KÖZÉPKORI TŰZFEGYVEREK

KÖZÉPKORI TŰZFEGYVEREK

A feketelőport minden bizonnyal a kínaiak találták fel, de hogy pontosan mikor az nem tisztázott. Annyi bizonyos, hogy az alkimisták salétrom és kén keverékét már már az i.e 1. században használták különféle “gyógyszerek” előállítására.
Az i. sz. 5-6 században már ismerhették a fekete lőport, melyet kénből, faszénből és salétromból kevertek ki de az alkalmazásáról írásos adat csak a 9. századból maradt ránk. Eleinte tűzijátékokhoz használták, harcászati célokra csak a 10-11. században vetették be, de ekkor még csak a robbanás hangjával és látványával okoztak vele nyomást az ellenségre.

Európában is próbálkoztak különféle keverékek előállításával…

Roger Bacon angol ferences rendi szerzetes, polihisztor az 1250-es években salétrom tisztításával foglalkozott és többféle összetételű fekete lőport készített kén, salétrom és szén keverékéből. Feljegyzéseit titkosírással írta melyet a pápának ajánlott. Kísérleteiről az utókor csak leírásai alapján értesült, mert szándékosan kerülte a fekete lőporral kapcsolatos ismereteinek terjesztését. Talán a szentéletű fráter megsejtette a lőpor emberiségre veszélyes voltát, és lelkiismereti okból titokban tartotta a felfedezést.
Viszont a keverék alkotóelemei egy alkimista számára könnyen hozzáférhetők, feltalálhatták a középkorban egymástól függetlenül is, talán az sem biztos, hogy a kínaiak voltak az elsők.
Roger Bacon után élt tudósoknak viszont már nem voltak fenntartásaik a lőporral szemben. Különböző keverékeket dolgoztak ki, melyeket az 1320-as években már tűzfegyverekben használtak. Az ágyú első ábrázolása 1326-ból származik.
A fekete lőport először, szervezetten, a 14. század elején, az Oszmán Birodalom hadseregében rendszeresítették. Franciaországban 1326-ban gyártottak feketelőport. Németországban 1340-ben állították fel az első lőporgyárat. Európai hadszíntéren tűzfegyverben az angolok alkalmazták először 1346. augusztus 26-án a crécyi csata során.
A kezdetleges tűzfegyverekből eleinte csak nyílvesszőket és kőgolyókat lőttek ki. Ezek a fegyverek gyakorta veszélyesebbek voltak a használókra mint azokra akiket célba vettek velük. Az öntvények gyakran széthasadtak, túlhevültek és a lőpor füstje is mérgező volt.
A korabeli jól bevált katapultokkal szemben az újratöltés előtt ágyú csöveket hűteni kellett, ami csökkentette az ütegek hatékonyságát.
A technika fejlődése azonban nem áll meg, idővel egyre pontosabb és biztonságosabb ágyúkat gyártottak.
Kezdetben az ágyúkat ostromkor vetették be, a várépítők erre háromszög alakú bástyákkal reagáltak, ugyanis ezek elvezették a golyókat, ellentétben kör formájúakkal.
Magyarországon először Nagy Lajos használta a tüzérséget. Ágyú Használatra van adat Zára várának 1346-os ostrománál. Mátyás királynak volt egy hatalmas, Elefánt nevű ágyúja.
A törökök Konstantinápoly ostrománál vetették be a történelem első “szuperágyúit” a “baziliszkuszokat”. A 18 tonnás, bronzból öntött ágyú csövek hossza több mint 5 méter volt. Az ostrom 9 napig tartott mígnem 1453 május 29-én áttörték a vár falait.
Ágyúgolyónak bazaltköveket használtak. Ezeket a hatalmas fegyvereket legtöbbször az ostrom helyszínén öntötték.
Legelső ágyú típusok a mozsarak voltak és a 14-15 században kovácsolással, vas dongákból állítottak őket össze. Széles tűznyílású rövid csövű, meredek röppályával tüzelő, ágyúknak nagy volt a repeszhatásuk, főleg kis távolságra gyalogság ellen használták.
A tarackokat vársáncon vagy bástyákon állították fel és köveket vagy tűzgolyókat lőttek ki velük. Ezeknek a másik neve a húfnica, ami csehül tömegest, csoportost jelent, ez arra utal, hogy egyszerre rengeteg követ zúdítottak az ellenségre így alkalmas volt a zárt hadrend megbontására.

Az első tűzfegyverek közé tartozott a a szakállas puska, ami még nem kézifegyver, de már nem is ágyú. Ez a fegyver egy erős vascső, amelyen alul egy kampó (szakáll) volt a hátsó része pedig egy zárt cső. A csőbe elölről lőport szórtak, ezt lefojtották, erre helyezték az ólom golyót, amit szintén lefojtottak.

“Kézi ágyú” a puska őse…

A kézi lőfegyverekben is használni kezdték a lőport. A „kézi ágyú”, ahogy a puska ősét nevezték, a közelharcra nem, inkább csak várvédelemre volt hatásos. A katona maga mérte ki a lőpor mennyiségét, amiért ritkán volt két egyforma töltés. Ezért a robbanás feszítőereje is így-úgy változott, ami befolyásolta a röppályát. Ráadásul a golyók sem voltak egyformák, huzagolás sem volt, így az oldalirányú kitéréseket sem lehetett előre látni. Összecsapás esetén teljesen használhatatlan volt: elsütés után az újratöltés időt vett igénybe ráadásul még kis távolságra sem lehetett pontosan célozni vele, a katonák inkább csak buzogányként használták.

Természetesen a haditechnika fejlődését nem akasztotta meg a kézi lőfegyverek kezdeti hitványsága, de sok évszázadnak kellett eltelni ahhoz, hogy ez a találmány használható, precíz fegyverré váljon. Addig a bátor férfiaknak karddal a kezükben, szemtől szemben kellett kiállniuk egymással harcolni, a középkor végére az ágyúk elsöprő erejű, pontos fegyverekké váltak, így a lovagkor időszaka leáldozott.
Érdekes technikatörténeti tény, hogy a feketelőport a világon először hazánkban használták a bányászatban, Weindl Gáspár bányamester révén, 1627. február 8-án, a selmecbányai Felsőbiber aknában. Módszerét később egész Európában átvették.

írta és szerkesztette: Cseke Ibolya

forrás:
multarnyai.hu
Wikipédia