TÖRTÉNELMI BORVIDÉKEINK: EGRI BORVIDÉK

TÖRTÉNELMI BORVIDÉKEINK: EGRI BORVIDÉK
Az Egri borvidék Heves megye területén helyezkedik el, egyes részei azonban átnyúlnak Borsod-Abaúj-Zemplén megye területére. Névadója és központja Eger melyhez további 19 község tartozik.
Egerben és környékén a szőlőtermesztés a 11. században honosodott meg, ebben minden bizonnyal komoly szerepe volt I. (szent) István által 1004-ben alapított egri püspökségnek.
A tatárdúlás után betelepült vallonok nagy fellendülést hoztak, ugyanis ők honosították meg a fahordó használatát. 13. században, Egerben megtelepedett ciszterci szerzetesek már innen fedezték a bor szükségletüket. Mivel a katolikus egyházi szertartások elengedhetetlen kelléke a bor, az egri püspökök, illetve érsekek később is gondot fordítottak a bortermelésre.
A 16. században már meghatározó volt a szőlő és bortermelés valamit a borral való kereskedelem.
1596-ban Eger török kézre került. A 91 éves uralom idején a szőlőművelés nem állt le, igaz a török nemigen fogyasztott bort de az eladásából nem kis bevételre tett szert. Ezekben az időkben leginkább fehérborok készültek a vidéken. A héjon erjesztett vörösbor készítésének technológiáját és a kadarka szőlőfajtát a törökök elől menekülő rácok hozták magukkal, aminek következtében a fehérborszőlő fajták visszaszorultak.
A vár 1687-es visszafoglalása után a város lakossága rohamos növekedésnek indult. Alig 20 év alatt a vidék lényegében monokultúrássá vált: a teljes gazdaságnak a szőlő- és bortermelés lett az alapja. A szőlőhegyek ma használatos nevei is jórészt ebből az időből származnak. 17. századi források már említik az Eged, és Rác szőlőhegyeket.
A 18. századra szabályozták a szőlőtermesztést. Meghatározták a szüret időpontját, a napszámosok munkaidejét és a nekik járó bért, de még az ellátásuk módját is. Összeírókat rendeltek ki és megszervezték a szőlők őrzését is.
1886-ban a filoxéra Egerben is teljesen kiirtotta a szőlőültetvényeket. Az újratelepítéssel sok új fajta került a borvidékre. Ekkor jelent meg a nagyburgundi, a kékfrankos, a kékoportó, a cabernet sauvignon, a cabernet franc és a merlot, de a nagyrészt festőborként használt othello is. Olcsó művelhetősége miatt nagyobb területeken telepítettek direkttermő fajtákat. Ugyancsak ekkor került a borvidékre az egri bikavér készítésében később kiemelt szerephez jutó medoc noir szőlőfajta is.
Az I. Világháborút után a nehéz gazdasági helyzetben igénytelenebb szőlőfajtákat termeltek és emelkedett a fehérborok szerepe.
A II. Világháború utáni államosították a szőlőbirtokokat és egy nagy borkombinátot (Egervin) hoztak létre. Ekkor a tömegtermelés lett a legfontosabb szempont. A szőlőt nagyüzemi módszerrel termesztették. A tőkéket túlterhelték, a korai szüret miatt pedig a szőlő éretlen maradt ezért a cefrét cukrozták de olykor avinálták is (finomszesszel növelték az alkoholtartalmat). A minőség nem, csak a mennyiség volt a szempont.
A rendszerváltás után újra előtérbe került a minőségi borkultúra. Több száz kisebb-nagyobb borászat jelent meg, köztük néhány igazi csúcsborászat is. Látványosan javult a vidék borainak minősége és ezzel a megítélése is.
Eger teljes termőterülete 22 ezer hektár, amiből 18 ezer hektár első osztályú besorolású. Ebből mindösszesen csak 5600 hektár áll művelés alatt.
Annak ellenére, hogy az ökológiai adottságok a fehérszőlő termesztésének kedveznek, az Egri Bikavér tette híressé a borvidéket. (Bár Szekszárdon előbb készült bikavér, de az egri ismertebb.) Ez a bor több vörösborszőlő borának házasításával készül. Valaha a kadarka különböző változatai adták az alapját, ma gyakran a kékfrankos. Magyarország eredetvédett borai közül ez volt az első. A hegyközség 1997-ben alkotta meg a “Bikavér kódex”-et. Egyik legfontosabb szabálya, hogy termőhelyen javasolt fajták közül legalább három borából kell házasítani a Bikavért (egy fajta 50%-nál nagyobb arányban nem szerepelhet és minden felhasznált fajtából legalább 5% kell). A borvidéken híres bor még az Egri Leányka és a Debrői Hárslevelű, valamint a Verpeléti Olaszrizling is.
Eger és a borpincék…
Az egri bor minősége nem csak a területnek a szőlőfajtáknak és a borvidék klímájának köszönhető, mert ebben a pincéknek is jelentős szerepük van.
Egerben nem volt szokás a szőlőben présházat és pincét tartani, a szőlőt „kádra” szedték és hazavitték a városban található borházakba és pincékbe. A várban és a belváros területén található pincék egy része már a 15-16. században megvolt, a külső területek (úgynevezett „hóstyák”) pincéi pedig a török hódoltság után a 18-19. században épültek.
Az egri pincék formája igen változatos, ez függhet a pince építtetőjének társadalmi és gazdasági helyzetétől, de az építés időszakától. A pincék jelentős részét riolittufába vágták, amely könnyen alakítható és a pincefödém nem igényel külön megtámasztását. A borvidéken emellett találunk kemény homokkőbe és darázskőbe vájt pincéket is.
A pincék előtt borházra csak a módosabb gazdáknak tellett, általában ezeket is kőbe vágták, az épített borház Egerben ritkaságnak számított. A szegényebb rétegek pincéi az 5-10 méter mélyen elhelyezkedő pinceághoz vezető torokkal kezdődtek.
Voltak közös pincetorkok is, amelyek több gazda pinceágához vezettek. Borház hiányában az ilyen pincékben nem volt hely a szőlő feldolgozásához szükséges felszereléseknek, így a szőlőt otthon, háznál dolgozták fel, majd szállították a pincékbe.
Már a 18. században megengedték, hogy a gazdák a pincében mérjék saját borukat. Általános volt a pincejárás, vagy a pinceszerezés, amely a pincék csoportos látogatását jelentette. Az egri gazdák büszkék voltak pincéjükre, amely a kemény munka mellett társasági események színhelye is volt. Találóan mondja az ismert egri szólás: „Gazdáé a pince, asszonyé a pénz”

írta és szerkesztette: Cseke Ibolya

boraszportal.hu
bor.hu
Wikipédia