SumidaLINDBERGH ÉS A BÉBI(K)
Drága Olvasó, ha nincs két világháború, nincsenek helyi háborúk szinte folyamatosan az egész földkerekségen, a huszadik század akkor is bővelkedett volna nagy történésekben, tragédiákban. Nyilvánvaló persze, hogy az előző századokban is történtek hasonlóak, csak akkor még a média gyerekcipőben járt és a borzalmakat a Juli nénik terítették a heti vásárok alkalmával a környező falvak lakói felé.
1932. március 1-én égtek a hírügynökségek telefonvonalai, a jó kapcsolatokkal rendelkező és ezért jól informált riporterek elsőkként repítették világgá a hírt: elrabolták Charles Lindbergh, a legendás pilóta gyermekét.
Régi a történet, ezért elevenítsük fel néhány mondatban ki is volt a híres apa?
Charles Augustus Lindbergh (Detroit, Michigan, 1902. február 4. – Kipahulu, Maui, 1974. augusztus 26.) amerikai pilóta, aki elsőként repülte át az Atlanti-óceánt, író, feltaláló, felfedező és környezetvédelmi aktivista, a légierőtől dandártábornokként vonult nyugállományba.
25 évesen, másodpilóta vagy navigátor segítsége nélkül. 1927. május 20-án New Yorkból Spirit of Saint Louis nevű repülőgépével 33 és fél óra alatt átrepülte az Atlanti-óceánt. 5810 kilométer megtétele után május 21-én szállt le a párizsi Le Bourget repülőtérre. A hírnév és a dicsőség Amerika egyik leghíresebb emberévé tette. A Time magazin az év embere újonnan alapított címét is elnyerte, máig legfiatalabb férfiként. Egy kissé rosszmájú ismerőstől származó mondat szerint „Ha nem tette volna meg ezt az utat, akkor most benzinkutas lenne Minnesotában”.
Viszont megtette ha nem ő, akkor más teszi meg, hiszen sok fiatal pilóta készült a nagy útra, a hírnév és persze a beígért 25 000 dollár reményében.
25 éves fiatalember az addigi ismeretlenségből egy csapásra világhírű „sztár” lett – igazi „celeb” a szó korabeli értelmében. Szinte törvényszerű, hogy fejébe szállt a dicsőség, és az egyik első tőle idézett mondat ez volt, amelynek köszönhetően bepillantást nyerhetünk a hirtelen híressé vált fiatal férfi lelkivilágába:
„ Voltak olyan pillanataim a repülőgépen, amikor úgy tűnt, hogy már nem is vagyok halandó, ahogy Istenként néztem le a földre.”
Charles apja egyébként politikus volt, az amerikai kongresszus tagja, az eredetileg svéd nemzetiségű nagyapja pedig szintén politikus, aki egy korrupciós ügye utáni leleplezés miatt menekült az USA-ba szeretőjével és egyetlen közös fiukkal, az idősebb Charlesszal. Az idősebb Charles Lindbergh azáltal vált híressé, hogy arra szólította fel az amerikai parlamentet, ne vegyenek részt az első világháborúban. Ez a motívum aztán a fiatalabb Charles Lindberghnél is felmerült, aki ugyanerre szólította fel az amerikaiakat a második nagy világégés alatt.
Nem sokkal a sikeres repülés után Charles megismerkedett Dwight Morrow diplomatával és három lányával. Állítólag mindháromnak udvarolt (Elizabethnek, a legidősebb lánynak komolyabban is), de végül a középsőt, Anne-t vette el.
Miután Charles Lindbergh elvette Anne-t feleségül, megtanította a lányt repülni, olyannyira, hogy később együtt repültek a világon mindenfelé. Anne persze ezt élvezte, a korabeli fényképeken azt lehetett látni, hogy boldogan mosolyog a dupla szárnyú repülők mellett állva a férjével, vagy a pilótafülkében ülve, azonban a rózsaszín összképet árnyalja, hogy hét hónapos terhesen is repülnie kellett, és állítólag ekkor történt, hogy négy napig kórházba került, mert repülés közben rossz levegőt – oxigénhiányos levegőt – szívott be. Sokan ennek róják fel, hogy kis Charles bébi a testéhez képest irreálisan nagy fejjel született és angolkórban is szenvedett, ezért speciális étrenden kellett élnie.
A New Jersey erdős részén fekvő, és kizárólag viszonytagságos úton megközelíthető hopewelli víkendházba Anne és nagy tiszteletben álló férje, az Atlanti-óceánt 1927-ben elsőként átrepülő Charles Lindbergh a rajongók és fotósok tömege elől vonultak el. Férje javaslatára Anne beleegyeztett, hogy húsz hónapos, náthás kisfiuk felépülése érdekében a tervezettnél két napnál tovább maradjanak a házban. Tíz óra magasságában a dadus ellenőrizni akarta a kisgyermek hogylétét, de miután nem találta az ágyában, odament Mrs. Lindberghez, arra gondolva, talán magához vette a kisfiát. A döbbenet az arcára fagyott, amikor ott sem volt az ifjabb Lindbergh,ekkor keresték meg az olvasásba belemélyedt férjet, aki ugyanúgy nem tudott semmit a gyermek hollétéről, mint ők.
A három felnőtt tűvé tett mindent a házban, az apa berohant a gyerekszobába, ahol a szőnyegen hagyott lábnyomokon kívül egy borítékot talált az ablakpárkányon.
A tettes egy macskakaparással, rossz helyesírással írt levelet hagyott hátra, amelyben ötvenezer dolláros váltságdíjat követelt. Innentől kezdve maga Lindbergh, a rendőrség és az FBI is nyomozott a csecsemőrabló után.
A helyszínre kiérkező rendőrök egy házilag barkácsolt létrát találtak a bűntény helyszínétől hatvan méterre, de sehol nem tudtak azonosítható ujjlenyomatot rögzíteni.
A sajtó egyből felkapta az ügyet: újságírók, politikusok és közismert személyiségek is megfordultak a háznál, hogy kapjanak valamit a hirtelen jött kétes rivaldafényből, vagy – jobb esetben – együttérzésüket tanúsítsák.
Március 5-én két levél is érkezett az ismeretlen zsarolótól, de a gyermek állapotáról és tartózkodásáról nem ejtett benne szót, a váltságdíj összege azonban 70 000 dollárra emelkedett.
Az ügy súlyát az is bizonyította, hogy a híres maffiafőnök, az akkor épp börtönben lévő Al Capone személyesen üzent, hogy segít a kisbaba megtalálásában, amennyiben szabadon engedik.
A titokzatos hívást kezdeményező férfival az addigra már közvetítő státuszú dr. Condon találkozott egy sötét éjszakán, a bronxi temetőben. A magát szintén közvetítőnek kiadó férfi elkérte az eredetileg meghatározott, ötvenezer dolláros váltságdíjat dr. Condontól, majd odaadta a kisgyermek pizsamáját, valamint egy lezárt borítékot a gyermek állítólagos hollétéről.
1932. május 12-én egy teherautó állt meg az út mentén, ahonnan a hegyen fekvő házat, Lindberghék házát – is látni lehetett. Sofőrje egy falevelekkel eltakart gödörre figyelt fel, amelyben ott feküdt Charles A. Lindbergh Jr. holtteste, csupán a kis keze látszott ki a föld alól. A már hosszú ideje rendkívül rossz idegállapotban lévő Lindbergh személyesen azonosította kisfia holttestét a trentoni halottasházban.
Az orvosszakértői vélemény szerint a gyermeket feltételezhetően még a rablás éjszakáján eltemették. A rendőrök a váltságdíjul korábban átadott bankjegyek számát feljegyezték, amelyek közül időnként több is felbukkant Bronxban, ahová az FBI folyamatosan kiküldte az ügynökeit, hogy nyomozzanak a lehetséges elkövető után.
1934. szeptember 15-én egy gyanakvó benzinkutas felírta az egyik náluk tankoló autó rendszámát, miután annak sofőrje a száma alapján a váltságdíjból származó tízdolláros bankjeggyel fizetett,. A rendőrség eközben kiderítette, hogy a Lindbergh-bébi ablakához támasztott létra egy bronxi fatelepről származó fából készült. A nyomok így vezettek el a német származású ácshoz, Bruno Richard Hauptmannhoz, aki családjával akkoriban New York nyomornegyedében élt.
Honnan tudta vajon egy bronxi bevándorló, hogy Lindberghék mikor és meddig maradnak a házukban? A nyomozás során az ehhez hasonló kérdések tisztázatlanok maradtak. Később felmerült, hogy a nyomozás sikertelensége miatt csak bűnbakot kerestek, ezért a rendőrök és az újságírók bizonyítékokat koholtak, Hauptmannra terelve a gyanút.
Mivel a harmincas években járunk, a bevándorlás- és németellenes közhangulat Amerikában általában véve jellemző volt. Egyrészről emiatt is gyanakodtak sokan arra, hogy Hauptmannt ártatlanul ítélték el. Bár tárgyi bizonyíték bőven akadt, ugyanakkor ezek egy részét maga a rendőrség „produkálhatta”, hogy a kétéves blamázs után végre lezárják a nyomozást.
Még Eleanor Roosevelt, az elnök felesége is felszólalt a tárgyalások visszássága miatt, változtatni azonban nem tudott a végkimenetelen. Maga Hauptmann a kínvallatások ellenére is ártatlannak vallotta magát az utolsó percig, de mindhiába: 1936. április 3-án villamosszékben végezték ki.
Hogy mennyire visszás az ügy, azt mit sem mutatja jobban, mint hogy Hauptmann felesége még több mint hatvan évvel (!) a férje kivégzése után, 94 évesen is azt követelte, hogy ismét vizsgálják ki az ügyet, és utólag mentsék fel a férfit (neki pedig fizessenek kártérítést). A férje szerinte ártatlan volt: a gyermekrablás időpontjában érte jött autóval a nő munkahelyére, majd hazavitte, aztán egész este otthon voltak.
Felmerül persze a kérdés, hogy ha nem Hauptmann volt a rabló és a gyilkos, akkor mégis ki? A Lindbergh-ügyben rengeteg összeesküvés-elmélet szövődött, ezek egy része megmosolyogtató, vagy nincs semmilyen bizonyíték, amivel alá lehetne támasztani, a többi viszont nagyon is elképzelhető hipotézisen alapszik. Ami minden egyes gyanúsítottnál visszatérő motívum, az, hogy nagyon szűk kör tudott csak arról, hogy a házaspár a Highfields-kúriában tölti az aznap estét.
Csak címszavakban:
– Az egyik feltételezés Mrs. Lindberghre vonatkozik, a szülés utáni depressziójában gyilkolta meg saját gyermekét, és ezt igyekezett eltussolni a férj;
– A gyanú Elizabeth Morrow-ra, Anne nővérére is ráterelődött, akinek Lindbergh (ahogy az írás elején említettük) még annak idején udvarolt, mielőtt végül Anne-t választotta volna;
– Mások szerint a tettes Violet Sharpe Smith, a család brit takarítónője volt, aki összevissza beszélt a kihallgatásokon. Annyi biztos csak, hogy a nő a negyedik kihallgatás előtt ciánkálival megmérgezte magát.
– A leggyakrabban visszatérő és legtöbbet alátámasztott gyanú azonban magával Charles Lindberghgel szemben merült fel. Az egyik elmélet szerint Lindbergh – aki állítólag rendszeresen szórakozott azzal, hogy „megtréfálja” a feleségét, és egyszer már eljátszotta ugyanezt – véletlenül ölte meg saját gyerekét egy ilyen „vicc” során.
– A másik Lindbergh-elmélet egy kicsit bonyolultabb. A hipotézis lényege, hogy mivel Lindberghről később kiderült, hogy náciszimpatizáns, illetve egyébként is durván szélsőjobbos elméleteket vallott, a „defektes” gyerekétől meg akart szabadulni, további karrierjére hátrányosnak tekintette a létezését..
Hauptmannt tehát kivégezték, miközben az utcán hamis Lindbergh autogrammokat és a Lindbergh bébitől származó állítólagos hajfürtöket árusítottak…
Lindberg utóélete…
Egészen biztos, hogy szimpatizált a náci Németországgal. Ő maga is olyan beszédeket mondott, illetve szövegeket írt például a „veszélyeztetett fehér fajról” vagy az „ázsiai veszélyről”, amelyek kínosan idézték Hitler fajelméleteit, továbbá az amerikai zsidókat kárhoztatta azért, hogy be akarták „lökni” az USA-t a második világháborúba. Nem véletlen, hogy többször találkozott a németekkel, egy alkalommal például Hitler mellett ült a pódiumon egy sporteseményen, egy másik alkalommal pedig megengedték néki, hogy meglátogassa a német légierőt.
1999-ben egy újabb elképesztő fejezet derült ki Lindbergh életéről. Ekkor vált ismertté ugyanis egy német nő, Brigitte Hessheimer halálával, hogy Lindbergh 1957-től kezdve kettős életet élt:
amerikai családja mellett tizenhét éven át Hessheimerrel is viszonyt folytatott, és a müncheni kalaposnő három gyermeket szült neki.
Ezután nem sokkal derült fény arra is, hogy Lindbergh Brigitte lánytestvérével, Marietta Hessheimerrel is viszonyt folytatott, és tőle is született két gyermeke, végül egy Valeska nevű harmadik nővel is, akitől úgyszintén két, ismeretlen nevű gyereke született.
Charles Lindbergh végül 1974-ben, rákban halt meg, 72 éves korában, és a nem Anne-tól származó gyermekei csak ezt követően, évekkel később tudták meg, ki volt az apjuk. Az elsőszülött, meggyilkolt Charleson kívül összesen tizenkét gyermeke volt különféle nőktől, így tehát elmondhatjuk, a Lindbergh-„dinasztia” messze jár a kihalástól…
írta ész szerkesztette: Pester Béla
forrás:
wikiorg
index – tudomány – Herpai Zs.
origo – tudomány – Hámori Barbara
LINDBERGH ÉS A BÉBI(K)
