LATABÁROK KÉTSZÁZ ÉVE

LATABÁROK KÉTSZÁZ ÉVE

A történelmi Magyarország területén kevés olyan színészdinasztia mondhatja el magáról, hogy az 1800-as évek elejétől napjainkig szinte minden generációnak adott örömet játékával.
Pedig az alapító indulása, karrierje nem volt zökkenőmentes.
A magyar színházi életért talán maga, az 1811-ben született legidősebb Latabár Endre tette a legtöbbet, aki 1831-ben kezdte meg színészi karrierjét. Bár köznemesi szülei jogi pályára szánták, az említett évben győzött a „színészvér”, és az akadémiát maga mögött hagyva Kilényi Dávid vándortársulatába állt. Kiváló prózai- és operaszínészként ismerhette meg a publikum, ám hangja nem bírta sokáig a megterhelést, és alig hét év után visszavonult az énekléstől. Azonban munkásságának színháztörténeti jelentősége csak ezután kezdődött meg igazán!
1842-ben – miután sikertelenül pályázott a Nemzeti Színházhoz – önálló társulatot alapított, amelyet 31 éven át igazgatott.
Latabár Endre nevéhez is köthető az 1849 utáni vidéki színházi élet fellendülése. 1854-ben társulatával ő avatta fel a szabadkai, 1857-ben pedig az 1843-as tűzvész után újjáépített miskolci színházat, amelynek kisebb megszakításokkal aztán négyszer volt direktora. Oroszlánrésze volt abban, hogy Kolozsvár és Nagyvárad mellett Miskolc is a magyar nyelvű színjátszás fontos bázisa, egyben az északkelet-magyarországi színészet központja lett.
1861-től Győrben és Szegeden, 1865 és 1873 között Kassán bérelt színházat: prózát, operát és operettet is játszó együttese az egyik legerősebb vidéki társulat volt, amelyben olyan neves személyiségek dolgoztak, mint Déryné Széppataki Róza, Bercsényi Béla, Halmi Ferenc, Mándoky Béla, Mátray Laura, Szentgyörgyi István, Paulay Ede és Újházi Ede. Ő maga idősebb korában már csak néhány kedélyes apaszerepben lépett fel.
Az 1870-es első országos színészkongresszuson a “színészkebelzet” – a későbbi Országos Színészegyesület – igazgatósági tagja lett. Sokoldalúságát jelzi, hogy volt karnagy is, komponált zenét, emellett mintegy ötven színpadi művet – zömmel francia operettet – fordított magyarra német, francia és olasz nyelvről.
Latabár Endre és Török Mária, aki ugyancsak színész családból származott és maga is színésznő volt, házasságukból nyolc gyermek született.
A három fiúgyermek: ifj. Endre (1852–1888), Dezső (1849–1886) és Kálmán (1855–1924) mind színészek lettek.
Ifjabb Endre 1888 decemberében 36 évesen hunyt el. Fia Rezső ekkor még csak öt hónapos volt. Rezső, aki szintén színésznek állt, inkább tánctehetségét kamatoztatta a színpadon, táncoskomikusi szerepei voltak, kabaréesteken is főleg táncegyvelegeket adott elő, melyek koreográfiáját maga készítette.
A második fiú, Dezső színi pályájáról nincs sok információ. Fia, Latabár Endre Gyula huszonkilenc évesen hunyt el, tizenegy évig volt színész.
A legkisebb fiúgyermek, Kálmán Árpád Szabadkán született 1855-ben. Már gyermekként apja társulatában szerepelt, majd színészként és rendezőként tevékenykedett. 1905-től a Várszínház felügyelője volt, beköltözött családjával a Várszínházba, ott élt 1924. augusztus 6-án bekövetkezett haláláig.
Fia id. Árpád 1878. szeptember 19-én született Miskolcon. Feld Zsigmond gyermekszínházában kezdett játszani. Színészként 1896 és 1948 között különböző színházak tagja volt. 1902. november 24-én Kecskeméten megszületett fiúk Kálmán.
Figyelem! Hol is született a dinasztiaalapító? Helyes a válasz, Kecskeméten.
A második gyermek ifjabb Árpád a következő év november 22-én már az anya szülővárosában, Sátoraljaújhelyen látta meg a napvilágot.
Apjuk 1911-ben került Pestre, a Király Színházba. Több mint húsz évig ott is maradt, és a fiai pályakezdéséig ő volt a legnépszerűbb színész Latabár. Remekül énekelt és táncolt, noha hízásra hajlamos, nagydarab ember volt. „Igazi operettbuffó. A kedély, a humor veleszületett adottsága volt. A nála alacsonyabb termetű, ragyogó táncos-komikussal, Rátkai Mártonnal nagyszerűen megértették, kiegészítették egymást. Az ő páros jeleneteik jelentették a Király Színház operett-előadásainak mindenkor a csúcspontját” – írták róla, hozzátéve azt is, hogy először őt nevezte Latyinak a közönség.
De később már csak Öreg Latyinak mondták, és a neve elé került az is, hogy „id.”, mivel a fiai, Kálmán és Árpád sokkal nagyobb sztárok voltak. Kálmán volt az idősebb, gyerekkorától a színpadra készült, 21 évesen lett profi, miután 1922-ben Rákosi Szidi színiiskoláját is elvégezte. Viszont a fiatalabb Árpád – állítólag – csak „véletlenül” lett színész. A legenda szerint 1923-ban, amikor megnézte a bátyja egyik előadását, csatlakozott a társulathoz – autodidaktaként. Kisebb szerepeket kapott, a rendezők nem láttak fantáziát abban, hogy közösen szerepeltessék a Latabár testvéreket, mivel nem hasonlítottak egymásra.
Kálmán örökmozgó, jó svádájú, a közönséggel azonnal szót értő, szeretetre méltó figura volt, tökéletes ellentéte a jóval magasabb, kimért, hallgatag Árpádnak, aki ráadásul szemüveges volt. Ezt használták ki, amikor 1927-ben összefogva „világgá mentek”. Cirkuszokban, varietékben ugyanúgy felléptek, mint a Theater an der Wienben vagy a Max Reinhardt-féle berlini Großes Schauspielhausban. Ügyesek voltak és nagyon viccesek, és mivel ekkoriban épp az olyan, különböző karakterekből álló duók, mint Stan és Pan vagy Zoro és Huru, voltak a legnagyobb nevettetők, a két Latabárnak is kellő babér termett.
De amikor a harmincas években hazatértek, különváltak útjaik, Kálmán pár év alatt a legnagyobb hazai táncos-komikussá vált, Árpád meg afféle vándormadárrá; nem volt társulati tag, egyes szerepekre szerződött, és ha a Moulin Rouge-ba kerestek táncos-koreográfust, vállalta azt is. És persze rengeteget haknizott a bátyjával, a „2 Latabár” fellépése ugyanis kortól és rendszertől függetlenül garancia volt a sikerre.
A fennmaradt felvételek alapján e műsorszámokban Latabár Árpád láthatóan élvezte alárendelt szerepét, mert neki általában csak annyi dolga volt, hogy fapofával föladja a poénokat, ezért biztosak lehetünk benne, hogy nem volt féltékeny a testvére sikereire. „Ő is komolyan vette a mesterségét, de más oldalról közelített hozzá, inkább alakító színész volt – emlékezett rá kollégája, Bilicsi Tivadar, hozzátéve, míg Kálmán „magára húzta a rendszerint testére szabott szerepeit”, addig Árpád „hozzátörte magát a szerepeihez”.
„Mikor odaálltam Kálmán mellé, rajtam is elkezdtek nevetni. Hórihorgas, langaléta alak vagyok, mulatságosan hatott a kontraszt. Sokat játszottunk aztán együtt külföldön is, idehaza is, de mellette valahogy – hiába vagyok nála magasabb – én kisebbnek érzem magam” – mondta egyik utolsó interjújában, és abban, hogy ne lett volna őszinte, nincs okunk kételkedni.
Mint ahogy az ifjabb Latabár Kálmán szavai­ban sem, aki 1962-ben, friss diplomásként ezt mondta a Magyar Ifjúság újságírójának: „Idén végeztem el a főiskolát, de türelmetlen vagyok. Szeretném, hogyha látnának az embe­rek, vagy a hangom hallják – ne az emlékeikben motozzanak, hasonlatosságokat keressenek… Engem lássanak.” Csakhogy ifj. Latabár Kálmánnak erre esélye sem volt. Zenés darabokban lépett fel, előbb Pécsen, majd 1964-től az Operettszínházban, tehát ott, ahol az apja még akkor is a legnagyobb sztárok közé tartozott. És ahol később, 36 éven keresztül ugyanazokat a szerepeket kapta, mint az a Latabár Kálmán, akinek soha nem írták a neve elé, hogy „idősebb”.
„Egész életén át nyomasztotta, hogy nem tudott önmaga lenni. Vesztére ugyanúgy nézett ki, mint apu, és ugyanazt várták tőle is, de nem azt kapták. Higgye el, ha nem apu fia, nagyon nagy karriert csinált volna! Gyönyörűen zongorázott, táncolt, énekelt. Nagyszerű operettszínész lehetett volna belőle. Nem tudott mit csinálni. Apu szerepeit adták neki, és a közönség észrevette a differenciát” – nyilatkozta 2000-ben elhunyt bátyjáról Latabár Katalin, akinek eszébe nem jutott volna színésznek állni – hasonlóképpen a többi Latabár lányhoz az elmúlt kétszáz évben.
A színészcsalád története ifjabb Latabár Kálmán fiával, Árpáddal folytatódott, aki 1982-ben Zalaegerszegen mutatkozott be, majd a Pécsi Nemzeti Színházban és a Kecskeméti Katona József Színházban játszott. Minden bizonnyal a sors szeszélye, hogy 1999-ben épp a Miskolci Nemzeti Színházhoz került, mely műintézet első direktora 1857-ben Latabár Endre volt.
A legifjabb Latabár Kálmán (48 éves), azaz Öcsi életútja eléggé kalandos: a balettintézetben végzett, majd a táncosévek után cirkuszi artistaként és favágóként is dolgozott, ám végül visszakanyarodott a színházhoz.
Alig volt másfél éves, amikor anyai nagyapja meghalt. A kis Latyi halálos ágyán megfogadtatta Kálmán édesapjával, Tarczy Zoltánnal – aki feleségével, Katalinnal, a nagy művész lányával az Állami Népi Együttesben táncolt -, hogy a gyermekei tovább viszik a Latabár nevet. Így lett Katalin három fia, Endre, Kálmán és Miklós Latabár.
A kitérők után, 2001-ben visszatért a színpadhoz. Azóta a Vígszínház, a Kamaraszínház, és a Pesti Színház tagjaként dolgozik. Egyébként sajnálja, hogy a déd és a nagypapától maradt emléktárgyak nagy részét a család átadta a Bajor Gizi Színészmúzeumnak. A filmeket, amelyek néha feltűnnek egy-egy televíziós csatorna műsorán, viszont örömmel nézi.
– Mai fejjel is jókat tudok rajtuk nevetni – vallotta be Öcsi.
És valljuk be, mi is.

Köszönöm a figyelmet.

írta és szerkesztette: Pester Béla

forrás:
– Budapest romantikája
– Magyar Narancs
– wikipédia
– színház.hu