GLADIÁTOROK

GLADIÁTOROK

A római gladiátor viadalok korai változatai a tekintélyes emberek temetési szertartásának részei voltak. Ezekkel az úgynevezett halotti játékokkal a család hatalmát, gazdagságát demonstrálták és dicsőítették az elhunytat.
Az i.e. 2. századra egy-egy szertartás alkalmával már több száz gladiátor is küzdött egymással és ezek a viadalok egyre nagyobb közönséget vonzottak.
A szenátorok számára rendkívül fontos volt a szélesebb közönség megnyerése, így a magán rendezvénynek számító viadalok lassan állami eseményekké váltak, és az ünnepek legkedveltebb programjai lettek.
A császárkor idején már az uralkodó kizárólagos joga volt a viadalok rendezése. Vespasianus császár 70-ben Róma nagyságához méltó amfiteátrumot építtetett, amit ma Colosseum néven ismerünk.
A gladiátorok hosszú időn át tartó, gondos kiképzést kaptak. Egyik legismertebb „kaszárnya” a Pompeii-ben ma is látható, egy négyszögletű udvart körülvevő épület, amelynek celláiban állandó jelleggel több mint 100 gladiátor edződött. A gladiátoroknak nem volt szabad barátkozni egymással. A kiképzés szigorú fegyelem alatt zajlott. Még a szabad származású „önkénteseknek” is esküt kellett tenniük:
„égessenek meg, bilincseljenek meg, korbácsoljanak meg és csonkítsanak meg, ha…” formulával (Petr. Sat. CXVII.).

Az első hónapokban az újoncnak kevés szabadidejük maradt, nem is hagyhatták el az iskolát. A legkeményebb eszközökkel szoktatták vasfegyelemre őket. A hadifoglyokat és elítélteket az alapkiképzés után is szigorúan szemmel tartották. Úgy kezelték őket, mint a rabokat.
Gladiátorok fő tápláléka árpalisztből készült, különleges tápértékű kenyér volt, amelyet,,sagina gladiatoria”-nak, azaz „gladiátori tápszer”-nek neveztek.
A gladiátor iskola vezetője határozta meg, hogy az újonc milyen fegyvernemből kapjon kiképzést, és attól fogva az adott fegyvernem specialistájára bízta, aki keményen megdolgoztatta. Először egy vastag cölöpnél (palus) gyakoroltak, később fából készült fegyverekkel csaptak össze egymással.
Néhány éves kiképzés után elérkezett a „bevetés” ideje. A viadal a küzdő párok bevonulásával kezdődött. Általában más – más fegyvernemhez tartozók kerültek szembe egymással. A prolusio (az „előjáték”) alkalmával tompa fegyverekkel vívtak. Az ügyességük bemutatása volt a cél és a közönség feltüzelése, akik fogadhattak is rájuk.
Ezután kezdődött csak az igazi küzdelem. A párok ismét felvonultak de már éles, ölésre alkalmas fegyverekkel. A gladiátorok a császár páholya elé érve fölkiáltották a tribünre:
„Ave, Imperator, morituri te salutant!” (Üdvözlégy, Imperator, halálraszánt gladiátorok köszöntenek!) A küzdelem úgy is folyhatott, hogy csak egyes párok harcoltak egymással, vagy az egész aréna egy háború képét mutatva, mindenki mindenkivel küzdött egyszerre.

Ha egy gladiátor nem kapott halálos sebet a párviadalban, fölemelve jobb kezének mutatóujját kegyelemért folyamodhatott a közönséghez és az imperatorhoz. Ha az imperator és a közönség az öklét emelte magasba akkor a gladiátor megmenekült. Ha azonban lefelé tartotta a hüvelykujját, ami képletesen annyit jelentett, hogy halál reád (,,Recipe ferrum!”), akkor az ellenfele megölte.

A győztes gladiátor kapott egy elefántcsont táblácskát, ha több ilyen táblához hozzájutott, remélhette, hogy öreg napjaira gondtalanul élet.

Gladiátorok megítélése….

A gladiátorok megítélésében a csodálat keveredett a megvetéssel.
Az i.e. 1. században a hadifoglyok mellett egyre több rabszolgát ítéltek gladiátori sorsra. Bár az elítélt számára ez legtöbbször felért egy halálos ítélettel.
Érdekes, hogy nem csak rabszolgákból lett gladiátor, voltak köztük szabad emberek is, akik önként jelentkeztek és határozott időre szerződést kötöttek a gladiátoriskola tulajdonosával, ők
szabadon mozoghattak, és a munkanap végén elhagyhatták a kaszárnyát.
Sokan a szegénységből való kitörés lehetőségét látták benne. Amíg gladiátorok voltak, jutott minden napra élelem, tető a fejük fölé, és megvolt az előrelépés lehetősége is.

A gladiátorok között is megvolt a rangsor melynek legalsó fokon álltak a gladiatores meridianik, őket fegyvertelenül kergették a fenevadak elé. A bustuarii-k a temetéseken, a cubicularii-k, pedig lakomákon, banketteken szórakoztatták a vendégeket.
Voltak hagyományosan kialakult és előre megállapított típusú küzdő párok.
A Kr. u. 1. század vége felé jött divatba egy új stílusú párharc. A retiarius (hálós harcos) a secutor (üldöző) ellen küzdött. A Kr. u. 2-3. és 4. században olyan népszerű volt, hogy ez a két stílus többször harcolt egymás ellen, mint az összes másfajta gladiátorral együttvéve.
A retiarius viselte a legkönnyebb védőfelszerelést. Testét a bal karjára tekert szövetkarvédőtől és a bal vállára boruló vállpajzstól eltekintve semmi sem védte. Egy Pompejiből előkerült vállvédő díszítése – rák, kormányrúd, horgony és delfin – világosan bizonyítja, hogy ezt a gladiátort a tengerrel és a halászattal hozták összefüggésbe. Ellenfelére hálóval, háromágú szigonnyal és tőrrel támadt. A retiarius ellenfeleként csaknem minden ábrázoláson secutor látható. A secutor felszereléshez tartozott a zárt, tojás formájú sisak, amelyet kis szemnyílások és a lekerekített taréj tett jellegzetessé. Erről lesiklott a háló, és a háromágú szigony fogai nem hatolhattak a rostély mögé. A sisak kerek formája, uszony szerű taréja és a rajta lévő kicsi szemnyílások miatt a secutor halra hasonlított. Ellenfele, a pedig a halász vagy képes volt őt kihalászni, vagy a gyilkos, ragadozó hal arathatott diadalt.
E két egyenlőtlen ellenfél harca mindig izgalmasan alakult. Közelharcban a nehéz felszerelésű secutor élvezett nagyobb előnyt. A szinte fedetlen testű retiarius csak a gyorsaságára és a kitartására számíthatott miközben a vetőhálóval próbálta meg lefegyverezni ellenfelét, a secutor viszont arra törekedett, hogy ezt egy gyors támadással megelőzze.

Milyenek voltak egy gladiátor életkilátásai?

A gladiátorok tisztában voltak vele, hogy nagyon csekély az esélyük arra, hogy karrierjüket jó egészségben fejezzék be, esetleg kiképzőkké váljanak, vagy más polgári foglalkozásba kezdjenek.
Sokan megpróbáltak megszökni, vagy öngyilkosságot követtek el. A legtöbb gladiátor húszas és harmincas évei között fejezte be az életét. A 30 feletti gladiátorok igazi győztesek voltak.

Annak ellenére, hogy eskütételkor lemondtak a magánélehez fűződő jogaikról, szerelmi kalandokban nem szenvedtek hiányt. Az izmos testüknek köszönhetően komoly szexuális vonzerőt gyakoroltak a hölgyekre, akik a férfiasság mintaképének tartották őket.
Vannak pletykák arról is, hogy a gladiátorok férfiassága a felsőbb társadalmi körök hölgyeire is komoly hatást gyakorolt.

Milyen volt az arénák felépítése?

Az előadások az arénában homokkal felszórt küzdőtéren zajlottak ami alatt folyosók és helyiségek rendszere húzódott ez az úgynevezett hüpogeion. Itt tárolták az előadások díszleteit és kellékeit. Itt tartózkodtak külön helyiségekben a harcosok. Itt voltak a foglyok, gyakran halálra itélt keresztények tömlöcei, és a vadállatok ketrecei. A pincerendszer nélküli arénákban mindezeket a helyiségeket a felszínen kellett kialakítani.
Esetenként tájképet építettek fel az arénában, fákkal, sziklákkal és épületekkel, hogy minél életszerűbb legyen az állatviadal. Néhány arénában még talajba süllyesztett, fedett vízmedence is volt. Ezek olyan különleges előadásokhoz kellettek, mint például a krokodil- vagy a vízilóvadászat, vagy a kisméretű gályák csatája.
A császári időkben gazdagon díszített amfiteátrumokat építettek. A falaikat festmények, stukkóreliefek és mozaikok díszítették, a fülkékben és az ívek alatt szobrok álltak. Az ilyen nagy amfiteátrumok átlagosan 25 ezer nézőt tudtak befogadni.
Voltak kisebb amfiteátrumok is leginkább vidéken, néhány ezer férőhellyel. Ezeken a helyeken a műsor kínálat is sokkal szerényebb volt. Egzotikus vadak helyett általában a környék ragadozóit küldték a porondra.

A gladiátor viadalok hamar elterjedtek a provinciákban és még a kereszténység is csak később tudta megszüntetni azokat.

írta és szerkesztette: Cseke Ibolya

forrás:
torimaskepp
romaikor.hu
Wikipédia