AZ AUSZTRÁL DINGÓ MÉGSEM PÁRIAKUTYA

AZ AUSZTRÁL DINGÓ MÉGSEM PÁRIAKUTYA
Drága Olvasó, amikor kutyás történeteket, vagy kutyafajtákról szóló leírást olvasol, gyakran szembe találkozol a páriakutya kifejezéssel. Ennek pontos definíciója nincs, a szakirodalomban általában a gazdátlan, csapatokba verődött, ott élő és szaporodó, nehezen meghatározható fajtaleírású állatokról van szó. Ezek a csapatokban élelem után bóklászó kutyák valamikor háziasított ebek voltak, de az idők folyamán, nem feltétlenül a közelmúltban – akár sok száz éve is -önálló élet élésére kényszerültek, mint például a közel-keleti kánaán kutyák.
Becslések szerint a világon körülbelül 800 millió gazdátlan, úgynevezett pária kutya él főként az olyan meleg éghajlatú területeken, mint Afrika, Délkelet-Ázsia, Dél-Amerika – de beszélhetnénk akár a 30 éve gazda nélkül maradt csernobili kutyákról is.
Maga az egyed elvadul, de attól még domesztikált fajról beszélhetünk, ami nagyon fontos különbség. Gyakorlatilag bármilyen vadállatot meg tudunk szelídíteni, de akármennyire kezessé is válik, kölykével elölről kell kezdeni a munkát. A farkast például legkésőbb 4-5 napos korában el kell választani a többi farkastól, majd hónapokon át szinte napi 24 órás emberi kontaktusban nevelni ahhoz, hogy sikerüljön egy teljesen szelíd egyedhez jutni.
Viszont amennyiben egy elvadult kutya – legyen szó akár sokadik, teljesen vadon élő generációról – kicsinye ember mellé kerül, szinte „magától” ugyanolyan lesz, mint ha mi sem történt volna. Sőt, az is elég, ha csak az anya „hordja be” az esetleg elzárt alomba a szagunkat akár testén, akár különböző játékokon, és máris elindul a szocializáció: már úgy bújik elő a vacokból, hogy barátként üdvözöl.
De mi is a helyzet az ausztrál dingóval?
Az ausztrál törvények őshonos állatnak ismerik el, bár technikailag invazív fajnak is lehetne tartani.
Eddigi álláspont szerint “Feltehetően a házikutyából visszavadult fajta, mely a genetikai elemzések szerint mintegy 8300 évvel ezelőtt érkezett e földrészre. Évezredek óta vadon él Ausztrália területén, de előfordul Új-Guineában is. Tasmaniába nem jutott el. A legrégibb csontleletet 3450 évvel ezelőttre datálják, azóta az állat alakja nem változott, tenyésztés hatásai nem mutathatók ki” (Wikipédia szerint).
Nos, ez volt a dingó eredetére a közelmúltig általánosan elfogadott tudományos álláspont.
Kedves konteókedvelő Drága Olvasó, ne csillanjon fel a szemed, a tudománynak az a szokása a konteókkal ellentétben, hogy az újabb kutatások eredményeinek ismeretében(!!!) időnként felülírja az álláspontját.
Az történt ugyanis, hogy néhány évvel ezelőtt egy sivatagban elhagyott dingókölyköt találtak. A Sandy Maliki nevet kapott állat megtalálóinak köszönhetően a biztos éhhalál helyett ma is vígan él, és a génjeinek alapos vizsgálata a fajtársai megmentéséért is sokat tett. Ezek alapján több nagyjelentőségű megállapításra jutottak a tudósok.
A Science Advances folyóiratban közzé tett tanulmány szerint a vadon született, tiszta vérű dingók genetikailag átmenetet képeznek a háziasított kutyafajták és a farkas között. Bill Ballard professzor, a kutatás rangidős szerzője szerint ez létfontosságú információ a faj egészségének, és az ökoszisztémában betöltött helyének megőrzése miatt. A dingó genomját a szakemberek a grönlandi farkas és számos kutyafajta genomjával hasonlították össze.
A szakember szerint a dingó és a kutya közti fő különbséget egy hasnyálmirigy eredetű enzim, az amiláz termelését meghatározó gén másolatainak száma jelenti. „A tisztavérű dingónak csak egyetlen egy van ebből a génből, míg a kutyáknak több is akad. Ez pedig meghatározó a bélmikrobiom és az étrend szempontjából is” – tette hozzá a professzor. Ez azt jelenti, hogy a dingók emiatt biológiailag sokkal kevésbé alkalmasak arra, hogy az ember által tartott állatokat, pl. birkákat egyenek meg. „Ha helyesek az eredményeink, akkor az, amit a farmerek állítanak a dingók haszonállatok elleni támadásairól, nem dingókhoz, hanem valóban kivadult, kóbor kutyákhoz köthető.”
Most már csak azt kell elérni, hogy megértessék a farmerekkel a dingó, amelyet eddig tűzzel vassal irtottak, védendő mint az ausztrál fauna egy ősi kincse. De ezen még sokat kell dolgozniuk…
Köszönöm a figyelmet.

írta és szerkesztette: Pester Béla

forrás:
érdekes világ
NatGeo
interjú az ELTE etológiai tanszék docensével Dr.Pongrácz Péterrel
wikipédia