AZ ASZTROLÁBIUM (CSILLAGÓRA)

AZ ASZTROLÁBIUM (CSILLAGÓRA)

Vasco da Gama portugál felfedező volt az első európai aki tengeri úton jutott el Indiába. A portugálok élen jártak a tengeri asztrolábiumok fejlesztésében, legkorábbi bizonyíték a használatukra 1480-ból származik. A hajózásban használt csillagórák nagyon ritkák, jelenleg mindössze 104 ismert példányról van tudomás.

Milyen műszer az asztrolábium és hogyan használták?

Az európai középkor és reneszánsz idején sokféle mérésre alkalmas észlelő és számoló tudományos műszer volt a csillagórának is nevezett asztrolábium mely a bolygók pályájának és pillanatnyi helyének meghatározására szolgált. Az asztrolábium egy kör alakú alaplemezre épült (ez a mater), amelynek peremén szögbeosztás és óraosztás is van. Az alaplemez elő oldalára egy (vagy több) szögbeosztásos korong, (tympanum) illeszthető – erre vésték az éggömb fokhálózatának síkra vetített képét a zodiákus állatövi csillagképek neveivel.
Az eszköz bizonyos csillagászati számítások gyors elvégzését teszi lehetővé analóg illetve grafikus úton.
Például használható az adott földrajzi szélességen, a dátum ismeretében a helyi valódi idő meghatározása néhány perces pontossággal.
Napi csillagászati események, mint a Nap, a Hold, a csillagok keltének, nyugtának meghatározása.
Továbbá a műszer segítségével a – dátum ismeretében- meghatározható az adott hely földrajzi hosszúsága. Ezzel az alkalmazással múlhatatlanul fontos szerepet töltött be a középkori tengeri navigációban mert a hajósok a Nap magasságát délben megmérve a saját helyüket és a továbbhajózás irányát meghatározhatták.
Tehát az asztrolábium a rajta lévő, legfényesebb csillagok és az ekliptika pontjainak horizonthoz és az égtájakhoz viszonyított látszólagos helyzetét tudja meghatározni, illetve fordítva, ezek ismeretében a jelenségek időpontját vagy azt a földrajzi helyet, ahonnan azok látszanak.

Tengeren az asztrolábium használata nem volt egyszerű, mert a megfigyelőnek közvetlenül a Napba kellett néznie. Bár a vakító hatást valamennyire csökkentették kormozott üveggel de a Nap így is elvakította a megfigyelőt. A hajó dülöngélő és bukdácsoló mozgása is ami megnehezítette a horizont beállítását.
Később a műszerek (szextáns, oktáns…) és a táblázatok pontosabbá válása, illetve az ingaóra feltalálása után az asztrolábium szerepe elhalványult.

Az első csillagórák megjelenése i. e. 1. századra tehető. Egyes források szerint Alexandriai Hüpatia tudósnő fejlesztette ki, de legalábbis értett a készítéséhez. Bár csillagórákat ismerték az ókorban is de csak a késő középkorban használták a hajózásban, például az Indiába tartó portugál felfedezők a 15. század végén, a 16. század elején.

A világ jelenleg ismert legrégebbi csillagóráját 2014-ben találták, az ománi partoknál, 1503-ban elsüllyedt hajó, az Esmeralda roncsaiban. Az Esmeralda Vasco da Gama flottájához tartozott és a híres felfedező második indiai expedícióján (1502-1503) Ománnál viharba került és odaveszett.
A 17,5 centiméter átmérőjű, két milliméternél vékonyabb bronz korongot David Mearns Nagy-Britanniában élő amerikai roncsvadász találta meg. A kutatók megállapították, hogy a csillagóra 1496 és 1501 között készülhetett, vagyis körülbelül három évtizeddel korábbi az addig ismert legrégebbi tengeri asztrolábiumnál. A korongon jól látható Portugália és I. Mánuel portugál király címere.

írta és szerkesztette: Cseke Ibolya

Forrás:
David Mearns/Blue Water Recoveries
Wikipédia