MÚMIA A BUDDHA SZOBORBAN

MÚMIA A BUDDHA SZOBORBAN

A különleges Buddha szobrot egy holland műgyűjtő vásárolta Kínában, akinek később feltűnt, hogy a szobor talpazatán egy rés található, ezért gyanította, hogy belül rejt valamit a műtárgy. A holland Asseni Drents Múzeum szakemberei CT-vizsgálatnak vetették alá a szobrot és ekkor derült ki, hogy belül egy 900 éve mumifikálódott szerzetes található.
További meglepő tény, hogy a test önmumifikálásnak köszönhetően konzerválódott. A lelet különlegességét az adja, hogy a történelem során mindössze 20-25 önmagát élve mumifikált szerzetes teste maradt fenn.
Az önmumifikálás szokása a japán buddhista szerzetesektől ered, de az országban az eljárást öngyilkosságnak minősítették és betiltották. Kínában pedig Mao kulturális forradalma alatt minden fellelhető múmiát elpusztítottak.
Japánban az önmumifikálás évszázadokon keresztül bevett szokás volt. Tulajdonképpen
a megvilágosodás formája volt ez egy kis japán buddhista szekta a singon számára, amelynek tagjai radikálisan aszkéta életmódot folytatva próbálták testüket átmenteni az örökkévalóságba.
A művelethez egy legenda kötődik…
Egy Kúkai nevű szerzetes, a buddhizmus singon válfajának alapítója és egyben az egyik japán abc megalkotója és a legősibb fennmaradt japán szótár szerzője is volt. Amikor 835-ben a hagyományos megközelítés szerint kilépett az élők sorából, a legenda szerint nem hunyt el, hanem bemászott a sírjába és mély meditálással, egy kóma szerű állapotba került. Állítólag 5,67 millió év múlva fog visszatérni a transzból, hogy elvezessen egy előre meghatározott mennyiségű lelket a nirvánába. Így szól a legenda.
Kúkai követői is szerettek volna mesterük után menni az örökkévalóságba, ennek módját pedig az önmumifikációban gondolták megtalálni.
Az önmumifikálás művelete meglehetősen hosszadalmas eljárás.
Amikor a szerzetes érezte, hogy elérkezett az idő, attól kezdve mozdulatlanul, folyamatos meditálással töltötte a napjait. Erősen sós és folyadékban szegény ennivalón élt, többnyire csak magokat evett. Ez az időszak akár 1000 napig is tarthatott. A következő 1000 napra az étrendjét egy bizonyos, rovarölő hatású fa kérgével egészítette ki. Tulajdonképpen kiszárította a saját testét. Végül egy csengővel a kezében beült apró kő fülkébe. Társait a fülkét lezárták csak egy kis rést hagytak amin keresztül lélegezni tudott.A szerzetes ekkor már nem evett, nem ivott csak a csengővel jelezte, hogy még életben van. Amikor többé már nem csengetett lezárták a légnyílást és a szerzetes testét további 1000 napra bent hagyták a fülkében. Végezetül az így mumifikálódott testet kiemelték és a templom kiemelt helyére ültették és mint szentet tisztelték.
Alapvetően a buddhizmustól távol áll a test megőrzése (eleve hamvasztani szoktak), de az önmumifikáló szerzetesek a singon buddhizmus egy különös ágát követték. Számukra az önmumifikációhoz vezető aszketizmus lényegében az eggyé válás a természettel és így ez a megvilágosodás egyik formája, amelynek köszönhetően emberfeletti képességek birtokába kerülhetnek. Az az elképzelésük, hogy ezáltal az úgynevezett szokusinbucu lesz belőlük, ami szó szerint “élő buddha”.
Szakemberek szerint a szoborban felfedezett szerzetes testét a halála után 300 évvel agyaggal és lakkréteggel vonták be, majd bearanyozták.
A szobor 2015-ben a Magyar Természettudományi Múzeum Múmiavilág című kiállításán is megtekinthető volt.

írta és szerkesztette: Cseke Ibolya
forrás:
Fotó: Magyar Természettudományi Múzeum