MADÉFALVI VESZEDELEM ÉS A BUKOVINAI SZÉKELYEK SORSA

MADÉFALVI VESZEDELEM ÉS A BUKOVINAI SZÉKELYEK SORSA

Mária Terézia uralkodása alatt, 1762-ben, a bécsi haditanács, az egykori határőrzők leszármazottjaiból a Csíkszéki, Háromszéki és az Udvarhelyszéki falvakból, új, osztrák mintájú, és osztrák érdekeket szolgáló határőrség szervezését kezdte meg Erdélyben. A szervezés erőszakosan, a székelyek ősi szabadságjogainak semmibevételével zajlott oly annyira, hogy 1763 decemberében, Zöld Péter, csíkdelnei plébános vezetésével nyílt lázadás tört ki.

MÁDÉFALVI VESZEDELEM
1764. január 6-án a felkelők Madéfalvára sereglettek, hogy Vízkereszt elmúltával népgyűlést tartsanak.
Az osztrák katonaság éjszaka körülvette a falut, és hajnalban ágyútüzet zúdított az alvókra. A menekülők nagy részét kegyetlenül lekaszabolták az osztrák katonák.
Akik életben maradtak fejvesztve menekültek át a Kárpátok hágóin, Moldvába. A történelemnek ezt a véres epizódját Madéfalvi veszedelemként, vagy SICULICIDIUM-ként (székelyöldöklésként) emlegeti az utókor.
A megtorlástól való félelemében mintegy tízezer ember hagyta el az otthonát. A bujdosók a moldvai magyarok falvaiban, Csángó földön rejtőztek de hamar új falvakat is alapítottak. Dolgos székelyek hamar beépültek Moldva társadalmába.
1764 márciusában az udvar Hadik András grófot nevezte ki Erdély királyi főhadparancsnokává, aki személyesen vizsgálta ki a lázadás körülményeit.
BUKOVINA AZ ÚJ HAZA
1774-ben az osztrákok megszerezték a moldvai fejedelemtől a Szeret, Moldva és a Szucsáva folyó mentén fekvő, háborús események miatt feldúlt, szinte teljesen néptelen Bukovinát. Az új koronagyarmat benépesítésére telepeseket toboroztak.
Románok, ukránok, lengyelek, zsidók, németek, csehek, szlovákok költöztek a termékeny földű vidékre.
Hadik András gróf szorgalmazására papok indultak Moldvába, hogy a rejtőzködő székely bujdosókat felkutassák, és Bukovinába hívják őket.
A madéfalvi menekültek nagy része már megállapodott Moldvában, ezért nem akart Bukovinába költözni, de kisebb csoportok azonban elindultak.
“Teljes kegyelem biztosíttatván számukra, 1776/77 telén száz család költözött Moldvából Bukovinába, hol Tzibény és Jakobest falvakban telepedett meg, amelyeknek Istensegíts és Fogadjisten neveket adtak.
1784-ban II. József császár rendeletére a Moldva és Oláh országban tartózkodó többi magyar menekülteket is kinyomozták és egy részüket katonai fedezet alatt Bukovinába kísérték. Ezek építették 1785-ben András és Hadik, majd, 1786-ban Józseffalvát.”
(Az Osztrák Magyar- Monarchia írásban és képekben)
1776 és 1786 között összesen 2687 főt telepítettek le.
A hadmérnökök tervezte, nyílegyenes utcájú településeken hamarosan megindult az élet. Új, sajátos arculatú magyar etnikai csoport született: a bukovinai székelység.
A letelepülők családonként 18 fálcsa földet kb. 36 holdnyi területet kaptak. A kezdeti időkben pénzt és adókedvezményt is biztosítottak számukra, hogy meggyökerezhessenek.
Bukovinát benépesítő sokféle náció között hamarosan kialakult a munkamegosztás. A németek közül kerültek ki az iparosok, a zsidók kereskedtek, a románok pásztorkodtak, a székelyek főként mezőgazdasággal foglalkoztak, az andrásfalviak a hadsereg számára lovakat tenyésztettek…
A letelepedésükkor kapott földterületek néhány évtized alatt az öröklési rend miatt elaprózódtak, már nem bírták eltartani a megszaporodott népességet. Sokan váltak földnélkülivé.
Akinek otthon nem volt biztosított a megélhetése, arra kényszerült, hogy a moldvai bojárok földjein keresse meg kenyerét. Már hét-nyolc esztendős kislányokat is elszegődtettek a szegény szülők “móduvázásra”. Az idénymunkások távol az otthonuktól, nyomorúságos körülmények között, a “kálfák” irányítása alatt dolgoztak.

IRÁNY AZ AL-DUNA
1877-ben egy Bukovinából Budapestre elszármazott pap, László Mihály drámai hangú cikkben hívta fel a közvélemény figyelmét a Kárpátokon túlra került magyarok sanyarú helyzetére.
Hamarosan, nagy társadalmi összefogás alakult ki a székelyek megsegítésére. A cél az volt, hogy a az Al-Duna környékére, korábbi lakóik által felhagyott kincstári birtokokra telepítsék a nincstelen bukovinai székelyeket.
Jókai Mór a Hon című újságjában gyűjtött pénzt az előfizetőitől a nagy terv megvalósításához. A Szent László Társulat jelentős segítséget nyújtott. Odescalhi Artúr herceg állt a támogatók élére.
A tervek szerint először csak 1000 férfit vittek volna az Al-Duna szabályozásának munkálataihoz, de azok nem hagyták el családjaikat, így 1883 májusában 3520 bukovinai székely telepedett le Belgrád közelében.
A korabeli sajtó lelkesen tudósított az eseményről.
Szerencsétlen székelyek a Duna-menti mocsarak között találták magukat, földbevájt kunyhokban voltak kénytelenek kitelelni.
Sikerült megvetni a lábukat immár a negyedik hazájukban, megalapították Hertelendyfalvát, Sándoregyházát és Székelykevét. Székelykevét egymásután kétszer elmosta az árvíz, ezért új helyen kellett felépíteni. A természettel való küzdelem csak az egyik nehézség volt, amit el kellett szenvedniük.

I. VILÁGHÁBORÚ
Az I. Világháború után, mint ellenséges ország állampolgárai jogfosztottakká váltak, s csak a második világháború után rendeződött valamelyest a sorsuk. A Titó érában sokan kivándoroltak Ausztráliába, Kanadába, Svédországba. Az otthonmaradottak még őrzik bukovinai székely hagyományaikat.
Az Nagy Háború idején Bukovina hadszíntér volt. A háborút követő békekötések után osztrák fennhatóság alól román fennhatóság alá került és a még Bukovinában élő magyarok teljesen elszakadtak Magyarországtól.
Mérhetetlen szegénységben, az éledő román nacionalizmus szorításában vergődött a bukovinai magyarság.
A magyar nyelvű oktatás megszűnt az iskolákban.
Egyetlen vigaszuk és támaszuk az egyház maradt.
1932-ben, Kolozsvárról Józseffalvára helyezték dr. Németh Kálmán ferencrendi szerzetest. Sokoldalú, bölcsész diplomával rendelkező, újságírással, festészettel, zenével foglalkozó, lángoló hitszónok volt. Végtelen szeretettel, együttérzéssel és segítőkészséggel fordult hívei felé. A kialakult, kétségbeejtő helyzetben mindent megtett paptársaival együtt, hogy a bukovinai székely közösséget összekovácsolja, és lélekben megerősítse.
Hamarosan a háború szele ismét megcsapta Bukovinát…
1939-ben, áldozócsütörtökön leégett Józseffalva a virágzó falu helyén csak füstölgő hamu maradt.
Németh Kálmán drámai segítségkérésére megmozdult Erdély, és a többi bukovinai falvak is. Az adományokból néhány hónap alatt újjá épült a falu.
Az építést vezető Kós Károlyt arra kérte Német Kálmán, hogy úgy építsék fel a házakat, – ha a helyzet úgy hozná – azokat szétszedve, vonatra téve el lehessen szállítani, és valahol másutt, újra felépíteni.
Német Kálmánt a román hatóságok zaklatták, megfigyelték, felelősségre vonták, munkájában akadályozták.
1940 augusztusában Budapestre utazott, innen arra bíztatta a katonaköteles fiatalokat, hogy szökjenek át Magyarországra. Hamarosan megindult az átszivárgás Észak-Erdélybe, majd Magyarországra. Az áttelepülők szétszóródtak az ország minden részébe. Táborokban, a frissen visszafoglalt magyar területekre, ideiglenes szállásokra helyezték el őket. Bukovinában feltartóztathatatlanul felbuzdult a nép.
1941 áprilisában a magyar hadsereg bevonult Bácskába és
Boncos Miklós államtitkár hozzájárult, hogy ott telepítsék la a székelyeket.
1941 tavaszán összesen 13 198 fő bukovinai székelyt, és 1000 moldvai csángómagyart telepítettek le néhány hét alatt, a frissen visszafoglalt Bácskába. Szabadkától Újvidékig terjedő területre, 39 faluba, az elűzött dobrovoljácok házaiba költöztek be.
Bár a székelyek fájlalták Bukovinát, az elhagyott otthonaikat, de minden család kapott földet, házat, és szinte eufórikus boldogságban kezdtek dolgozni új hazájukban. Templomokat, iskolákat, állomásokat építettek. Szorgalmasan művelték a földeket, alig vették észre a közeledő újabb veszedelmet…
1944 októberében, mindenüket hátrahagyva, földönfutókként kellett menekülniük a visszatérő szerbek elől. A Dunántúlra irányították őket. Hat hónapon át az apró zalai falvak istállóiban találtak menedéket.
1945 márciusában Dr. Bodor György kormánybiztos szervezte meg, az immár ötödik hazájukban való letelepedésüket. A Völgységben, Baranya és Bács-Kiskun megye falvaiban, a kitelepítésre ítélt németek házait jelölték ki számukra lakhelyül. Az öt falu népét ismét harminckilenc faluban szórták szét.
Talán egy népnek sem volt ennyire hányattatott sorsa: meneküléssel telt 200 év alatt számtalanszor teremtettek új hazát. Emlékezetükben máig őrzik a múltjukat.

írta és szerkesztette: Cseke Ibolya
forrás:
Bukovina.hu
Néprajzi Lexikon
válasz.hu