A NEVETŐ BUDDHA

A NEVETŐ BUDDHA

Buddha is nevetett. Miért is ne nevetett volna, ha máson nem hát azon, hogy azonosítják őt egy joviális kövérkés figurával.
Eredeti nevén Gautama Sziddhártha ie. a 6. és a 4. század között élt. A hagyományok szerint az északkelet-indiai és a nepáli határ közelében lévő Kapilavasztu városában uralkodó király, Suddhódana fia volt, s a mai Nepál területén született.
Huszonkilenc évesen családját, feleségét és csecsemő fiát elhagyva az igazság keresésének szentelte életét. Több évi aszkézis után rájött, hogy testének kínzásával csak elhomályosítja az elméjét, de nem jutott közelebb az igazi bölcsességhez, ezért felhagyott az önsanyargatással. Végül az emberi létezés nagy kérdéseivel viaskodva a Bódhifa alatt meditálva rátalált a megoldásra, és buddhává, vagyis „megvilágosodottá” vált. Ekkor harmincöt éves volt. Életének hátralévő idejében Észak-Indiát bejárva terjesztette életfilozófiáját, és haláláig ezrek váltak a követőivé.

Ne aggódj Kedves Olvasó, nem fogunk belebonyolódni a buddhista tanításokba, csupán annyiban érintjük, amennyiben írásunk tárgyának megértéséhez feltétlenül szükséges.
Mindjárt itt az elején tisztázzuk például a Buddha és a buddha jelentése közötti különbséget. Ha nagybetűvel írjuk, akkor az egyetlen történelmi személy nevét írjuk, ha nagyon fontoskodni akarunk akkor Gautama Buddhát írunk. Kisbetűvel pedig azokat a buddhákat – megvilágosodottakat – akik a buddhizmus mint tanítás szerint valaha éltek, illetve a jövőben élni fognak a földön.
Ha ez utóbbi gondolatmenetet követjük akkor mindenképpen van létjogosultsága a 10. század körül élt kövérkés szerzetest is buddhának nevezni.
Eljutottunk tehát odáig, hogy volt Buddha, akit az indiai szubkontinensről kiáramló vallás egy karcsú, lótuszülésben méltósággal ülő fiatal középkorú férfinak ábrázolnak. És volt egy másik, kis potrohos, nevetős buddha.

De ki volt ő?

A 10. századi zen szerzetessel, Csi-cével azonosítják, aki a buddhizmus terjesztője volt Kelet-Kínában. A Pu-taj – Budai – más nyelveken pl. vietnamiul Bo-Dai, japánul Hotei nevet becenévként kapta (jelentése: vászonzsák, szövettáska). Csi-ce vászonzsákos, koldusként, megvilágosodott szerzetesként élt. Az összegyűjtött alamizsnát gyakran adta tovább gyermekeknek és rászoruló szegény embereknek. Nincstelensége ellenére az elégedettséget, a nagylelkűséget, a kedvességet, a jókedvet sugározta. A beteljesült jóslásairól is ismert volt.
Szerény kis figurája az idők folyamán szép karriert futott be:
Nevezzük hát ezentúl mi is kedves nevén Pu-taj-nak, legalább a félreértések elkerülése miatt.
Az idők folyamán buddhizmus, a taoizmus és a sintoizmus egyik fontos alakja és szentje lett. Japánban a hét szerencseisten egyike. Általában véve a bőség, a boldogság, az öröm, a szerencse istene.
Pu-taj egyike volt a “nem elkötelezett szenteknek” (nemhivatalos szentek) , amelyek beépültek a Zen panteonba. Hasonló “különc” figurákat a megvilágosodottak történetéből soha nem iktattak be hivatalosan a kanonizált patriarchális sorba, és nem is tulajdonítottak nekik ekkora jelentőséget.
Két Zen mesternek, Dahui Zonggao-nak (1089–1163) és Hongzhi Zhengjue-nek(1091–1157) vezető szerepe volt a helyi legenda és a buddhista hagyomány kezdeti egyesítésében. Remélték, hogy tetszetős és páratlan figura kiemelése az ismeretlenségből mindenféle embert vonz a zen hagyományhoz, nemtől, társadalmi háttértől vagy a dharma (a Tanítás) teljes megértésétől függetlenül.
Bernard Faure a kelet-ázsiai vallások kutatója így foglalja össze a helyi legenda és a zen hagyományának ezt az összeolvadását, elmagyarázva: “A zen egyik stratégiája az okkultizmus hétköznapivá tétele volt, a csodatevőket hétköznapivá alakították át azáltal, hogy lecsökkentették okkult erejüket, és hangsúlyozták világias aspektusukat …”
A mozgalom tehát népszerűsítésének kellékeként használta ki a figurákat, és rendkívüli karizmájukat a zen -panteon fókuszába helyezve, hogy nagyobb tömegeket vonzzon.
Végső soron Pu-tajt folklór szempontból egyaránt tisztelték, mint a nép furcsa, vándorló csavargóját, valamint a Zen hagyományok összefüggésében újonnan felfedezett személyiségét, mint „javító papot” , aki bőséget, vagyont és örömet hozott mindenkinek, akivel találkozott a misztikus “szövetzsák” táskája segítségével.
Igazi karriert azonban Japánban futott be. Mint korábban írtunk arról, hogy Japánban az ősi shintoista vallás és a buddhizmus – némi csetepaté után – évszázadok óta jól megfér egymással.
Oly annyira, hogy a japán mitológia hét szerencseistenének első figurája lett Hotei néven, mint a bőség és a jó egészség kövér, boldog istene.
A hét istent gyakran a hajójukban, a Takarabunéban, vagy más néven “Kincses Hajóban” ábrázolják. Mondhatnánk azt is, hogy zen, sinto és a japán népi (ős)vallásának szereplői egy hajóban eveznek. A történet szerint a hét isten újévkor érkezik, és csodálatos ajándékokkal halmozza el az arra méltókat. Innen eredeztethető az, hogy a gyerekek újévkor gyakran kapnak pénzt tartalmazó piros borítékot a Takarabune jelével. A Takarabunét és utasait rendkívül sok helyen ábrázolják a művészetekben, a múzeumok falaitól kezdve a játékfigurákig.
Gyakran ábrázolják őket necukén –apró, kisméretű faragványokon- is, de ez már egy másik történet.
Köszönöm a figyelmet!

írta és szerkesztette: Pester Béla

forrás:
– goldenbuddha.net/budai-fat-buddha-statue-meaning/
– en.m.wikipedia.org/wiki/Budai
– wikipedia.org/wiki/H%C3%A9t_szerencseisten
– wikipedia.org/wiki/Pu-taj_(Nevet%C5%91_Buddha)