesztett furnérból), amelyet utólag a bútor vagy más hordozó felületére ragasztanak, addig a berakásnál az egységes hordozó felületen alakítanak (vésnek, forgácsolnak, stb.) ki bemélyedéseket, amibe a berakást helyezik.
Képmellékletünkben szereplő bútorok jelen esetben különböző korokból származnak, illusztrációként.

Köszönöm a figyelmet!

írta és szerkesztette: Pester Béla

Forrás:
– MEK
– wiki.org
/wiki/Sawmill