SumidaLOBOTÓMIA, A 20. SZÁZAD LEGVITATOTTABB ORVOSI BEAVATKOZÁSA
A lobotómia egykor gyakran végrehajtott nagyon durva orvosi beavatkozás volt.
Manapság csak régi fotókon, vagy filmekben találkozunk a fogalommal.
Martin Scorsese nagy sikerű, Viharsziget című filmjében, a világ legelvetemültebb gyilkosait őrzik egy sziget elmegyógyintézetében, ahol a rabokon lobotómiát hajtanak végre, vagyis egy hegyes eszközzel kívülről behatolva a homloklebeny kérgét elvágják az agytól, ezután elvileg kezelhetővé váltnak a bűnözők. A filmben szereplő horrorisztikus eljárás nem fikció, közel kilencven évvel ezelőtt végezték először és nem csak bűnözőkön.
A skizofréniára a 20. század első felében még nem volt hatásos gyógymód, sok, ön- és közveszélyes, erőszakos rohamokkal küzdő beteg élte a napjait a pszichiátriai intézetekben. A kezelésük nem állt másból mint ópiumos leszedálásból, kényszerzubbonyos lekötözésből, hideg fürdőből, inzulinnal előidézett hipoglikémiás kómából, valamint a szintén hátborzongató elektrosokk-terápiából.
1935-ben, Londonban rendezett neurológiai kongresszuson két amerikai kutató, Carlyle F. Jacobsen és John Fulton csimpánzokon végzett kísérleteik eredményét mutatták be. Miután az agresszív majmok agyi homloklebenyét eltávolították, az állatok viselkedése megváltozott, békések, könnyen kezelhetők lettek. Az előadást végig hallgatta António Egas Moniz portugál neurológus, aki úgy gondolta, hogy embereken is működhet az eljárás. Miután hazatért kidolgozta a lobotómia módszerét. Egy lyukat fúrt a páciens koponyájába és alkoholt fecskendezett bele, hogy előidézze az agyi szövetek elhalását. Ezt nevezték Moniz-féle eljárásnak vagy frontális lobotómiának. A módszert Walter Freeman amerikai idegsebész továbbfejlesztette, így megalkotva a transzorbitális lobotómiát, melyet először 1936. szeptember 14-én hajtott végre az Egyesült Államokban, egy hatvanhárom éves asszonyon, aki hangulatingadozásban és álmatlanságban szenvedett.
Transzorbitális lobotómia…
Szörnyű beavatkozás lényege, hogy a szemgolyó melletti lágyrészen át a szemgödörbe egy jégvágóra emlékeztető, hegyes eszközt vezetnek be, egészen a csontig (mivel ott a legvékonyabb a koponyacsont) majd erre egy erős ütést mérnek, amivel áttörik a csontlemezt. Ezután az orvos elkezdi mozgatni a műszert, azért, hogy az agyat elvágja a prefrontális kéregtől. A prefrontális kéreg kifejezés a homlok elülső részét jelzi. Az orvosok és a pszichológusok így nevezik az agykéreg homlok mögötti részét, ami főképp a gondolkodási folyamatok összehangolásáért és a viselkedés irányításáért felel.
Azok a páciensek akik túlélték a lobotómiát, az érzelmi és értelmi szintjük drámaian visszaesett. Legtöbben nem voltak képesek ellátni magukat, teljes elbutulás mellett gyakran öntudatlan állapotba kerültek.
Az akkori gyakorlat szerin az “őrültek” kezelésére ezt tartották a legjobb módszernek, de azokban az időkben könnyű volt valakire rásütni azt, hogy elmebeteg.
Akik skizofréniával, vagy depresszióval küzdöttek, őket egyértelműen besorolták a kategóriába.
Viszont azokat is őrültnek bélyegeztek akik álmatlanságban, asztmában, vagy migrénes fejfájásban szenvedtek. De a melegek, biszexuálisok sem voltak kivételek, sőt könnyen elmegyógyintézetben találhatta magát az is aki veszekedős, vagy lusta volt, sokat olvasott, esetleg nagyon szeretett szórakozni, netán politizálni.
Sajnos az eljárás az 1930-40-es években rendkívül népszerű lett, de még a ‘60-as években is sokszor alkalmazták. Körülbelül százezer ember esett át lobotómián, nagyrészük még csak beteg sem volt, de akiknél fennállt valamilyen kórkép, ők is kaphattak volna humánusabb kezelést, ahelyett, hogy lyukat ütnek a koponyájukba.
A sors iróniája, hogy António Egas Monizt a lobotómia elmekórtani alkalmazásáért 1949-ben Walter Rudolf Hess-szel közösen orvostudományi Nobel-díjjal tüntették ki, majd ugyanebben az évben Monizra egyik skizofrén betege rálőtt, aminek következtében az élete hátralévő részére kerekesszékbe kényszerült.
A leghíresebb beteg akin elvégezték a lobotómiát…
Az 1963-ban meggyilkolt amerikai elnök, John Fitzgerald Kennedy húga, Rosemary Kennedy is átesett a hátborzongató kezelésen, mégpedig teljesen indokolatlanul.
Rosemary nem teljesített jól az iskolában de a legnagyobb bűne az volt, hogy “túl kicsapongó” életet élt. Szeretett szórakozni, férfiakkal flörtölni, de rajongott a kultúráért, imádott táncolni, operába, teadélutánokra járni. A mai fogalmaink szerint csak szeretett élni, de ezt a puritán család rossz szemmel nézte. Feltehetően azért mert nem tudott megfelelni az elvárásoknak, egyre gyakoribbá váltak nála hangulatingadozások és dühkitörések. Az édesapja, Joe Kennedy úgy döntött, hogy elvégezteti rajta az addigra elterjedt beavatkozást. Ennek a következtében Rosemary egy szellemi fogyatékos kisgyermek szintjére esett vissza, ráadásul a műtét után fél oldala lebénult, elveszítette beszédkészségét, nem tudott járni, öltözni.
A félresikerült lobotómia után Rosemaryt az apja egy intézetben helyezte el, a család viszont úgy tudta, hogy a lány meghalt. A halottnak hitt nő húsz év múlva, 43 évesen találkozott újra a rokonaival, ugyanis az apja halála után nem volt, aki fizesse az ellátásának költségeit. Ekkor derült ki, a rokonok számára, hogy milyen rettenetes állapotban tengeti a napjait.
Rosemary ezután még 44 évet élt.
A pszichosebészet ma is alkalmaz olyan módszereket, melyek alapját a lobotómia képezi, de természetesen sokkal humánusabb, sterilebb és szakszerűbb eljárások ezek, mint hajdanán a fent említettek és kizárólag nagyon indokolt esetben hajtják végre és csakis akkor, ha a páciens maga kéri a beavatkozást.
írta és szerkesztette: Cseke Ibolya
forrás:
wmn.hu
noizz.hu
Wikipédia
