A PÉNZ KIALAKULÁSA

A PÉNZ KIALAKULÁSA

A pénz minden gazdasági tranzakció csere eszközként szolgáló közös mércéje. Használatának előfeltétele, hogy a cserét bonyolító összes résztvevő egységesen elfogadja. A pénz szavunk a latin “pecunia” és a “pecus” – jószág szóból ered.
A történelem folyamán eleinte nem volt szükség kereskedelemre, vagyis árucserére, mert a közösségek megteremtették maguknak azokat a javakat amire szükségük volt.
A fordulat akkor következett be amikor az egyes csoportok különféle termékek előállítására specializálódtak. Ekkortól beszélhetünk kereskedelemről.
A cserekereskedelem folyamata nehézkes volt, hiszen fel kellett kutatni a cserepartnereket és az áruk értékét is egyeztetni kellett. Ennek kiküszöbölésére alakult ki az egységes csereeszköz az árupénz.
Lényeges, hogy a csereeszköz tartós legyen és megőrizze az értékét. Kisebb közösségekben az élőállat, vagy termény, például a búza megfelelő volt, mert őrzi az értékét, de hosszú távon már nem alkalmazható. Az állatot tartani, etetni kell, ez költséggel jár, nem beszélve ha elpusztul. A termény sem tárolható hosszabb ideig mert tönkre mehet. A só mint árupénz már tartós viszont tárolása helyigényes. Érdekesség, hogy különféle kagylóhéjakat is használtak fizetőeszközként.

A gyémánt ugyan tartós, és az értékét is megőrzi, de nem osztható tetszés szerint és a minősége sem állandó mert minden kő más. A nemesfémek-arany, ezüst-viszont tartósak, az értéküket megőrzik és tetszőlegesen feloszthatók, ötvözhetők, újra beolvaszthatók. Értékük megőrzésére nem kell plusz költségeket fordítani. Az arany értékét növeli, hogy aránylag ritka fém, kitermelése pedig munkaigényes.
Krőzus, a kisázsiai Lüdia királya az antik idők óta a gazdagság és a hatalom jelképe, i.e 650-ben veretett aranypénzt, ami hivatalos fizetőeszköz lett. Az új cseretárgy gyorsan elterjedt: átvették a görögök, akik először rézből, majd vasból vertek pénzt. Később ezüstből és aranyból is készültek érmék. A fémpénzt a rómaiak is átvették és Európa szerte elterjesztették. Ezzel kezdődött egy új időszámítás a kereskedelem területén.
Dénárt (denariust) a rómaiak már ie. 269-ben vertek, az érmék hátoldalára Héra római megfelelőjének Júnónak (Iuno Moneta) a „vezetéknevét” (Moneta) verték. Mivel más nyelvekben a pénzre szó nem létezett, jobb híján „monetának” hívták az érméket. Innen eredeztethető a latin monetáris kifejezés, illetve a sok nyelvben mon- vagy man- kezdetű ‘pénz’ jelentésű szó (például az angol money).
A középkori Európában Nagy Károly 781-ben vezette be az ezüst dénárokat, innen terjedt el a korabeli államokban.
A nemesfémekkel kapcsolatban a legnagyobb problémát az okozta, hogy korlátozottan állt rendelkezésre. A bányászat néha nem tudta követni a kereskedelem növekedését., így előfordult, hogy prémeket, fűszereket használtak fizetőeszközként.
A nemesfémnek -amikor nem volt hiány-kiszámítható értéke volt. De az infláció ennek ellenére sem volt ismeretlen, ugyanis az uralkodók nem ritkán éltek a pénzrontás eszközével, amikor körbe nyírták az érmék széleit, vagy bevonták a régi érméket és alacsonyabb aranytartalmúakat bocsátottak ki helyettük. Komolyabb inflációt okozott még az Újvilágból nagy mennyiségben behozott ezüst és arany is.

Az ipari forradalom után azonban egyre nagyobb aranyhiány lépett fel, ez vezetett a pénzhelyettesítők kialakulásához. A kereskedők váltókat adtak ki, ez egy ígéret a fizetésre: amint pénzhez jut, megadja a tartozást. Később már a kereskedtek is egymás váltóival, de egy ismeretlen kereskedő igérvényét, bizalom hiányában nehéz volt beváltani.
Egy idő után a bankok bocsátottak ki váltókat, melyeket bankjegyeknek neveztek el.
Ebben az időben több tucat bank, bankjegyei forogtak a piacon különböző címletekben. Nem kellett sok idő és az állam vette át a bankjegyek kibocsátásának egyedüli jogát, vagyis állami monopóliummá tették azt. Ezután már csak az állam által kibocsátott bankjegyekkel lehetett fizetni. Az állam garantálta a bankjegyek mögötti aranyfedezet meglétét és garanciát vállaltak, hogy azok átválthatók nemesfémre. Mára már eltűnt a nemesfémre vonatkozó garancia a pénz mögül. Legtovább az amerikai dollárra volt állami garancia, egészen 1971-ig.

A 19. század végére a fémpénzek aránya a század eleji 67%-ról 13%-ra zuhant, a forgalom többi részét már a pénzhelyettesítők tették ki.
Ezután megjelent a csekk a számlapénz és mára már a bankkártya is.
Így a pénz nem csak materiális alakban létezik, hanem anyag nélküli, elektronikus formában is.

írta és szerkesztette: Cseke Ibolya

kiszamolo.hu
ecopedia.hu
g7.hu

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *