ŐSI MESTERSÉGEK: TETŐFEDÉS

ŐSI MESTERSÉGEK: TETŐFEDÉS

3. RÉSZ: ZSINDELYEZÉS

Hazánkban is nagy mennyiségben fellelhetők az olyan természetes anyagok, mint a nád, a szalma, illetve a fa, amelyek kiválóan alkalmasak tetőfedésre. A tető anyaga és technikája területenként változó volt, attól függően, hogy mi állt nagyobb mennyiségben rendelkezésre.

A faborítású zsindelytetőknek Európában és Észak-Amerikában is nagy hagyományai vannak. A két kontinensen alkalmazott építési megoldások között alapvető különbségek tapasztalhatók. Az alapanyag Európában főleg vörösfenyő, erdeifenyő vagy bükk, míg Észak-Amerikában cédrust használnak.

A zsindely története egészen a római korig vezethető vissza. Kezdetben fából készült, 1-2 centiméter vastag hasított vagy fűrészelt fa héjazat volt, amelyből úgynevezett pikkelyes fedéssel készült a tető.

Mivel a zsindely a magyarban német jövevényszó, valószínűleg német mesterek közvetítésével jutott el hozzánk a középkorban. Főleg a városok, várak, kastélyok tetőfedő anyaga volt, köznépi használatát jelentős regionális különbségek jellemezték. Még ott sem mindenütt készítettek zsindelytetőt, ahol rendelkezésre állt a szükséges faanyag. Míg az Északi-Kárpátok szlovák és ruszin falvaiban általános volt, a magyar lakosságú Felföldön csak az uradalmak és a módosabb parasztok használták, de a XIX. század végére körükben is kiment a divatból. A térségen belül Erdélyt tekintik igazi hazájának, de ott sem mindenütt fedtek vele. A XIX. században elsőrendű jelentősége volt Székelyföldön, az Erdélyi-középhegységben, Hunyad megyében és a szászok lakta településeken. A fában szegényebb Erdélyi-medencében azonban csak a városok, vásáros helyek, nemesi kúriák, uradalmi épületek, templomok és középületek fedeleként szolgált.

A zsindely kevésbé volt tűzveszélyes, mint a szalma vagy a nád. A fában gazdag vidékeken a legtöbben maguknak készítették, a távolsági kereskedelemhez kötődően azonban már korábban megjelent a zsindelyhasító vagy zsindelymester szakmája. A dualizmus idején elszaporodó fűrésztelepek már nagy mennyiségű, olcsó gépzsindelyt állítottak elő, amit a vasút nagy távolságokra elszállított. Az akkori Magyarország legnagyobb zsindelygyártó központjává Szeged vált, ahol kb. négyszáz zsindelykészítő munkás dolgozott. Ekkor terjedt el a zsindely Kalotaszeg magyar falvaiban, a Jászságban és a Tiszántúl egyes részein.

A fazsindely egy-két centiméter vastag, hat–tizenöt centiméter széles, harminc–hatvan centiméter hosszú fából készült tetőfedő anyag. Két fő fajtája a hasított és a fűrészelt zsindely. (Készítenek egyik oldalán hasított, a másikon fűrészelt zsindelyt is.) A hasított zsindely előállítása időigényesebb és ezért drágább, de jobban ellenáll a nedvességnek, mivel rostjai nem sérülnek.Egyik hosszanti oldala vastagabb, mint a másik. E vastagabb felébe rövid nyelvű csákányformájú eszközzel árkot hornyolnak, amibe a szomszédos zsindely keskeny oldalát eresztik bele, majd keményfából faragott szegekkel hozzászegezik az alatta lévő tetőléchez, úgy hogy a felsőbb sorok alsó vége takarja az alattuk lévőt. Ezzel az eljárással az esővíz befolyását és a zsindely rothadását akadályozzák meg. A zsindely alá ritkított vagy folytonos deszkafedés kerül.

A zsindelyfedél hanyatlását a századfordulón a tetőfedő cserép olcsóbbá válása és a tűzvédelmi szabályozások okozták. Egyes vidékeken azonban még városokban is sokáig megmaradt: Zilah házainak többségét például még 1938-ban is zsindely borította. A zsindelykészítés mára „hagyományos mesterséggé” vált, a fazsindely használatában pedig többnyire a hagyományőrzés vagy a szerves anyagok iránti vonzalom játszik szerepet.

írta és szerkesztette: Haulik Beatrix
wiki
Magyar Néprajzi Lexikon
http://www.culturalcapitalcounts.eu/
http://xn--konstruktvan-0fb.com/