A DEFIBRILLÁTOR TÖRTÉNETE

A DEFIBRILLÁTOR TÖRTÉNETE

Hirtelen szívhalál bárkinél bekövetkezhet. Fiatal, látszólag egészséges embereknél előzetes figyelmeztető jelek nélkül is megtörténhet, igaz az esetek többségében utólag kimutatható a rejtett szívbetegség jelenléte.
Az esetek döntő részében a súlyos összeomlás hátterében az úgynevezett kamrafibrilláció áll, amikor a szívizomzat elektromos tevékenysége kaotikussá válik, és lehetetlenné teszi a szív normális működését.

Életmentés áramütéssel…

Peter Abilgaard dán állatorvos 1775-ben felfedezte, hogy az áramütés miatt elpusztult csirkék szíve egy újabb elektromos kisülés után újraindult. A kutató ekkor még nem értette a jelenség okait. Több mint száz évvel később,1899-ben a Genfi Egyetem két fiziológusa, Jean Louis Prevost és Frederic Batelli figyelte meg, hogy kisebb áramütések kutyáknál kamrafibrillációt okoznak, míg a nagyobbak rendezik azt.
1933-ban Dr. Albert Hyman kardiológus és C. Henry Hyman villamosmérnök olyan eszközt fejlesztettek ki, mely az áramütést közvetlenül a szívbe vezeti. Az un. Hyman Otor egy üreges tű volt a belsejében egy szigetelt vezetékkel, ezzel juttatták az elektromos áramot a szívbe. Az üreges acél tű az áramkör egyik, míg a szigetelt vezeték a másik vége. Arra nincs adat, hogy az eljárás sikeres volt-e.

Az első defibrillátoros újraélesztés…

Erre egészen 1947-ig kellett várni, először Claude Beck sebészprofesszor alkalmazta. Elmélete szerint a kamrafibrilláció meglehetősen gyakori jelenség még az alapvetően egészséges szívben is. Úgy fogalmazott, hogy “túl jó ahhoz, hogy meghaljon”
Beck egy 14 éves fiún használta először sikeresen a defibrillátort. A páciens mellkasát a kórházban felnyitották és kézi szívmasszázst alkalmaztak nála, majd több mint fél óra elteltével megérkezett az akkor még fejlesztési stádiumban lévő defibrillátor készülék. Mivel a gyermek élete múlott rajta nem habozott élesben kipróbálni. Beck az elektródákat a szív két oldalára helyezte, majd – szívritmus szabályozó gyógyszer adagolása mellett – sokkolást alkalmazott. Ezt követően a fiú szívműködése rendeződött.

Zárt mellkasi módszer…

Az 1950-es évek elején a defibrilláció csak nyílt mellkasnál volt kivitelezhető. A “lapát” elektródák megjelenése tette lehetővé a mellkas megnyitása nélküli defibrillációt is.
Az első defibrillátorok a hálózati áramot (110-240 V) alakították 300 és 1000 V közötti feszültségre és ezt vezették a mellkasra helyezett lapát típusú elektródák segítségével.
Ezt a beavatkozást előszőr az egykori Szovjetunió, ma Kirgizisztán területén élő orvos, Dr. V. Eskin és asszisztense A. Klimov hajtotta végre az 1950-es évek közepén.
Sajnos az eljárásnak volt kockázata, gyakran nem sikerült az áram visszaalakítása és a boncolások sejtkárosodást mutattak ki a szívizomban.
1959-ben Bernard Lown olyan kísérletekbe kezdett, melynek során kondenzátorokat (a kondenzátor olyan berendezés, amely elektromos töltés tárolására alkalmas) 1000 Voltra töltött fel, 100-200 Joule energiatartalommal, majd az így kapott töltést induktoron vezette át (az induktor kisfeszültségű egyenáramból nagyfeszültségű váltóáramot előállító berendezés). Így egy véges időtartamú szinuszgörbét kapott, (kb. 5 milliszekundum) amit a szívhez “lapát” elektródák segítségével juttatott el.

A hordozható egységek megjelenése…

A korai defibrillátorok a hozzátartozó transzformátorral együtt hatalmas készülékek voltak, szállításuk nehézkes volt. 1960-as években áttörést jelentett a hordozható defibrillátorok megjelenése. Ennek a kifejlesztésében Frank Pantridge belfasti professzornak volt jelentős szerepe.

Váltás a kétfázisú hullámformára…

Az 1980-as évek végéig a defibrillátorok a Lown típusú hullám formára voltak beállítva, mely egy erősen csillapított, jellemzően egyfázisú impulzus volt. A kétfázisú defibrillálás azonban váltogatja a pulzusokat és egy ciklus átlagosan 10 ezred másodpercig tart. Az új módszer jelentősen csökkenti a szükséges energia-szintet, ez pedig csökkenti az égési sérülések és a szívizomkárosodás kockázatát.
Az egyfázisú defibrillátor segítségével a keringés összeomlásos betegek 60%-ánál egyetlen sokkal vissza lehet állítani a normális szinusz ritmust, míg a legtöbb kétfázisos defibrillátor már az első sokkot követően több mint 90%-os arányban sikeres.

Beültethető eszközök…

A defibrilláció történetében a következő nagy lépcsőt a beültethető defibrillátorok feltalálása jelentette. Az első készüléket Dr. Levi Watkins, Jr. 1980 februárjában ültette be a John Hopkins egyetemen.
A beültethető egység feltalálása felbecsülhetetlen értékű a szívbetegségekben szenvedőknek bár beültetést általában csak az infarktuson átesetteknél alkalmazzák.

Minden perc számít…

Hirtelen szívhalál esetén minden perccel csökken a beteg túlélési esélye.
Az egyre súlyosbodó oxigénhiány károsítja az agyat, 4-5 perc után már maradandó károsodást szenved ez a szerv. Épp ezért gyakran az egyszerű járókelőkön múlik, hogy sikerül-e megmenteni egy ember életét. Ha a defibrillátor csak az orvosok számára, kórházakban, rendelőkben és mentőkocsikban hozzáférhető, fennáll a veszélye, hogy a nyílt utcán egy hirtelen szívhalál esetén a beteg nem jut időben segítséghez, aminek gyakran végzetes következménye lehet.
A defibrillátorok fejlesztése mára már ott tart, hogy hogy használatukhoz semmilyen orvosi képesítés sem szükséges, ezzel bárki számára lehetővé téve a segítségnyújtást. A félautomata defibrillátorok automatikusan ellenőrzik a szívritmust, diagnosztizálják a sokkolási áramerősséget és automatikusan töltenek.

A defibrillátorok működési elve ma is megegyezik a dán állatorvos felismeréseivel: a készülék segítségével áramot vezetnek a szívbe, és ezzel a sokkolással kioltják a szívizom kaotikus elektromos tevékenységét. Ez az elektromos csend lehetőséget arra, hogy a szív normális működése újra induljon.

írta és szerkesztette: Cseke Ibolya

forrás:
elsosegely.hu
hazipatika.com
semmelweis.hu