AZ ÍRORSZÁGI NAGY BURGONYAVÉSZ

AZ ÍRORSZÁGI NAGY BURGONYAVÉSZ
Írország történelme bővelkedik szomorú időszakokban, de sem előtte, sem utána nem érte akkora csapás, mint 1846 és 1851 között. Egy burgonyát pusztító kórokozó következtében éhínségben közvetlenül elpusztult egymillió ember, a legyengült szervezetet megtámadó betegségek további egymillió halálát okozták. Az éhínség elől menekülve mintegy kétmillióan hagyták el az országot, vagyis a nyolcmilliós népesség a felére csökkent (Brit tudósok vitatják a számok nagyságát).
Írországban már a 16. században meghonosították a krumplit miért is ne, hiszen az éghajlat, a föld a gabonatermesztéshez képest sokkal alkalmasabb volt a burgonyatermesztésre. Jóformán mindenkinek ez volt a legfontosabb tápláléka, hús ritkán került az asztalra, a burgonya meg viszonylag kevés gondozást igényelt.
Hogyan kezdődött…
Olykor előfordult, hogy egy-egy évben rossz volt a termés, de utána helyreállt a dolgok rendje. Így 1845-ben, az első rossz termés évében, még nem aggódtak a hatóságok. De 1846-ban szembesülni kellett azzal, hogy itt valami új, addig soha nem tapasztalt szörnyűség történik.
A második évi termés is megrohadt a földben, és míg egy évvel korábban még voltak úgy-ahogy gumók az ültetésre, ekkor már semmi sem maradt a földeken. Sőt, a korábbi évekről még raktáron lévő termés is megrohadt a gomba, a Phytophthora infestans miatt.
Az ír nacionalisták körében pedig hamar jelmondattá vált, hogy „a Mindenható küldte a burgonyamételyt, de az angolok teremtették az éhínséget.” Talán elkerülhetetlen volt, hogy a többéves éhínség által okozott trauma düh formájában a brit kormányzaton csapódik le. Az igazság azonban az, hogy a kormányzat tétlensége, akaratossága és értetlensége valóban súlyosbította az éhínség hatásait. Egyszerűen az írek tudatlanságának tartották, hogy nem lettek úrrá a nehézségeken. Ennek ellenére nem volt igaz az ír nacionalisták azon gondolata, hogy az éhínséget szándékosan hozták létre az angolok.
A kórokozó…
Az Phytophthora infestans, egy gombabetegség, a burgonya legjelentősebb pusztító kórokozója. Járvánnyá alakulhat.
Tünetei:
– Alulról, a levéllemez szélétől vagy csúcsától induló, szabálytalan, barnuló, vizenyős, majd beszáradó foltok, sárgás udvarral.
– A gumók héján a foltok besüppedők, kemények, ólomszürkék.
– A foltok alatt a gumószövet vörösesbarnán rothad.
– A tárolás során a gumó teljes rothadása is bekövetkezhet.
A termésveszteség elérheti a 80–100%-ot is, a teljes lombvesztés és a súlyos gumófertőzés következtében. A XIX. század közepére zajlott le az első világméretű elterjedése Dél- és Közép-Amerika hűvös, csapadékos hegyvidékéról (Chile, Peru, Ecuador, Mexikó).
Hazánkban minden évben számolhatunk kártételével.
A gumók az ültetés után a táblában, a tárolóhelyek környékén, a prizmahelyeken és a meg nem semmisített hulladékhalmokban lehetnek potenciális fertőzési források. Ivaros szaporodása is lehetséges,. Az így kialakuló zoospóra több évig életképes, és fertőzőképes maradhat a talajban. A fertőzött gumóból a micélium felnőhet a szárba. A fertőzés gyakran a légáramlatok közreműködésével történik.
A gombának – ahogy a gombabetegségeknek általában -a hűvös, csapadékos, nagy páratartalmú időjárás kedvez, hőmérsékleti optimuma 16–22 C. A zoospórák fejlődéséhez a 12–15 C az optimális. A járványok kialakulásában fontos szerep jut az esőnek és a szélnek (a légáramlatokkal 50–60 km-re eljuthatnak a sporangiumok), helytelen tároláskor pedig hajlamosít a nagy páratartalom és a kondenzvíz.
Hazánkban a burgonyán kívül rendszerint a paradicsomot támadja meg. A kártétel mértékét több tényező, így pl. a tápanyagellátás és a gumósérülés mértéke is befolyásolja.
Menekülés az éhhalál elől…
A szerencsések, akik valahogy össze tudták kaparni a hajójegy árát, elsősorban az Egyesült Államokba vándoroltak ki. Szerencsések? Hát ezek a hajók nemegyszer a rabszolga-kereskedelem céljaira használt tákolmányok voltak, borzasztó higiéniai állapotban.
A koporsóhajóknak nevezett úszóalkalmatosságokon minden ötödik kivándorló meghalt már a szárazföld elérése előtt.
Írországban 1850-51 körül lassan kezdett javulni a helyzet, újra volt termés, néha a burgonyavész még felütötte a fejét, de már a pusztítása egyrészt nem volt olyan mértékű, másrészt a rákövetkezendő években mindig jó termés következett. A lakosság száma is lassan-lassan növekedni kezdett, de a tényeken nem lehetett változtatni, a nyolcmillió írből kétmillió meghalt, kétmillió kivándorolt.
Az 1850-es években New York lakosságának egynegyede már ír volt több ír élt itt, mint Dublin városában. Jelenleg az Egyesült Államokban mintegy 40 millió ember tartja magát ír származásúnak.
Jelenleg Írországban és Észak-Írországban kevesebb, mint hétmillió ember él (2019 és 2020 évi adatok szerint).
Az áldozatoknak állít emléket a Dublin városában, a Liffey-folyó partján álló szoborkompozíció. De az egész országban vége-hossza nincs a Nagy Éhínségre (Great Famine) utaló emlékhelyeknek.
Köszönöm a figyelmet.

írta és szerkesztette: Pester Béla
forrás:
– Szent Patriktól a Nagypénteki egyezményig, Mult-kor
– Dravucz Péter – Európa – Írország
– wikibooks, kertészet