NÉMETH GÉZA képzőművész

NÉMETH GÉZA képzőművész

Németh Géza képzőművész 1944-ben született Rákoshegyen.
1959-ben jelentkezett a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnázium festő szakára.
Azonban 1962-ben ideológiai és egyéb okok miatt eltanácsolták, ezt követően tanulmányait magántanulóként folytatta.
1963-ben felvételt nyert a Szegedi Tanárképző Főiskola rajz- és matematika szakára.
Ezt követően, 1969-ben építészmérnöki diplomát szerzett az Ybl Miklós Műszaki Egyetemen.
1971 és 1982 között magántervezőként dolgozott és aratott sikereket.
1979-ben a Magyar Népköztársaság Művészeti Alap tagjává választották. 1982-ben a Grafikai GMK vezetője lett, majd 1984-ben megalakítja az Ars Una Alkotóközösséget, amelynek vezetője volt.
1985 és 1986 között New York-ban töltött néhány évet, és a helyi Ariel Galéria tagja lett. Ebben a periódusban jelenik meg a szitamappája. 1987-ben megnyerte a Washingtoni Világbank nemzetközi pályázatát, ezzel együtt lehetősége adódott még egy esztendőt alkotómunkával eltöltenie New Yorkban. Ez alatt az idő alatt több kiállítása volt: Washington DC, Brucato Art Gallery , Scarsdale, Nippon Cultural Center, Esta Robinson Contemporary Art, Arial Gallery

1994-ben létrehozta az Arthis Alapítványt és Könyvkiadót (megjelenik:Országh Lili, Farkas István). Szinten ebben az évben a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének tagja lett, valamint felvételt nyert a A Magyar Szépműves Társaságába.
2001 és 2002 között Rómában tartózkodott tanulmányúton.
2002 és 2003 között félévnyi időt töltött alkotómunkával New York Cityben.
2012-ben a bécsi Rearte Galéria tagja lett, majd 2013-tól művészeti vezetőként tevékenykedik a budapesti Artézi Galériában, amely rendszeresen színvonalas képzőművészeti kiállításnak ad helyet.
Németh Géza képzőművész 2018-ban átvehette a T-Art Alapítvány különdíját,
2021-ben a váci Téli Tárlat I. díjával tüntették ki.
Az évek folyamán alkotásait Európa-szerte és az amerikai kontinensen is kiállították: New York-ban, Washingtonban, Arizonában (A.E.Á.) Moszkvában, Rómában, Párizsban, Bécsben, Magyarország számos városában (Budapest, Pécs, Kecskemét, Szentendre, Eger, Vác, stb.).
1968-óta számos önálló kiállítás keretében mutatta be alkotásait a magyar és a külföldi művészetkedvelő közönségnek.

Munkái megtalálhatók neves magyar és amerikai közgyűjteményekben, melyek közül említésre méltó: Flagstaff Museum, Arizona; American School Benefit; Musée du Petit Format, Belgium; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest; Bács-Kiskun Megyei Múzeum, Kecskemét; The Foundation for Education in Human Relations, New York; Modern Magyar Képtár, Pécs; Ferenczy Múzeum, Szentendre; Magyar Nagykövetség, Washington D. C..

Németh Géza képzőművészt így méltatta Csorba László magyar történész, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója:
“Amikor nézegetni kezdtem Németh Géza itt bemutatott képeit, egy majd százötven éves könyv jutott eszembe. Egy volt honvédtiszt, Földi János írta, az 1848–49-es szabadságharc katonája, a küzdelem
alatti és utáni élményeirôl. A címe: Utazás ismeretlen állomás felé. A könyv tartalma most nem ide tartozik – de ez a cím folyton ott
motoszkált az agyamban, amikor elkezdtem Géza képeiben „utazgatni”. Mert hát ahogy megálltam bármelyik előtt, máris megéreztem a hívást: lépj be az én világomba, indulj el az utamon, utazz velem – de hogy hová? –, azt nem lehet kitalálni. Ahogy az említett katonatiszt írta: „ismeretlen állomás
felé”.
Vajon tudja-e Németh Géza, hova utaznak képeinek látogatói? Szerintem nem tudja – de nem is tudhatja. Amikor kitalálta ôket, ô is beléjük lépett, és elutazott a saját ismeretlen állomásai felé.
És most felajánlja, hogy utazzunk mi is. Módszere a képzőművészet egyik ősi kompozíciós ötlete: reális elemeket rak össze addig ismeretlen szerkezetben. Az elemeket a modern technika segítségével, digitális fényképeken gyûjti, a szerkesztéshez pedig számítógépet is használ. Ám összevegyíti mindezt a kézzel festés archaikus metódusaival, így nemcsak látványt állít elő, hanem igazi műtárgyat is.
Utazgatás közben jöttem rá, hogy állomáskereső képzeletem akaratlanul is azokból az elemekből akar kiindulni, építkezni, amelyekből és amelyekkel a művész dolgozott. A képek persze első pillantásra is, egyszerűen önmagukban szépek, így természetesen a motívumok forrásainak ismerete nélkül is maradéktalanul élvezhetôk. De mégis észrevettem, hogy Németh Géza nem akarta teljesen
elrejteni, honnan vette az inspirációkat. Így, amikor felismertem a zsámbéki monostortemplom impozáns romjait a Reneszánsz című kép hátsó, kékes párájában, ettől kezdve a márványlépcsőre
helyezett ajtókeretben lógó, fehér rongy számomra egy tragikus színielőadásnak lett katartikus díszlete. Nincs magyar ember, akit meg ne ragadna történelmünk szép magyar komédiája: csodálatos középkori és reneszánsz kultúrkincseink pusztulása a késôbbi viharos évszázadok során. Gézának ez a költôi képe engem most már
erre a közösségi szomorúságra is emlékeztet. Vagy amikor a Palota című kép terében kibontakozik a fertőrákosi kőfejtő kubista oszlopcsarnoka,valahogy rögtön a római világbirodalom civilizációs
súlyát érzem, s hallani vélem a borostyánúton vonuló légiók lépteinek dübörgését. A hatalmas kamrákat ugyanis, amelyeknek a mennyezeti
kőhullástól védő drótrácsozatát a művész ravaszul odavarázsolta a padlóra is, remekül elszórakozva a különféle felületek egybeszövésével, egykor a római bányászok kezdték kivésni a jellegzetes, sötétszürke színű, dolomitszerűen aprózódott lajtamészkőből.
A Fertő-vidék e különleges látnivalója persze tucatnyi más gondolatot is elôhívhat – mégis úgy vélem, a római asszociáció aligha véletlen. Képről képre haladva rá kell jönnünk, hogy Németh Géza valahogy Itália felé tereli utazói ösztöneinket. A Repedés kivételes erejét számomra az is adja, hogy a pusztulás egy jellegzetes, emeletráépítéses római barokk bérházat fenyeget. A Délután belsô feszültségét az is megérzi, aki nem jön rá azonnal, hogy a baloldali bárterasszal szemben jobboldalt felállított görög oszlopok tetején a palermói dóm normann–gótikus toronysisakja meredezik. (Én sem
jöttem rá.) És a Süllyedő századok klasszikus kultúrpesszimizmusának
pontos értéséhez sem kell tudnunk, hogy a kép esztétikai korrektségét a palermói dóm egy másik részlete, a kupola és az arabeszkekkel csipkézett tetôváll biztosítja, amint éppen
hősies büszkeséggel alábuknak a homokban. És hát persze akkor is lenyûgözött a Város című képen a hatalmas kősziklaív tetejére varázsolt, elérhetetlenül távoli házcsoportozat, egyfajta mennyei
Jeruzsálem, amikor még nem tudtam Gézától, hogy
Dél-Szicília egyik gyöngye, Ragusa adta hozzá az arcát.
A konkrét részletek tehát mellékesek – de az összbenyomás
egyértelmű: az itáliai és a szicíliai élmények különösen erôsen inspirálták Németh Gézát, hogy képeivel a maga belsô tájain utazgasson. És amikor erre rájöttem, még nagyobb kedvem
lett melléje szegődni virtuális útjain. És ahogy térültünk, fordultunk, egyszer csak nekem is összeszorította a szívemet a tengerparti homokban lépegető sirály magányossága, aki, lám, durva erőszak célpontja lehet a mai kegyetlen világban.
Huss, repülj el, szép sirály! – arra az állomásra nem akarok megérkezni, ahol téged lelőhetnek!”
(Utazás ismeretlen állomás felé, 2005)

A képzőművész munkásságának méltatása Wehner Tibor író tollából:
“A grafikai és a festészeti technikák hol lassú, hol felgyorsuló ütemű változásainak, megújításának történetében hatalmas fordulat zajlott le a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveiben a számítógéppel vezérelt nyomtatási eljárások térhódításával. A számítógép
azonban nemcsak sokszorosító technikai eljárásként, hanem képalkotó módszerként is jelentős vívmányokkal kamatozott. Németh Géza festőművész – aki az 1970-es évek óta építi az alapvetôen
táblaképekre alapozott életmûvét – az ezredforduló éveiben fordult a számítógépes képalkotás és képkivitelezés felé: a korábbi olaj-vászon kompozíciókat fokozatosan a vegyes technikával alakított,
a hagyományos anyaghasználatot és eljárásokat fokozatosan háttérbe szorító, a fotót, vagy helyesebben a számítógép-képet mintegy mű-alapanyagként kezelő, a számítógépes átformálást, a „gépi
kollázstechnikát” alkalmazó alkotások váltották fel.
2001–2002-ben készültek római digitális montázsai, s ebben az idôszakban fontos fotósorozatokat is rögzített az amerikai kontinensen és magyarországi színtereken. A 2005-ös A múlt születése című Németh Géza-képsorozaton már a „fotóhasználat”,
a számítógépes formálás és komponálás, a digitális nyomtatás vált hangsúlyossá: e képek technikai meghatározása szerint „akryl, digitális nyomat, vegyes technika, farost” anyag- és technika-megjelöléssel szerepeltek a budapesti Árkád Galéria kiállításán.
Ezt a nem csillapodó kísérletezőkedvvel ösztönzött alkotói törekvést viszi tovább Németh Géza 2007-ben született, a 2001. szeptember 11. című, nyolc kompozícióból álló új sorozata is, amelynek technikai meghatározása: „computeres grafika, digitális nyomat, vászon”. Azonos méretű, 59×84, illetve 84×59 centiméteres, öt fekvő és három álló téglalap formátumú, felfogásmódjában két, egymástól
karakteresen elváló csoportra osztható képből áll az együttes. A jelenség-képeken elmosott, emlékszerű, felismerhetetlen, kavargó maradványokká vált szövedékek szervezôdnek, és a „portrékon”
emblematikussá érlelt, emberi alakokat, múmiaszerű arcokat idéző antropomorf alakzatok, sebzett idolok jelennek meg, fakó, főként a feketékre, szürkékre és a néhol felszínre törő barnákra, vörösekre hangolt, visszafogott koloritban.
A sorozat hangvétele távolságtartó, már-már ridegen dokumentatív jellegű: a drámai, a megrendítő, az értelmezhetetlen, a visszafordíthatatlan nyomasztó festôi-számítógépes rögzítésének
lehetünk tanúi.
New York szimbolikus tartalmakkal a fennállásuk évtizedei alatt is súlyosan megterhelt tornyai a 2001. szeptember 11-i támadás, a lerombolásuk, leomlásuk, egykori fennállásuk és tragikus nemlétezôvé
avatásuk, fájó hiánnyá válásuk után újabb, az ember legújabb kori történelmét reprezentáló megrendítő jelentések és felismerések hordozóivá váltak. Az egykor-voltnak, a nem-létezőnek, a nincsnek,
a hiánynak – és az értelmetlen pusztításnak a tehetetlen kiszolgáltatottságnak, az áldozattáválásnak – állít emléket Németh Géza képsorozata.
A festő e műveivel most virtuális szférákban, az emlékezés
régióiban tért vissza abba a városba, amely a múlt század nyolcvanas, majd kilencvenes évtizedében is egészen más aurát sugárzó művek sorát inspiráló alkotótere volt, és ahová 2001. szeptember
11. után már elűzhetetlen, komor, sötét, fenyegető
gondolatfellegek kísérnek minden valóságos
és képi visszatérési kísérletet.”
(Visszatérés New York-ba, 2007)

A művészet hídja Itália és Magyarország között címmel írt a magyar képzőművész alkotói tevékenységéről az olasz Arnaldo Dante Marianacci:
“Az olasz–magyar kulturális kapcsolatok történetében mindig is kiemelt szerepük volt a magyar művészeknek, akik hosszabb ideig Olaszországban élve, vagy olasz utazásik során – elsősorban az
elmúlt két évszázadban – megismerték és alkotásaikon keresztül megismertették az olasz élet jellegzetes vonásait. Ezt bizonyítják a nagy magyar és közép-európai művészeti hagyományokra jellemzô
érzékenységgel készült, vászonra festett figuráik és tájaik, valamint emlékműveket és más művészi alkotásokat ábrázoló képeik.
Feladatunknak érezzük vendégül látni és megismertetni ezeket a művészeket. A budapesti Olasz Kultúrintézet és a Római Magyar Akadémia közötti szoros együttműködésnek is köszönhetôen boldogan teszünk eleget ezen kötelességünknek. Nem véletlen, hogy ennek a katalógusnak a bevezetőjét az Akadémia jelenlegi igazgatója, Csorba László írta, mint ahogy az sem véletlen, hogy az első
magyar parlamentnek egykor otthont adó budapesti Olasz Kultúrintézet dísztermében találhatjuk a XIX. századi – hosszú ideig az itáliai Rómában és Pisában élő – nagy magyar festő, id. Markó Károly
olasz tájképet ábrázoló alkotásának vászonra festett óriási méretű reprodukcióját.
Németh Géza a legjelentősebb mai művészek egyike, aki tökéletesen illeszkedik ebbe a hagyományba.
Egészen különleges, vegyes technikával – akryl és digitális nyomat funérlemezen – készített „imaginárius tájai” egy hosszú, több mint negyven évet felölelô emberi és kreatív kulturális utazás
csodálatos összegzését adják, ahol a művész könnyedén mozog az emlékezet és fantázia, álom és valóság között. Goethe szavaival élve „nincs biztosabb út a világtól való elmenekülésre, mint a művészet; de nincs biztosabb kötôdés a világhoz, mint a művészet”.
Úgy gondoljuk, ez a goethei gondolat teljes mértékben megtestesül Németh Géza gyönyörű alkotásaiban, melyek a látszólag különc és szürreális, különleges varázsú kompozíciókon keresztül a világtól
való folyamatos menekülést mutatják be, ugyanakkor figyelmeztetnek is azokra a veszélyekre, melyek több ezer éves kultúránkban leselkednek ránk, és amelytől az ember látszólag egyre inkább
eltávolodik.”

Jonathan Goodman költő és művészeti író Időproféciák címszó alatt fogalmazta meg Németh Géza munkásságáról szóló méltató beszédét: “A profetikus mûvész és a társadalmi környezete közötti
viszony a legjobb esetben is problematikusnak
mondható. A mûvész a váteszi igazság híve, amelyben
egy-egy állítás szépsége a benne rejlô moráltól vagy
politikai hovatartozástól válik átható erejûvé, így aztán
az elkötelezett költô vagy festô egy új Jeruzsálem megteremtésére
áhítozik, ahol a valóságban elért teljesítmény
és az etikai tartás ötvözetébôl létrejön majd egy
új szemléletmód. Szinte elkerülhetetlennek látszik,
hogy az effajta ábrándokat dédelgetô szemlélet
sértetlenül kerüljön ki a hagyomány korlátainak szorításából,
amely könnyen összeházasítja az alkalom
adta lehetôséget az élet kényelmes szemléletével.
Amikor valaki felfedez egy valódi, új formát, vagy egy
öröklött formát mesteri módon elsajátít, az az elképzelés
alakul ki róla, hogy a mûvész munkájában is,
személyiségében is újabb mélységekig hatolt le.
Ennek a mélységnek aligha van köze korának mindennapjaihoz,
mert feloldhatatlan ellentmondás feszül
a mûvészetben elért új és a között a megbízhatóság,
mondhatnánk folytonosság között, amit a
hétköznapi élet üzleti ügyleteinek terén megkívánunk.
Következésképp az az állítás, mely szerint a
különbözô képzetképek és az üzleti dolgok természetüknél
fogva ellentmondanak egymásnak valóban
közhelyes és klisészerû, azt azonban mégis jól
kidomborítja, hogy az elképzelt és a láthatóan valóságos
két egymásnak ellentmondó fogalom.
Legalábbis ilyennek látszik a helyzet. A szellemiség
melege, amely sosem volt jó barátságban a pénzzel
járó hûvös valósággal, megkívánja, hogy a képzelethez
való viszonya történelmietlen – úgy értem
alapvetôen idôtlen – legyen. Platón óta tudjuk, hogy
a képzelet nem egy megbízható képesség. Ami igaz
lehet a pillanat idôtlen erejében, nem biztos, hogy
érvénnyel kiterjeszthetô arra is, ami a világpiacon a
másodpercek töredéke alatt lezajló mesterkedések
biztonságosságához megkívántatik. Most, hogy a
tôke minden akarat és szándék ellenére hatalmába
kerítette az egész világot, a profetikus érzékenység
sebezhetôbbnek látszik, mint valaha. A költészet és a
festészet, az a két mûvészeti ág, amely a képzelet
legeltökéltebb követôje, egyre kisebbnek találja a
teret, amelyben létezhet, olyannyira, hogy sok alkotónak az életben maradás a legfontosabb tevékenysége.
Így aztán nem meglepô, hogy a helyzetükért
aggódó mai mûvészek hajdani látomásos alkotók
igazságaiba kapaszkodnak. Nekik is biztonságra van
szükségük, mint bárki másnak, ugyan ez nem a hétköznapi
élet biztonságára vonatkozik. Ôk azt szeretnék
bizonyítva látni, hogy a mûvészetben nyújtott erkölcsi
teljesítmény nem nagyon különbözik attól, amit
a nyelv és a kép leírására leggyakrabban használt, hagyományos
jellemzônek tartunk: ez volna a szín és
a forma mesterségszerû használata. Arra célzok, hogy
mindenfajta megszerzett mesterségbeli tudás magával
von egy erkölcsi dimenziót is, amely – a mûvész
szándékától függetlenül – annyira tiszta és fénylô,
amilyen súlyúak a mûvész szavai vagy a képei.
Németh Géza alkotásait az ilyen erkölcsi, sôt profetikus
teljesítmény szempontjából kell megvizsgálnunk.
Mindig egyenlô teret szentelt az ésszerû cselekvésnek
és a képzeletnek: a mûvészeti tanulmányai
mellett matematikát tanult. Talán épp a matematikában
való jártassága miatt Németh olyan festô, akinek
az intellektusa a mulandóra való reagálás mellett
a tapasztalat absztrakt és abszolút szerkezeteit vizsgálja.
Amire rátalált, az valódi komolyságot képvisel,
és ez nemcsak a bibliaihoz közelálló profetikus szemléletrôl
szól, hanem arról a hitrôl is, hogy kell valami
tévedhetetlennek is léteznie, függetlenül attól, hogy
mennyire jut érvényre korának sajátos körülményei
között. A tudatosság útját járta és a felszínre hozta
a mûvészeti természetû dolgok iránti nyilvánvaló és
ösztönös vonzalmát, legfôképpen pedig a benne mélyen
gyökerezô, a méltóságra és a metafizikai tudatosságra
vágyó emberi ösztönt. Az alkotói pályája
egészében, még a korai figuratív képein is, jelen van
az a komolyság, profetikus erô és mélység, amely
jóval messzebbre elhatol, mint a megkomponált formák,
alakzatok. De mint miden más mûvészét,
az ô képzeletvilágát is korának és környezetének
feltételei között létezôként kell elfogadnunk.
A Németh képein érzékelt méltóság részben abból
– a valójában kötelességtudatból – fakad, hogy
hajlandó alternatívát, egy új eszközt kínálni a szellemi
függetlenség megszerzéséhez. Ez roppant fontos,
mert a mûvésznek olyan létezési módszert, látásmódot
kell maga köré kerítenie, amely meghozza az
önbecsülését, és kifejleszti azt a képességet, amelyek latbavetésével a lehetô legszélesebb közönséghez
tud beszélni komoly gondolatokról. A küzdelem részben
azért folyik, hogy az ember megôrizze a függetlenségét,
bármilyen következményekkel járjon is ez
az adott kor politikai légkörében. Németh mûvészi
törekvéseiben történetesen valóban érzékelhetô az
a függetlenség, amelybôl nemcsak a próféta indulattal
telített hangja szól, hanem e hang saját korában
hangzó realitása is. Emocionális tárházának gazdag
tónusai egyértelmûen megmutatkoznak az utóbbi
idôk olyan mûvein, mint a Mágus (2002), Ádám
(2002) és a Táncoló angyal (2002), amelynek alakjait
mintha a kô durva valóságosságából faragta
volna ki a mûvész. A mágus, aki lehet varázsló, bûvész
vagy csillagjós, szakállat visel, a feje épp csak
hogy ki van fejtve a mögötte álló kôbôl; mindkettôt
ugyanaz a szürkésbarna anyag alkotja. A törött
szárnyait széttáró angyal tekintete és arckifejezése
a pillanat rendkívüliségét érzékelteti; itt most a háttér
köveibôl kiválik és éltre kel egy alak. Mindnyájunk
ôsapja, Ádám próféta-szakállas arcát becsukott szemmel
ábrázolja a festô; az ô feje is épp csak kivált a
sziklából. Mindegyik figurának fontos rendeltetése
van, kinek-kinek a szerepe szerint: mindegyikük egyegy
morális nézôpontot tár a nézô elé.
Az alakok nagyrészt attól annyira komolyak, hogy
a nyomasztó ábrázolás által érzékeltetni tudják annak
a tragikus felismerését, miszerint a megszerzett méltóság
épp annyira mély, mint amennyire nehéz volt
a megszerzéséért megtett út. A Színpad (2002) és
a Bohóc (2002) alakjai sötét, fanyar figurák; melankolikus
jelentésük szinte tapinthatóan remeg a rendíthetetlen
önuralom levegôjében. A Színpad színész
alakjának arcát mintha ruhával fedték volna le, az arcvonásait
hasítékok jelzik: a szem és az orr egy nagy
kereszt, a vízszintes hasíték a száj. A látvány azt érzékelteti,
hogy milyen tragikus végzetre vagyunk ítélve;
az ember cselekedeteit szó szerint elfedi valami a
többiek szeme elôl, és egy személy valódi lénye titokzatos
messzeségben marad még akkor is, ha közelrôl
látjuk az alakját. A Bohóc (2002) szomorkás vigyorral
az arcán kinyújtja karját a kemény, szürke kô felé.
Ahogy a kar távolodik a testtôl, úgy olvad be maga
is a szürke kôbe. A bohóc arcán ülô, félmosolyban
megjelenô gyászos kifejezés arra hívja fel hangsúlyosan
a nézô figyelmét, hogy a halandóságunk tudata ott lebeg minden egyes eföldi cselekedetünk körül,
s a rendelkezésünkre kiszabott idôben mindent a lehetô
legjobban próbálunk megtenni. Németh sok más
képéhez hasonlóan a Színpad is, a Bohóc is a földi lét
végességére utal, miközben felveti annak az esélyét
is, hogy azért létezik egy kimondatlan érték, még
akkor is, ha eléggé elszomorító. Egyszerre minden,
amink van súlyt kap és értelmet nyer, fôként mert
tudjuk, hogy nem fogunk az örökkévalóságig tevékenykedni
ebben a tébolyult világban.
Ez a tudatosság még tisztábban jelenik meg Németh
Géza nyolc portréból álló, megindító Buddhasorozatában.
A 2001-ben készült képek a figyelemösszpontosítás
és a szentté válás különbözô stádiumait
ábrázolják. Kezdôdik a Herceggel: az elsô lépés,
halad tovább a Költôig: a negyedik lépés, és zárul
a Megvilágosodottal: a nyolcadik lépés. Ebbôl a képsorozatból
nyilvánvalóvá válik, hogy Németh olyan
vallási igazságokat fest meg, amelyek profetikusan
szólnak az emberi állapothoz. Emlékezzünk csak arra,
hogy Buddha egyformán eljutott az ésszerûség és
a lelki intuíció legmagasabb régióiba: a világ tisztánlátása
és saját gondolatainak tisztasága között
nincs semmi különbség. Németh képeinek az a legnagyobb
erénye, hogy az ábrázolt alak magasztos
környezetével hangsúlyozza az általa elértek jelentôségét;
arcmásait ezen a festménysorozaton kôbôl
faragta ki a mûvész. Újra és újra ráismerünk, hogy
mi a szellemileg rokon Németh képein: az életben
nem mindig néven nevezhetô, de mégiscsak létezô,
olykor láthatatlan, de mindig valóságos hierarchia
felismerése, elfogadása. A beszéd és a kép tud legjobban
igazságot szolgáltatni ezeknek a profetikus
eszméknek, mert csak rajtuk keresztül és általuk jutunk
el a lelki felismerésekhez. Már az a tény is,
hogy Németh Buddhát választotta az ábrázolás tárgyául,
bizonyíték arra, hogy elszántan követ egy keményebb
vonalat, hogy ôt a portréfestésben nem a
valósághoz közelítô megjelenítés vonzza, hanem a
személy adott idôben való létezésének kemény,
gyakran nyers idôszerûsége. A festészetében idônként
mutatkozó zordság arra utal, hogy milyen
nagy a profétikus gondolkodás ára.
Nehéz megmondani, hogy miért olyan bonyolult
dolog a próféciára vonatkozó fogalmak meghatározása.
Legjobb annak értelmezni ôket, amik: a valóság diktálta parancsok, olyan erények, amelyeket
értünk, de nem mindig fejezünk ki. Az Elmélkedés
címû, 2002-bôl való megindító képen egy
madár, talán egy sirály ül a homokban álló, szögletes
kövön a fodrozódó víz partján. A madár az elmélkedô
elmét és a valódi élôlényt is szimbolizálja,
más szóval, egy azonos idôszeletben emblematikus
is és valódi is ez a teremtmény. A csendhez, az ontológiai
ûrhöz, minden emberi beszéd és prófécia
szülôanyjához szól; a madár itt mozdulatlan, holott
repülésre született. Tudjuk, hogy az abszolútra alapozott
valóság világos megfogalmazására tett kísérleteink
majdnem megfellebbezhetetlenül sikerületlenek,
esetlenségünk a próbálkozások nagyon is
emberi voltáról szól még akkor, ha megpróbálunk
felülemelkedni emberi mivoltunkon. A festészetében
Németh arra törekszik, hogy olyan valóságosnak és
autentikusnak ábrázolja a láthatatlan igazságokat,
mint magát a tájat, ahogy egy madár leszáll és ül a
tenger partján. A céljai komolyságára épül a függetlensége;
számára a festés célja továbbra is az
emberi, és nemcsak a mondanivalójában, hanem a
kifejezés formájában is. Nem túlzottan népszerû ez
a magatartás ma, a digitális képalakítás és a konceptuális
szerkezetek világában, az az elônye viszont
megvan, hogy idôtlen a szó prófetikus értelmében.
Némethnek megvan az erôs eszköze ahhoz, hogy a
legnagyobb méltóság szituációjában ábrázolja az
embert, amikor a vallási jelentés utat talál a látvány
mélységébe. Így aztán nemcsak emlékezetes képi
világot teremt, hanem egy érzelmi magot is azért,
hogy oltsa az emberek szomját a Földön tölthetô,
kiszabott idô alatti értelemkeresésükben.” (2003)

A képzőművészről így vall Gerrit Henry:
“A modern idôkben volt mûvészet, amely felkavarta
az intellektust – gondoljunk csak a ‘70-es évek
elején New Yorkban kialakult minimalizmusra és
konceptualizmusra. Aztán volt mûvészet, amely
felkavarta az érzelmeket, Picasso Guernicájától
de Kooning nôábrázolásáig – legújabban pedig
a neo-expresszionizmus illik ebbe a kategóriába.
Végül, és mind közül legfondorlatosabban, van
mûvészet, mely – a nagy, régi amerikai klisé szerint
– felgyújtja a képzeletet. Ilyen fajta mûvészeti
alkotást nem sokat találunk manapság a galériákban,
de Németh Géza úgy látja, hogy ez nagyobb
nyilvánosságot talál itt és most.
Nem mindig volt ez így ezzel a mûvésszel. Németh
Budapesten született, Magyarországon, 1944-
ben, és úgy alakult, hogy építészetet tanult. A ‘70-
es évek végétôl a ‘80-as évek elejéig fôleg egy illuzionista
technika kidolgozásával volt elfoglalva,
és olyasmit festett, amit vizuálisan csak mint
„absztrakt” realitást tudunk felfogni – hideg kövek,
vésett primitív jelekkel, gyakran szövettel borítva,
vagy egymásra hajtogatott papírral, mely
alól elôbukkan a kô. Németh bizonyos értelemben
egyfajta trompe l’oiel festô volt, ugyanabba a
vonalba tartozott, mint a XIX. században az amerikai
Peto és Harnett, de olyan tárgyakkal foglalkozott,
melyek nem egykönnyen mutatták meg
személyiségüket és identitásukat, függetlenül attól,
milyen látványosak voltak. A képzeletet ez
csak részben érintette; az intellektust is játékba
kellett hívni, hogy megfejtse a jelentést, érzékenységet
ébresszen.
Azután, a ‘80-as évek második felétôl egy úgynevezett
esztétikusan melegedô trend jelent meg.
Ez már nem szikla – vagy szövet – vagy papírfigura
– egy Henry Mooresque kôtest (fej nélkül) vagy
talán egy pólyásbaba, két dimenzióban. Ami igazán
létrejött – a festmény, mely nem csupán izgatja,
de felgyújtja a képzeletet. Németh látványvilága
kitárul, és vele együtt látásmódja is.
De ahogy a figurák láthatóbbá váltak, úgy vált a
stílus is egyre absztraktabbá. Olyan ez, mintha a szabadabb
festékkezelés és a lényegesen folyékonyabb
ecsetvonások a festô képzeletét is ellazították volna.
A tartalom, mint mindig a modern idôkben, követi
a formát, a forma szabad és energikus, a tartalom
pedig leírja – egyben behatárolja – önmagát ezen
a szabadságon és energián belül.
És mi a tartalom? Németh egy könnyed ember,
aki nem egykönnyen veti alá magát festményei különbözô
olvasatainak, de elismeri: „Utóbbi munkáim
szinte mindegyikében a tájképbôl indulok ki.” A tájkép
ez esetben nemcsak földi, hanem kozmikus is –
egyazon vásznon, a narancsfesték ráül a fekete és hideg
kék színekre, s a napnyugtát mintha a Jupiterrôl
látnánk és nem is a Földrôl. Állatok és emberek is
megjelennek, de a táj az alapvetôen fontos. A táj
végülis a valóság határa, és az álom határa. És képzeletünk
igazán, mélyen lángol, akárcsak álmainkban.
Gondoljunk a legutóbbi akrylra, melynek címe
„Fényív”. Egy vörös színû, bíborcsíkozású szirten
ül egy nôi alak, háttal nekünk, mélybordó ruhában,
kékesfehér hajjal. Körülötte és alatta halványkék
fény, szemben, beleveszve a végtelenbe, egy
nagy kék gömb, mely nagy belsô melegsárga és
piros gömbökbôl áll.
Egy földet látunk egy kozmoszban, napokat egy
napban, az emberi lénnyel, a bámulatra méltó fókusszal,
az elemmel, melyhez a kozmosz méretik.
Nem kell félni az univerzumtól, mondja talán Németh.
Az univerzum nem személytelen. Csak tudományosan
rémisztô, esztétikailag elérhetô a felszabadult
mûvészi képzeleten keresztül. Indítsuk
be Németh újonnan felszabadított képzeletét, és
még az égi tüzek sem elérhetetlenek, mialatt a bikák
és madarak önmaguk mítoszaivá válnak, és
kedves szívszorító realitásokká.”
(A kozmikusság elsőbbsége, New York, 1988)
*
Fotó: NÉMETH GÉZA képzőművész és alkotásai