Mandragóra – a sikoltozó növényke

Mandragóra – a sikoltozó növényke

Kedves Olvasó hallottad már a Mandragóra sikolyát? Nem hiszem, mert akkor nem olvashatnád a történetét….
Az őszi mandragóra (Mandragora autumnalis) a burgonyafélék családjába tartozó évelő növény, amely szeptembertől egészen novemberig virágzik. Őshazája a Földközi-tenger partvidékén található. Ennek a gyógynövénynek elágazó, vastag karógyökere, ibolyaszínű, rövid kocsánnyal rendelkező virágai és sárgáspiros bogyótermése van. Magassága mindössze 10-20 centiméter.
A gyógynövény sem az ókorban, sem pedig a középkorban nem volt ismeretlen.
A középkori ember meglehetősen babonás volt, így ehhez a növényhez is kapcsolódik egy, amely ma már talán mosolyt csal az ajkunkra, de a középkorban nagyon is hittek ebben a babonában.
Ebben a korban úgy tartották, hogy az őszi mandragórát nem érintheti emberi kéz, mivel a növény hatalmas sikollyal reagál arra, hogy puszta kézzel ki akarják tépni a földből. Viszont ha valaki meghallja az őszi mandragóra velőtrázó sikolyát, akkor azon nyomban szörnyethal. Így ezekben az időkben a kutyákra hárult a feladat, hogy a növényt valamilyen módon kiszedjék a talajból. De nagyon humánusak voltak az emberek, mert miközben a kutya azon ügyködött, hogy valahogy kiássa a talajból ezt a „gyilkos” növényt, közben egy kürtöt fújtak, nehogy a szerencsétlen jószág, a mandragóra sikolyának hallatán holtan essen össze, miközben kemény, embert próbáló, „mezőgazdasági munkát” végez.
Ennek a növénynek tehát nagyon fáradtságos és félelmetes volt a betakarítása, de annak ellenére nem foglalkoztak ezzel a középkori emberek, hogy igazából a növény gyökere mérgező hatású alkaloidokat tartalmaz.

A középkorban előszeretettel használták ezt a gyógynövényt fájdalomcsillapításra. A korabeli orvosok altatószerként is használták, külsőleg pedig gyulladt szemet vagy sebeket kezeltek a segítségével.
Azonban legfőképpen varázserejében hittek, mivel a gyökérnek emberi alakja van és szentül meg voltak róla győződve, hogy emiatt képes bárkit megvédeni a különféle betegségektől. Emiatt pedig sokan a nyakukban viselték, mint egy szent és védelmet biztosító amulettet.
Manapság nem árt vele óvatosnak lenni, ugyanis fitoterapeuták szerint ez a növény nem éppen veszélytelen. De miért is? Mert a mandragóra rokonaihoz, a maszlaghoz és a beléndekhez hasonlóan atropint tartalmaz, más alkaloidok mellett. Az atropinnak a paraszimpatikus (akarattól független) idegrendszert gátló hatása van, vagyis elsősorban vegetatív funkciókat gátol.
Egyszerűbben fogalmazva szédüléssel, hányingerrel, homályos látással, pupillatágulattal, zavart, izgatott, hallucinációkkal jár a fogyasztása.
Ezen reakciók közül azért a tisztesség kedvéért emeljük ki a pupillatágulatot, mert a szemészet orvosilag ellenőrzött mértékben szemvizsgálatok alkalmával használja.
Meg nem erősített legendák szerint egyes hollywoodi színésznők a különösen naiv, varázsos tekintetüket a filmvásznon, a felvétel előtt szemükben cseppentett atropinnak köszönhették.

De térjünk kicsit vissza a régi időkbe, amikor az emberek fűben fában keresték bajaikra az orvosságot, legyen az bármi.
Emberi alakhoz hasonló, alkaloid tartalmú vastag ikerkaró-gyökerét régen a köszvény ellen használták, sokáig szelleműző és férfierőt serkentő képességet is tulajdonítottak neki, amit a ,szerető’ (dod) szóból származó héber neve is alátámaszt. Ezért igen értékes és drága árucikk volt, amelyet a fekete földitök hasonló gyökerével hamisítottak. A nyersen mérgező, idegrohamokat is előidéző növény gyökerének és levelének méreganyaga főzve elbomlik. Az így nyert nyugtató hatású kivonat már fogyasztható.
Sárgára érő, néha pirosló, szilvaformájú bogyói nyár elejéig a növényen maradva kellemes ananászillatot árasztanak, de az aratás idejére már lehullanak és szétrepedve a talajba szórják a magjaikat.
Ezért volt különleges, hogy Rúben ( Jákob elsőszülött fia) ez idő tájt még talált és vitt anyjának a termékenyítő hatású bogyókból.
Altató és tisztító gyógyszerként is használt bogyóját az arabok „ördög almájának” nevezik. –
A középkorban a termékenység jelképe és segítő gyógyszere, amelyet az előírt módon kellett tárolni és szigorú szertartások szerint felhasználni.
Később a friss növény ingerlő hatású méreganyaga miatt az őrültséget és haragot is szimbolizálta.

A növény Machiavellit is megihlette. 1513-ban írta világhírű színművét, az olasz reneszánsz legjobb vígjátékát, a Mandragórát. A történet Boccaccio novelláira emlékeztet: egy nagyvilági ifjúnak megtetszik az öregedő és együgyű Nicia mester szép és erényes felesége. Orvosnak adja ki magát, a gyermekáldás után sóvárgó férj bizalmába férkőzik, s ravasz csellel, a növény segítségével – szinte a férj szeme láttára – elnyeri a hölgy szerelmét. A vígjáték a halódó középkor eszményeiből való kiábrándulást tükrözi, s az új kor embere tesz benne igazságot: elítéli az öregember és a szép ifjú nő nyilván szerelem nélkül, társadalmi kényszerből létrejött házasságát. Machiavelli műve formailag az antik vígjátékhoz kapcsolódik, de szereplői a kor jellegzetes alakjai: a hiszékeny, maradi jogtudós, a Párizst járt világfi, az élősdi kalandor, a hitet jól kamatoztató pap – ezért olyan eleven és érdekes ma is. A színműből nagyszerű film is készült ugyanezzel a címmel.
A Harry Potter sorozatnak is egyik mellékszereplője, természetesen egészen más felhanggal.
Tehát a mandragórával azért vigyázzunk.
Köszönöm a figyelmet!

írta és szerkesztette: Pester Béla

Forrás:
– gyógyszer nélkül
– Katolikus Lexikon
– jegy.hu
– wiki. en