SumidaKUTYÁS SZÓLÁSOK
A kutyát, mi emberek nagyon szeretjük, már az ősidők óta együtt élünk velük. A kutya az egyik legkorábban háziasított állat, már az időszámításunk előtti 14. évezred közepéről vannak olyan leletek, amelyek kutyatartásra utalnak. A kutyákkal való együttélésünknek nyelvi nyomai is vannak: rengeteg szólás, közmondás, képes kifejezés kapcsolódik a kutyákhoz. Viszont furcsának tűnhet, hogy szólásainkban és közmondásainkban ez a kedvenc háziállat gyakran negatív színben tűnik fel.
Egyes szólásokban a kutya sokszor valamilyen értéktelenségre, elértéktelenedésre, megvetésre utal. Ez talán abból származhat, hogy a kutya volt az a háztartásban, aki együtt élt a családdal, de még sem volt ember, tehát nem illették meg ugyanazok az előjogok, mint a gazdát. (Persze az is igaz, hogy az ember után a kutya volt az első – minden más állatot megelőzve.) Ugyan az idők változnak, és a kutyákkal sokkal „humánusabban” bánunk, mint elődeink, a nyelvünk még őrzi a régi, negatívabb színű kifejezéseket.
Petőfi Sándor amikor megtudta, hogy barátja Arany János Mátyás királyt akarja megtenni tervezett műve hősének, ezt írta neki: “Csak királyt ne végy hősödnek, még Mátyást se. Ez is király volt, s egyik kutya, másik eb” – azaz ez se különb a többinél, ez is ugyanúgy hitvány. Másik szólás, mely a kutyát a hitványsággal köti össze, hogy kutyából nem lesz szalonna, azaz a semmirekellő emberből nem lesz jóravaló, más szóval a vér nem válik vízzé. A megvetést érdemlő gyáva embert gyáva kutyának mondjuk, de használjuk a kutya rossz ember kifejezést is, sőt mondhatjuk, hogy valaki nagyobb kutya még az apjánál is.
A kutya és a szinonim eb káromkodásokban is gyakran megjelenik: kutyafáját, kutya teremtette, ebadta, stb. A kutya szónak ebből az erősen rosszalló és már inkább csak érzelmi, semmint határozott fogalmi jelentéséből alakulhattak ki olyan kifejezések, amelyekben a kutya a senkit vagy semmit jelenti. kutyába se veszi, kutyának sem kell, kutya baja. Más szólásokban pedig a kutyát a tagadás kifejezésére használjuk, pl.: tudja a kutya, bánja a kutya.
Talán ezekkel a jelentésekkel is összefügg, hogy a kutya mint előtag sokszor egyszerűen (negatív) fokozást fejez ki. Nagyon meleg időben, mondhatjuk, hogy kutyameleg van, ha pedig nagy távolságot kell megtennünk, akkor kutyamesszire megyünk, azaz sokat kell kutyagolnunk. Ha valaki kutyául érzi magát, az nagyon rosszul van, a kutyaidő pedig szélsőségesen kellemetlen időjárást jelöl.
Érdekes kérdés, hogy mi az oka annak, hogy az ember leghűségesebb és egyik legértelmesebb háziállata sok megvető, hitványságot, haragot és bosszúságot kifejező szólásunk állandó szereplője? A kérdésre többféle lehetséges magyarázat is van. Az egyik, hogy különösen a török hódoltság idején és a kuruc-labanc harcok korában nagyon elszaporodtak a gazdátlan, kóbor kutyák, amelyeknek semmi hasznát sem vették, de annál több kárát látták az akkori emberek. Az ilyen részben dögön élő, részben értékes apróvadat pusztító és akár az emberre is veszélyes kóbor ebek megvetést és gyűlőletet keltettek a lakosságban. Még talán ennél is fontosabb a kutya szavunk jelentéstörténete szempontjából az a régi babonás hiedelem, hogy az ördög a kutya alakját veszi fel. Régi boszorkány perekben is van rá adat, hogy a vád szerint a boszorkány fekete kutya képében jelent meg egyes emberek előtt. Ez lehet a magyarázata, hogy a már említett ebadta kifejezés szinonim párja az ördögadta és hogy az ördög ágyában született szidalomnak egyes tájszólásokban olyan megfelelői léteznek, mint az ebanyájú és a kutyafoganású. E szidalmak kétségtelenné teszik, hogy akit hajdan ezekkel a szavakkal szidtak, azt -kutya alakját felvett- ördög vagy boszorkány fajzatának tartották. Ez a babonás elképzelés járulhatott hozzá a kutya és az eb erősen rosszalló értelmének kialakulásához.
