Katana, japán kard

A japán kard a harcos lelkét jelképezte, ily módon tisztelték és ápolták hosszú élettartamán keresztül. A kardokat tulajdonosuk egész életükön át viselték.

Az első, nem fém kardok a Jomon, vagy Jidai korból (ie. 6000- 5000 illetve ie. 3000- 2000) származnak. Az első fémből készült pengék pedig a Yayoi vagy Yayoi Jidai korban (ie. 2000- 1500) jelentek meg.

A korai kardok egyenesek voltak. Hajlított pengéket csak később tervezte a legenda szerint i.u. 700 körül élt Amakumi, nevű kardkovács mester, aki felfigyelt arra, mennyi kard törik a viadalok során. A mester új kardformával kezdett kísérletezni, és megalkotta az ívesen hajló fegyvert. Tökéletesedett a kovácsolási technika, edzési eljárás is. A legjobb minőségű kardokat a Kamakura-időszak (1185- 1333) alatt készítettek. Ez az időszak megfelelő volt a kardok tesztelésére, és a technológia fejlesztésére.

Az igazán minőségi kardokat csak a legjobb kardmesterek készítették, hosszú hetek kitartó munkájával, számtalan rituáléval övezve. A kard készítésének tudománya apáról fiúra, mesterről tanítványra szállt. A régi mesterek kovácsolási titkait csak a 20. század végén sikerült megfejteni, hála a modern anyagvizsgálati módszereknek.

A kardkészítő egy-egy kiváló munkája előtt és alatt is böjtölt, nem hált a feleségével, sőt, nő be sem tehette a lábát a műhelyébe. Amíg nem készült el a kard, addig csak az udvaron lévő tiszta vízben tisztálkodott a kovács, még télen is.

A penge sokszori átlapolással, hajtogatással és folyamatos kalapálással készült. Kiindulási anyagként a tamahagane nevű anyagot használták. Ez nem más, mint egy vastartalmú homokból kiolvasztott vas és szennyező anyagok elegye. Kovácsolás közben a kiindulási anyagmennyiség alig egyharmadára csökkent az acél tömege, mire kard lett belőle, a többit (főként szennyeződést) kikalapálta belőle a kovács.

A japán kard alapvetően kéttestű. A kemény külső réteg (kavagane) felel a keménységért és a vágóélért, míg a belső réteg (singane) a tartásért és a rugalmasságért. Amikor már készen volt az egész penge, akkor alakította ki a penge edzésvonalát (hamon), amelynek számos neve van, az edzésvonal alakjától függően. Ezt a penge élének és többi részének különböző sebességű hűtésével érte el, így ugyanis különböző anyagszerkezet alakult ki, amelyeknek a színe és egyéb tulajdonságai is különböztek a többitől. Ha kovácsolás közben kiderült egy pengéről, hogy hibás, akkor legjobb esetben is csak évek múlva vette elő azt a kardkészítő, hogy összetörje és újból felhasználja.

A kard különböző részeit (penge, tok, markolat, markolatvédő) különböző mesterek készítették. A szamuráj rangját legszembetűnőbben a tok (szaja) és a markolatvédő (cuba) jelezte. A cuba mérete, vastagsága és mintázata végtelen variációban létezett. Markolatvédőt mind a kardkészítők (tosó), mind a fegyverkészítők (kacsuszi) gyártottak a 17. századig, ezután az aranyműveseké lett a fő szerep. Ez főként az egyre kifinomultabb és bonyolultabb díszítéseknek volt köszönhető. A cuba egyre inkább ékszerre kezdett hasonlítani, amit különleges ötvözetekből készítettek és vontak be. Kedvelt mintázat volt a természet, a szimbolikus ábrák, a vallás, a legendák és a mesebeli lények. A természeti ábrázolások főként állatokat jelenítettek meg egyedül vagy a környezetükben, nyugalomban vagy mozgásban, leggyakrabban tigrist, majmot, lovat, kígyót, darvat, sast vagy pontyot, de gyakran előfordult elefánt, szarvas és teknős is. Az ábrákon látható állatok és növények gyakran álltak szimbolikus kapcsolatban növényekkel, elemekkel vagy mindkettővel. Például a szarvas és a juharfa az őszt szimbolizálja, míg a daru és fenyőfa együtt a hosszú életet, csakúgy mint a daru és a teknős. A mitikus ábrázolások között a leggyakoribbak természetesen a sárkány és a főnix voltak.

A kard élezése és polírozása mind a mai napig művészetnek és megbecsült szakmának számít, ami nagy szakértelmet és ügyességet kíván.

Az elkészült kardokat egy hátborzongató esemény keretében tesztelték. Ez abból állt, hogy holttesteken vagy elítélteken próbálták ki tanúk jelenlétében, akik igazolták a penge megbízhatóságát. Habár borzasztóan hangzik, de a kardokat élő emberi ellenfelek leküzdésére tervezték, ezért a próbáknak is annyira életszerűnek kellett lenniük amennyire csak lehetett. Különböző vágásokat azért hajtottak végre, hogy teszteljék a vágóerőt. Azok a pengék, amelyek nem teljesítették a vágóteszt követelményeit, beolvasztásra kerültek, vagy lándzsákat, alabárdokat készítettek belőlük.

A mestermunka, a kard megszületése tulajdonképpen akkor történik meg, amikor kikerül a „lélekcsiszoló” (fényező) kezéből és a felszerelt sayába (tokba) várja, hogy gazdára leljen. A kardnak lelke van. Igazán akkor kezd élni, amikor először kiröppen hüvelyéből. A levegő szisszenése első sírása. Aztán ha jó gazdára lel vele él, vigyázza óvja életét. A jó kardot meg kell becsülni! Sokan esküsznek rá, hogy a sírba is magunkkal kell vinni, mások legméltóbb örökösüknek adják tovább.

Szabály, hogy soha nem ért ujjal a pengéhez, főleg nem egy másik szamurájéhoz, mert egyrészt ez súlyos sértés, másrészt mert rozsdásodni kezdett tőle, és az ujjlenyomat nem szép a csillogó pengén. Ha puszta kézzel hozzáért valaki egy pengéhez, azt a kard gazdája rögtön megtorolhatta, akárcsak akkor, ha az átlépett a kard felett. Mind a mai napig alapvető illedelmesség, hogy nem lehelünk a pengére, nem fogjuk meg és nem lépünk át fölötte. A szamuráj mindig gondoskodott a kardjáról, tisztán tartotta, ápolta, hogy a benne lakó lélek szeressen benne lakni, ne hagyja el azt. A kacudzsinken (élő penge) kifejezés jól szemlélteti a szamurájnak a kardjához való viszonyát.

A kardkovácsok nagyon megbecsült tagjai a Japán társadalomnak. Mind a mai napig élő nemzeti kincsnek tekintik őket. A kardkészítés különleges lelki állapotot kíván. Ezért a munkát böjt, meditáció, testi-lelki megtisztulás előzi meg. A kovácsok mellett dolgoznak még fényezők, tok és markolatkészítők.

A bushi (szamuráj harcos) számára a kard önmaga lelkének egy része, így soha semmilyen körülmények között nem vált meg tőle. XIX. század végi a shógunátus megszűnésével betiltották a szamuráj kard viseletét, így helyette az addig is használt bokken (fakard) terjedt el.

Napjainkban a katanát leginkább a iaidó-nak nevezett harcművészetben használják acélkardos formagyakorlatok során.

Fontosabb kardfajták:

– daito – 61 cm-nél hosszabb kétkezes ívelt pengéjű kard

– katana – 100-103 cm hosszú kard

– tachi – általában 127 cm hosszú kard

– wakizashi – közepes méretű kb. 56 cm hosszú kard

– tanto – kb. 29 cm hosszú kard formájú tőr

szerk.: Cseke Ibolya

Forrás:

*A brief history of the sword – BANZAI INTERNATIONAL magazin 3. évf. 5. szám.

Fordította: Rácz Dezső

*Sey Gábor: Japán kard – misztikum helyett valóság – Alexandra kiadó