A SHINIGAMIK, HALÁLISTENEK A JAPÁN MITOLÓGIÁBAN

A SHINIGAMIK, HALÁLISTENEK A JAPÁN MITOLÓGIÁBAN

A sintoizmusról tudottakat ismételjük csak át….
A japánok többsége nem hisz egyetlen egységes vallásban, de ennek ellenére erősen vallásosak. Az országban megfér egymással az ősi sintó, a buddhizmus, a konfucionizmus és a kereszténység. Évszázados hagyományokra épülő szertartásaik vannak, de nem kötik őket olyan tabuk és szabályok, melyek megszabják hogy egyetlen vallást kell követniük egész életükben. Azt tartják, hogy Isten mindenben benne lakozik. Manapság már nem meglepő az a felfogás, miszerint a japánok sintoistának születnek, konfuciánusként élnek, keresztényként házasodnak és buddhistaként halnak meg.
A sintó ősi eredetű japán természeti vallás, az istenek követésének útja, ezt jelenti a Kami no Micsi japán kifejezés, illetve a sintó szó is, amely a kínai sen (szellem) és tao (út) japán kiejtés szerinti összevont alakja. A vallás érdekessége, hogy leírt tanoktól mentes, filozófiai és erkölcsi rendszer nélküli kultusz, nem tartalmaz semmilyen erkölcsi parancsolatot. Nem követeli a hívőktől hogy naponta imádkozzon, az is elég ha elmegy a templomi ünnepekre, és ajándékokat visz a szertartásokhoz.
A sintó lényegében a természet istenítése, azt tanítja hogy a világon mindennek lelke van – a “kami” – amely lakhat fában, sziklában, vízben, lótuszvirágban, mindenben amivel a természettel szoros kapcsolatban álló japán emberek találkoznak.
Az Edo-korszak (1603-1868) végéig a helyi kami hitvallás és buddhizmus, szoros kapcsolatban álltak.
Minden mitológiának megvan a maga halálistene. A halálistenek az enyészet és a lélek titokzatos törvényeit uraló entitások. A kereszténység gonosznak tartja őket, lásd Lucifer, Belzebub, Beliál. A keleti kultúrák pedig a halált mint az élet részét elfogadják ellenben az elkerülhetetlentől rettegő nyugattal.
A halálistenek olyan természetfeletti lények a keleti kultúrákban, akik átsegítik az embereket a túlvilágra. Olyanok mint mondjuk a valkűrök a germánoknál.
Vagy talán a görög mitológiában Kharón és Hádész. Hádész volt a halál birodalmának istene, Kharon pedig a Sztüx (az élők és a holtak világát elválasztó folyó) révésze.
“Keresztény” párhuzammal a halál angyalainak is nevezhetnénk őket.
A halállal való kitüntetett foglalatoskodás – a háborús éveket leszámítva – szinte nem is volt jelen és ezt nyilván bizonyos társadalmi tényezők segítették elő. Különféle társadalmi változások idézhetők fel ebben az összefüggésben. Az egyik ilyen változás a várható életkor meghosszabbodása, amely a nyugalomba vonulást követő életszakasz meghosszabbodásához vezetett és sok emberben megnövelte a halállal kapcsolatos tudatosságot. Megint egy másik az orvostudomány fejlődése, amely lehetővé tette egyeseknek az egyén életének , vagy halálának manipulálását, irányítását.
Általánosságban a halálisten szót “shinigami” nem igazán használták a klasszikus japán irodalomban, és nem sokat írtak róluk, de az Edo-kortól a halálisten szó megjelenik Csikamacu Monzaemon bábjátékaiban és kabuki műveiben. Csikamacu Monzaemon nemcsak a maga korában volt igen népszerű drámaíró, de napjainkig a legnagyobb japán drámaírónak tekintik, és – nem csak Romeo és Júlia-szerű cselekményei miatt – gyakran Shakespeare-hez hasonlítják. Ugyanis körülbelúl 130 színdarabjának jelentős része kettős öngyilkosságról szól.
Darabjaiban a halálisten kifejezés használata nem igazán egyértelmű (talán csak a mi fogalmaink szerint?). 1709-ben egy színdarabjában például egy nőtől, aki kettős öngyilkosságra készült egy férfivel, elhangzik egy mondat: “az élet mulandósága egy halálisten csalogatásában”. Sosem derült ki, hogy egy halálisten jelenléte volt-e az oka az öngyilkosságuknak, vagy hogy a halálisten egy példa volt a kettős öngyilkosságuk helyzetére, sőt olyan értelmezés is volt, hogy a halálisten egy kifejezés az élet mulandóságára.
Az Edo-kor második felében született klasszikus irodalomban a halálisteneket embereket megszálló lényekként említik meg.
Az 1841-es Ehon Hjaku Monogatari olyan történetet tartalmaz, aminek a címe Sinigami. Ebben azonban a halálisten egy elhunyt lélek, akit rossz szándék vezérelt, közrejátszott olyan rosszindulatú tettekben, amik még élő emberek rossz útra térítését eredményezte (értsd halál). Például megismétlődik egy gyilkosság ugyanazon a helyen ahol már korábban történt ilyen. Más példával élve öngyilkosságra való rávezetés ott , ahol már felakasztották magukat a múltban.
Ezek a halálistenek valamifajta irányítási erővel rendelkeznek, ami arra ösztönzi az embereket, hogy meghaljanak akkor és ott ahol a shinigamik akarják…
Mokuami Kavatake 1886-os kabukijában egy halálisten szállja meg az emberek gondolatait és arra ösztökéli őket, hogy rossz cselekedeteikre gondoljanak és meg akarjanak halni. Ezek azonban inkább júkik vagyis kísértetek és yúreiek vagyis gonosz lelkek, semmint istenek.
Érdekesség, hogy Enchó San’jútei író egyik előadásának címe Sinigami volt, de a történetét az olasz opera darabból, a Crispino e la comare-ből és a Grimm fivérek egyik történetéből, a Keresztapa halálából vette.
A halálistenekről a népi hiedelemvilágban is szó esik..
A Kumamoto prefektúrai Mijadzsima mondája szerint, azoknak, akik éjszaka kimennek, teát kell inniuk, vagy meg kell enniük egy tál rizst alvás előtt, különben egy halálisten jönne el, ha ezt nem teszik meg.
Okajama prefektúrában van egy régi hagyomány, a Higan. Délben vagy napnyugtakor nem szabad a holtak sírjait meglátogatni, mert különben egy gonosz halálisten szállja meg az embert. Ha viszont ez mégis megtörtént, napfelkeltekor ismét el kell menni és ezzel megtisztítjuk a halálistentől a testet.
Egyes vidéken a népi hiedelemben az emberek úgy gondolják, hogy azoknak a holtaknak a kísértetei (bórei), akiknek nincs senkijük, akik imádkoznának hozzájuk, ápolnák az emlékeiket, igazából társakat keresnek és hívogatják az embereket, hogy legyenek a követőjük.
Napjainkra alakjuk megjelent a japán popkultúrában, mangában, igen nagy érdeklődéstől kísértve.

Köszönöm a figyelmet, szép álmokat!

Írta és szerkesztette: Pester Béla

Forrás:
– Terebess Lexikon
– wikipédia eng.