PITCAIRN-SZIGETEK ÉS A BOUNTY LÁZADÓINAK IGAZ TÖRTÉNETE

PITCAIRN-SZIGETEK ÉS A BOUNTY LÁZADÓINAK IGAZ TÖRTÉNETE

Sokan emlékszünk a nagysikerű, valós történet alapján forgatott Lázadás a Bounty-in című filmre, de a mozi kissé eltér a valóságtól.
Új-Zéland és Panama között félúton, Polinéziában található a négy apró szigetből álló szigetcsoport a Pitcairn-szigetek amely a világ legkisebb népességű önálló közigazgatással rendelkező helye, az Egyesült Királyság tengerentúli területe. Adamstown, a szigetek fővárosa pedig a maga 50 állandó lakosával ,,a világ legkevesebb lakosú fővárosa” címet viseli. A szigeten a pitcairni nyelvet beszélik, ami az angol és a tahiti nyelv keveréke. Az 1767-ben felfedezett szigetcsoporton jelenleg is a Bounty lázadóinak leszármazottai lakják.

A történet a 18. század végén kezdődik, egészen pontosan 1787. december 23-án, amikor a Bounty kihajózott Spitheadből Tahiti felé, hogy onnan kenyérfa csemetéket vigyen a karib-tengeri Nyugat-Indiai szigetekre, hogy olcsó elelemmel láthassák el a rabszolgákat.
A hajó hosszú és viszontagságos út során 1788. október 26-án érte el Tahiti partjait.
Bligh kapitány és a legénysége öt hónapot töltött a mesés szigeten, Tahitin. A hajósok beilleszkedtek és tahiti szokás szerint éltek. Kapcsolatok, szerelmek szövődtek a legénység és a tahiti nők között. A fedélzetmester, Fletcher Christian feleségül is vette az egyik lányt, Maimitit.
Öt hónapnyi tahiti “vakáció” után a Bounty 1789. április 4-én útnak indult a begyűjtött facsemetékkel.
Az édeni szigeten eltöltött hónapok alatt a tengerészek fegyelme viszont erősen meglazult, nem igen volt ínyükre tovább szolgálni egy brit királyi hajón. Tény, hogy Bligh szigorú kapitány volt, de nem volt sem igazságtalan, sem kegyetlen és mindig tisztességesen bánt az emberekkel, nem úgy mint az említett filmben (bár néhány forrás az ellenkezőt állítja), ugyanakkor az is tény, hogy ebben az időben a hajókon általában a durva bánásmód volt a megszokott.

A matrózok visszakívánkoztak Tahitire…
Lázadás a fedélzeten….

1789. április 28-án, 1300 mérföldre Tahititől, Tonga közelében lázadás tört ki a hajón. Fletcher Christian és néhány társa betört a kapitány kabinjába majd a hajót véráldozat nélkül elfoglalták.
A fedélzeten tartózkodó 42 emberből 18 személy (köztük a tisztek) nem csatlakoztak Christian lázadásához, őket a Bounty mentőcsónakjában tengerre teték. Bligh egy szextánssal és egy zsebórával 47 napon át navigálta a 7 méter hosszú nyitott mentőcsónakot míg eljutottak a Holland-Kelet-Indiához tartozó Timor szigetére. 6710 kilométer megtétele után június 14-én érkeztek Timorra. Ezután a kapitány visszatért Angliába és az esetet jelentette az Admiralitásnál.
Ezidő alatt a lázadók visszatértek Tahitire de röviddel ezután Christianék tizenhatan (nyolc tengerész, hét nő és egy gyerek) vitorlát bontottak, és elhagyták a szigetet. Egyébként a tahiti nőket elrabolták, nem önszántukból mentek velük.
1790. november 7-én a Bounty és a lázadók megkeresésére elindult a HMS Pandora mely a szükségesnél kétszer nagyobb létszámú legénységet vitt, hogy elegen legyenek a Bounty hazahozatalára.
A Pandora 1791. március 23-án elérte Tahitit ahol a tizennégy ott maradt lázadót letartóztattak majd három hónapot töltöttek azzal, hogy a Tahiti környékén fekvő szigetek mentén megtalálják a Bountyt. A keresés közben azonban a Pandora zátonyra futott és elsüllyedt.

A lázadók a Pitcairn-szigeteken…

A szökevény lázadók féltek, hogy felfedezik őket. Fidzsi és a Cook-szigetek érintésével haladtak amikor rátaláltak a nem sokkal korábban felfedezett, ezért a térképeken nem jelölt Pitcairn-szigetekre. Elhatározták, hogy ott fognak letelepedni. Minden használható dolgot levittek a Bountyról majd felgyújtották a hajót. Azt az öblöt egyébként ma Bounty-öbölnek nevezik.

Élet a szigeten…

A lázadók viszonylagos nyugalomban éltek a szigeten, de azért akadtak gondok bőven.
A fehér matrózok a tahiti férfiakat szolgáknak tekintették és a nőket is saját tulajonként kezelték.
Törvényszerű, hogy előbb utóbb robban közöttük a konfliktus. A tahiti férfiak négy lázadót megöltek, közöttük magát Fletcher Christiant is.
Christian halála után a kisebb-nagyobb összetűzések ellenére békesség volt a szigetlakók között.
John Adams haláláig vezette a közösséget, megszervezte az oktatást és a templomi szolgálatot.
A sziget lakóit az angol nyelvre tanította, olvasási alapnak pedig az egyik hajóstiszt ládájában talált King James kiadású angol nyelvű Bibliát használták. Jogrendjüket a Bibliából kiolvasott elvek alapján próbálták berendezni.
Adams az utolsó lázadó 1825-ben amnesztiát kapott, halála után már egy földművelésből élő jól szervezett békés közösség működött a szigeten. Pitcairn fővárosa, Adamstown róla lett elnevezve.
1838. november 30-án a Pitcairn-szigetek hivatalosan is a Brit Birodalom része lett.
1856-ban a szigetnek már 194 lakója volt, amely túl soknak bizonyult, ezért a lakosok egy részét a Norfolk-szigetre telepítették át.
A mezőgazdaság ma is fontos a szigetnek, de elsődlegesen a turizmusból élnek a mézük viszont nagyon híres és a királynő kedvence.
2007-ben a szigetek lakossága 50 fő volt. A háztartások legtöbbjében van rádió, amivel kapcsolatban állnak a világgal, néhányan rendelkeznek telefon-, és internet-hozzáféréssel is.
Január 23-át a Bounty-öbölbe való érkezés napjaként (pontosabban a hajó felgyújtásának napjaként) ünneplik.

írta és szerkesztette: Cseke Ibolya

forrás:
vilagbarangolo.blog.hu
visitpitcairn.pn
Wikipédia