AKIK CSAK ÉLETBEN AKARTAK MARADNI

AKIK CSAK ÉLETBEN AKARTAK MARADNI….

1972. október 13-án montevideói Old Christians Club rögbicsapat játékosai, családtagjaik és barátaik egy meccsre tartottak Chilébe. 571-es járat a fedélzetén negyven utassal és öt főnyi személyzettel az Andokban egy sziklafalnak csapódott, és lezuhant. A légiszerencsétlenséget huszonkilencen túlélték de csak tizenhatan menekültek meg. A túlélők több mint két hónapos szörnyű megpróbáltatáson mentek keresztül…

A légi katasztrófa…

Az uruguayi repülőgép a tragédia előtti napon kénytelen volt megszakítani az útját. A rossz időjárási viszonyok miatt Argentínában kényszerpihenőt tartottak, de a helyzet másnapra sem javult, egész délelőtt arra vártak, hogy végre felszállási engedélyt kapjanak. Végül az engedélyt kora délután megkapták, bár az időjárás továbbra sem volt kedvező, a kapitány az indulás mellett döntött…
Az Andok felett átláthatatlan felhőzetben repülve a pilóták csak a műszerekre hagyatkozhattak.
Azonban az első tiszt számítási hibája miatt korábban kezdték meg az ereszkedést, ekkor még bőven a hegylánc felett voltak…
A gép erős turbulenciába kerül de az utasokat ez nem ijesztette meg, vidámak voltak énekeltek mígnem az egyiküknek feltűnt, hogy túl közel repülnek a hegyekhez. Ekkor a pilótáknak már nem volt idejük korrigálni. Éktelen csattanás kíséretében hatalmas ütés érte a repülőgép törzsét. A világítás kialudt, a magukat be nem szíjazott utasok a padlóra zuhantak, miközben a letört farok felől jeges orkán zúdult be az utastérbe. Ezután repülő egy sziklafalnak csapódott a géptörzs 3600 méter magasan, egy lejtős részen állt meg.
A balesetben tizenhatan azonnal szörnyethaltak, öt súlyos sérült másnap vesztette el az életét, a tizenhetedik napon pedig egy lavina nyolc embert elsodort.

Hetvenegy nap…

Az életben maradottaknak igyekeztek megszervezni a túlélést. Az utastér leszakadt hátsó részét bőröndökkel befalazták, hogy elkerüljék a hó betörését az utastérbe. Az ülésekről leszedték a textilborítást amit takaróként használtak a dermesztő, magashegységi hidegben. Az ülések fémvázaiból sínt eszkábáltak amivel a rögzítették a sérültek törött végtagjait. Valamint igyekeztek minden ehetőt összeszedni a gép összeroncsolódott konyhájából.
Találtak néhány csomag kekszet egy kis csokoládét pár üveg sört és bort de ez a szigorú beosztás ellenére hamar elfogyott.
Még a bőröndök bőrborítását is leszedték abban a reményben, hogy meg tudják enni…
A mentőalakulatok a 8. napon feladták a keresést és erről hírt is adtak a médiában, amit a túlélők is hallottak a roncsok között talált rádión keresztül. Ezután reményvesztettség és elkeseredettség lett úrrá rajtuk. Rádöbbentek, hogy a túlélésre egyetlen eséjük maradt: ha esznek a halott társaik húsából. Voltak akik elzárkóztak az egyetlen racionális döntéstől végül az életösztön rajtuk is felülkerekedett…életben akartak maradni.
Bár a túlélők mind vallásos emberek voltak, úgy látták, hogy ez az egyetlen lehetőség az életben maradásra. Abban is megegyeztek, hogy ha meghalna valaki közülük, az szintén felajánlja a testét a többieknek.

Nem keresték őket így maguk indultak segítségért…

December 13-án, két hónappal a baleset után a legjobb kondíndícióban lévő három fő, Roberto Canessa, Antonio Vizintin és Nando Parrado elindult, segítséget hívni. Két nap után úgy döntöttek, hogy Vizintin visszamegy a többiekhez, mert igy két embernek tovább tart a magukkal vitt élelem. Nyolc nap kegyetlen gyaloglás és hegymászás után találkoztak egy chilei férfival, aki szólt a hatóságoknak.
A mentőalakulatok december 22-én érkeztek a szerencsétlenség helyszínére és másnapra az összes túlélőt kimentették a gép roncsaiból.
A történet akár ezen a ponton be is fejeződhetne: túlélték a légikatasztrófát megmenekültek a fagy- és éhhaláltól. De ezzel még nincs vége. Az életük hátralévő részében együtt kell élniük a tragédia okozta traumával, azzal, hogy saját barátaikon voltak kénytelenek kannibalizmust elkövetni azért, hogy megérjék a holnapot.
„Nem vártam, hogy megértsék, vagy hogy megbocsássanak”
Ennek a súlyos tehernek a feldolgozásában segített nekik az, hogy sem a katolikus egyház, sem az elhunyt társaik hozzátartozói nem ítélték el őket, és megbocsátottak nekik. A pápa személyesen oldozta fel mindegyiküket.
Roberto Canessa, a segítséget hozó kétfős csapat egyik tagja, miután visszatértek Uruguayba, meglátogatta az elhunytak hozzátartozóit, mert úgy érezte, neki kell elmondania, hogy mi történt a szerettükkel.
„Nem vártam, hogy megértsék, vagy hogy megbocsássanak, mégis, ők nem a halállal törődtek, hanem azzal, hogy mi élünk.”
– nyilatkozta Canessa.
Az egyik elhunyt fiú édesapja Arturo Nogueira levelet is írt az újságoknak, amelyben megköszöni a túlélőknek, amiért az utolsó pillanatig ápolták haldokló fiát és együttérzésre szólítja fel azokat, akik elítélik a megmenekülteket.
A túlélők között a korábbinál is szorosabb barátság alakult ki, minden évben összejönnek december 22-én – a napon, amikor megmentették őket –, és évente megrendeznek Chilében egy rögbimeccset annak emlékére, ami a tragédia miatt elmaradt.
A légikatasztrófa után nem sokkal megjelent az első könyv, amelyet Piers Paul Read (Alive – Életben maradtak) a túlélőkkel folytatott interjúiból állított össze. 34 évvel a tragédia után Nando Parrado, az egyik utas is megírta történetét a Csoda az Andokban – 72 nap a hegyekben és hosszú utam hazafelé című könyvében.
.
1993-ban egy film is készült a történetből, Piers Paul Read regénye nyomán. Az amerikai filmdrámát Frank Marshall rendezte, és olyan színészek játszottak benne, mint Ethan Hawke vagy Vincent Spano. A 121 perces dráma tűpontosan, átélhetően mutatja be, hogyan viselkedik az emberi természet ilyen szélsőséges helyzetekben, hogyan válik az életösztön mindennél fontosabbá, és mindeközben hogyan próbálják egymásban is tartani az erőt.

írta és szerkesztette: Cseke Ibolya
forrás:
wmn.hu
mult-kor.hu
képek forrása: AIR LIVE/HISTORY