A HÁROM MÁRVÁNYFEJ TÖRTÉNETE

A HÁROM MÁRVÁNYFEJ TÖRTÉNETE

Itt a nyár! Ugyan már nem sokáig, de aki délebbre utazna, az észre sem veszi az évszak múlását, hiszen ott szinte átmenet nélkül nyúlik a nyár az őszbe.
Mi most képzeletünkben tegyünk egy rövidke utazást délre a mai Horvátországba, az Adria Gyöngyszemébe, a rég volt Ragusai Köztársaságba, mai nevén Dubrovnikba.
Ha repülőgéppel megyünk, a turistákat szállító gépek pilótáinak bevett szokása, hogy a Dalmát hegyek közül kimennek a tenger fölé tesznek egy kört jobbra, majd balra, hogy a másik oldalon ülők is láthassák a tintakék tengerben a csillogó fehér falakkal körülvett piros háztetős városkát. Legalábbis ez így volt amikor ott jártam.
Az óvárosba több kapun lehet bejutni, ha az északi kaput vesszük célba, a kapu felett és az elmaradhatatlan Szent Balázs (a város védőszentje) szobra alatt három márványfej látható. De kik is voltak ők?

A KRITIKUS:
Ugyan már! Hiszen ezt a történetet jó százötven éve megírta Jókai Mór a Nagy Mesemondó az azonos című regényében, ráadásul ő sokkal jobb tollforgató volt. Tessék az idézet :
„A vérítélet végrehajtása után felhívatta magához Boboli Péter Raguza híres kőfaragóját, a gyors kezéről nevezetes Flórenci Odoardo Fa Prestot.
A rettore előtt, a nagy alabástromasztalon ott állt pompás ezüsttálcára téve három levágott fő, egy férfi és két asszony fejei.
– Odoardo Florentino Fa Presto – szólt Boboli Péter. – Most tégy ki magadért, mutasd meg művészetedet. Végy mintát e három fejről, s készítsd el azokat márványból, egymás mellé állítva, ahogy itten állnak. Az árát te szabd meg munkádnak. Műved az északi kapu homlokzatát fogja ékesíteni, melynek eddig Damiani-kapu volt a neve.
Attól fogva a „három márványfej kapujá”-nak nevezték azt. Ez a három márványfő még most is látható Raguzának egyik kapuján, s mindenki tudja a történetét.”
Ráadásul a nevüket is pontosan leírta:
„Frater Aktaeon és két bűntársa, Soror Kekharizméne és Mater Lubomira”

A SZERKESZTŐ:
– Igen tudom, jó pár évtizeddel ezelőtt (nem mondom meg mennyivel) még én is faltam a Jókai könyveket, a mai napig csodálkozom azon, hogy voltam képes átrágni magam a hihetetlen hosszú, többszörösen összetett mondatain és folyton hátralapozni a mellékelt latin szószedethez.
Most azt próbájuk körbejárni, mennyi a valóságalapja Jókai regényének és éltek-e valóban, vagy csak a faragott relief ihlette meg áldott emlékű mesemondónkat.

A HELYSZÍN
Dubrovnik, korabeli nevén Ragusa. Valószínűleg a 7. században alapították a közeli Epidaurum (horvátul Cavtat) elpusztult városának újlatin, dalmata nyelvű lakói egy Lau (Lausa) vagy Rau nevű, sziklás fennsíkon (ebből lett a Raguza név), amelyet egy tengerárok választott el a szárazföldtől. A kora középkorban itt egy szláv település létesült (horvát neve Dubrava alakban először 1189-ben bukkan fel a forrásokban), amely az időközben betemetődött sekély tengerárok túlsó felén álló dalmát településsel egybeolvadt (ma az egykori tengerárok helyén van a város főutcája, a Stradun).
Bár kulturális téren a város ezer szállal kötődött Itáliához, számottevő olasz lakossága sohasem volt.
Raguza 1204-ig Bizánchoz tartozott, ezután Velence uralma alá került. A konkurens városállam uralmától magyar segítséggel szabadult meg 1358-ban, s egészen 1526-ig a magyar uralkodót ismerte el hűbérurának. A mohácsi csatától 1808-ig az időközben Raguzai Köztársaság néven emlegetett városállam az Oszmán Birodalom vazallusa volt, de titokban élvezte a spanyol, majd az osztrák Habsburgok támogatását. Önálló állami létének Napóleon francia császár vetett véget 1808-ban. A bécsi kongresszus 1815-ben a Habsburg Birodalomnak ítélte, s az osztrák Dalmácia tartomány része volt 1918-ig.
Raguza templomainak kincstárában több magyar szent ereklyéje megtalálható (Szent István fejereklyéje a domonkosoknál, állkapcsa a székesegyházban, Szent László karja a ferenceseknél), s régebben itt őrizték a legismertebb magyar ereklyét, a Szent Jobbot, Szent István király jobb kezét is.

A TÖRTÉNET
A cselekmény a dalmát tengerparton, Raguzában és környékén játszódik. Az író az első keresztes háborúk idejére datálja a történetet. Boboli János – Raguza első polgárának fia – megszökteti esküvőjéről egy gazdag fejedelem lányát. Ezért a lányt kolostorba zárják, ő pedig szerzetes lesz. A környező hegyekben élő warángok fejedelmének fiával és cinkosaival fölégetteti a lány vőlegényének várát, megöleti a férfiakat. A nőket, gyermekeket és a rabszolgákat a várból kivezető tekervényes alagúton keresztül kimenekíti. Ezekből új nemzetséget hoz létre s várost alapít Raguza szomszédságában Új-Jeruzsálem néven. Közben cselvetéssel kiszabadítja a kolostorból szerelmesét, s meghódítja a fejedelemasszony szívét is. Az új városba befogad minden elbukott kereskedőt, üldözött embert. Ellenpápát választanak, aki engedélyezi a papok házasságát, s a többnejűséget. Ő maga is együtt él szerelmével és a kolostor egykori fejedelemasszonyával. Később a raguzaiak – Boboli apjának vezetésével – elfogják, népét legyilkolják, Új-Jeruzsálemet romba döntik, őt pedig feleségeivel együtt kivégzik.
Jókainak ez a regénye 1886-ban a Nemzet című folyóirat hasábjain látott napvilágot folytatásokban, majd 1887-ben jelent meg könyv alakban. Szinte minden kiadásának az ismertetője azzal kezdődik, hogy az író Jókai több írásbeli dokumentumot, szájhagyományt is felhasznált. Ennek azonban eddig nem sikerült a nyomára bukkanni, amiről azonban nem az író tehet, hanem az emberi memória.
Elég lett volna ugyanis levenni a polcról a kérdéses könyvet és a végére lapozni a XXXVII. fejezethez:
„Kétféle hagyomány regél erről: írásbeli és szóbeli. Az írásbeli hagyomány, mely a dominikánus kolostor egyik kódexében maradt meg (1615-ben kelt), kétféle verziót említ.
Fráter Vjekosláv a XIV. században élt a raguzai dominikánus zárdában. Kegyes, istenfélő ember volt, egyetlen szenvedélye a könyvek s az imádság.
Szorgalmasan írta a szent atyák műveit, szépen festett. Történt azonban, hogy sok másolnivalója lévén, panaszkodott a priornak, hogy nem győzi az initiálisok kifestését. Prior Aleardo úgy segített rajta, hogy a szépen leírt kódexeket átküldötte a clarissa apácákhoz, kiknél akkor a betűfestés nagyban kultiváltatott légyen. Sour Teresa és Sour Anna, két unokatestvér voltak a betűfestés mesterei.”
A továbbiakban leírja, hogy a szerzetes és a két apáca bizony egy szerelmi háromszögbe keveredett, szökést kíséreltek meg, de bárkájukat a vihar partra sodorta, ahol az őrség elfogta őket és a Városi Tanács mindhármukat fővesztésre ítélte.
A másik írásbeli hagyomány rövidebb.
„Stracimir albán királyfi beállott barátnak; két szeretője volt, akik egy akarattal clarissák lettek. Stracimir csak később tudta meg, kik azok a szüzek, kik mindig nyomában járnak. Szerették egymást, míg el nem árulták őket. A tanács kivégezteté őket.”
„A szóbeli hagyomány ezt tartja: Sandal Hranič híres hercegovinai vajdának fia, Milos – apja s családja patarén (bogumil; A bogumilok egy eretneknek nyilvánított, a 10. századi Bulgáriában feltűnt, keresztény, gnosztikus jellegű vallási irányzat követői. A vallás első követői a Balkán déli részén, a délszláv népek között éltek a 10. századtól és tanaik innen terjedtek tovább) hiten lévén – belészeretett egy pásztorleánykába, ki egy barátklastrom jobbágyemberének leánya, buzgó katholika volt. A leányka megtérítette Milost, ki apja ellen pártot akart ütni, letaszítani őt a trónról, s a pápa uralmát szilárdítni meg a vidéken. Ugyancsak a vén Sandal udvarában növekedett Lokris, Balsa arnót herceg tüzes leánya, aki szerette Milost, de buzgó patarén volt s nagyravágyó. Birodalmat akart alakítani az Adriai-tenger mentén, császári koronát óhajtott fejére, leverni a törököt s uraltatni magát a keleten. Erre kellett neki Milos. Milos az elégedetlen hegyi törzsek élére áll, de apja cselt vet neki, s a pásztorleánnyal együtt elfogatja. Mint lázadót, ökörbőrbe akarja bújtatni őket, s úgy tűzre tétetni. Ekkor Lokris odalopódzik a foglyokhoz, kihallgatja bús éneküket, s kiszabadítja őket. Azt az ajánlatot teszi erre a pásztorleánynak, érje be Milos fél szívével. A vitát Milos úgy oldja meg, hogy mindkettőt szívébe zárja, megfér ott mindkettő együtt. Lokris s a pásztorleány erre tündérei lesznek. Megérkeznek Raguzába, hol apjának a kémei már várakoznak rá. Lokris erre is gondolt, s a leányok apácáknak mennek a clarissákhoz, Milos dominikánusnak. A két leány csakhamar megnyeri a priorissa szívét, Milost meg priornak teszik meg, kitudván hercegfi voltát. Így éltek ők teljes boldogságban.”
Kedves Olvasó, itt most abbahagynám az idézetet, mert Önre bízom, kíváncsi-e a sejthető folytatásra. Ha igen, vegye le a polcról a regényt és olvassa el (esetleg újra). Vagy ha lehetősége van rá, látogassa meg a három márványfejet Dubrovnik kapuján.
Köszönöm a figyelmet!

írta és szerkesztette: Pester Béla

forrás:
– https://akonyv.hu/klasszikus/jokai/a_harom_marvanyfej.pdf
– Wikipédia – Dubrovnik