A MAGYARORSZÁGI BOSNYÁKOK

A MAGYARORSZÁGI BOSNYÁKOK

Szarajevó, balkáni háborúk, Bosnyák téri piac… valószínűleg ezek jutnak eszébe az átlag magyarnak, ha a bosnyák szóval találkozik. Mennyit tudunk vajon erről a horvátok és szerbek között élő kis népről és nyelvéről? Főleg mit tudunk a hazánkban élő bosnyákokról?

A bosnyákok (bosnyákul: Bošnjak, Bošnjaci) délszláv népcsoport. Elsősorban Bosznia-Hercegovinában, Szerbiában (Szandzsák és Koszovó vidékén) és Montenegróban élnek. A bosnyákok nemzeti identitására döntő hatással volt muzulmán vallásuk. Ma szinte kizárólag azok nevezik magukat bosnyáknak Boszniában, akik muszlim kulturális háttérrel rendelkeznek.

Az Osztrák–Magyar Monarchia idején mindenkit, aki Bosznia-Hercegovinában élt, tehát katolikusokat, ortodoxokat és muszlimokat egyaránt még bosnyáknak (Bošnjak) neveztek.

Magyarországon is élnek népcsoportok, melyeknek tagjai rendszerint bosnyáknak nevezik magukat.

Rendkívül fontos különbség azonban, hogy a magyarországi bosnyákok esetében a név nem jelent iszlám kötődést, hanem csak földrajzi eredetet. A magyarországi bosnyákok hagyományosan katolikus vallásúak, és horvátnak tartják magukat (bosnyák-horvátok).

A bosnyákok nem tartoznak az elismert nemzetiségek közé, hasonlóan a bunyeváchoz, mely ugyancsak egy délszláv népcsoport, tagjait ma Magyarországon szintén a horvátokhoz sorolják. Több kísérlet is volt a népcsoport törvényes nemzetiségként való elismertetésére, azonban ezt a magyar országgyűlés nem támogatta, a magyarországi horvátok pedig amiatt ellenzik, hogy megosztaná a horvát öntudatú kisebbséget úgy, ahogy az Szerbiában állami segédlettel történik, (A bunyevácok egyébként Dalmácia térségéből települtek a török terjeszkedés elöl elsősorban Baja-Mohács térségébe).

Rendkívül érdekes a nyelv két tűz közötti helyzete: egyformán megértik a szerbek és a horvátok is, a nyelvtan terén csupán minimálisak az eltérések. A bosnyák azonban mégsem pusztán e két nyelv sajátos nyelvváltozata.

A szókincsben különösen látványosan tetten érhető, hogy mindkét nyelvvel szoros szimbiózisban élt és él a bosnyák. Amellett ugyanis, hogy bizonyos kifejezések a szerbbel, míg mások a horváttal azonosak, előfordul az is, hogy a szerb és a horvát nyelv megfelelő szava, szókapcsolata egyaránt szerves része a bosnyák szókincsnek.

Bár történetírásunk a hódoltsági délszlávokat a korabeli bizonytalan elnevezések alapján szinte kizárólag szerbeknek tartja, a délszláv és magyar egyháztörténeti kutatások ezt az elnagyolt képet nemrég pontosították. Ezek szerint a hódoltság talapzatára bevándorolt délszláv lakosság túlnyomó része ugyan valóban ortodox vallású szerb és vlah volt, ugyanakkor jelentős (többtízezer fős) számban érkeztek katolikus bosnyákok, valamint kisebb számban még horvátok.

Bemutatásukat az „ercsi rácokon” keresztül tesszük. Ők a rác népnevet gyűjtőfogalomként használják a katolikus horvátok, bosnyákok és a dalmátok – vagyis a bunyevácok – megjelölésére.

Az ercsi rácok először 1629-30-ban telepedtek le boszniai ferencesek vezetésével Ercsi és környékére, pusztáira, tanyáira. Ercsi, Ráckeresztúr, Aggszentpéter településeket addigra teljesen elnéptelenítette a Budát 1541-ben elfoglaló török. A boszniai ferences atyák (bosnya áldozárok) a boszniai Bosna-Argentina rendtartományhoz tartoztak, kiknek feladata a katolikus nép megmentése és a foglyok kiváltása volt, mármint a törököktől.

Szószólójuk Rácz Farkas volt, aki az egységet megkötötte Dombay, Dallos és Torkos nevű magyar földesurakkal a letelepedés ügyében. Ettől kezdve egyaránt adóztak a magyar és a környék török földesuraknak is, mert „Ercsin” (rácul) a budai török szandzsákhoz tartozott. Akik nem bírták ezeket a kemény, gyötrelmes éveket, tovább vándoroltak pl. Sóskút, Tárnok, Törökbálint felé. Az itt maradottak viszont újrahonosították a földművelést, állattenyésztést, a szőlő és gyümölcstermesztést, és megindultak a dunai vízimalmok is. Így Ercsit, melyet az akkori címer is bizonyít „Boldog Asszony Városa”-ként emlegettek már 1638-ban.

Az ercsi rácok a falu két dombján telepedtek le, melyet a Rába patak választ el egymástól. Házaikat döngölt sárfalból építették, a tető nádból készült. Kerítésül nádat, kukoricát, vagy napraforgószárat, szőlővenyigét használtak. A vastag falú házban, melyet fehérre meszeltek, alig látszó pici ablakok voltak. A ház belső elrendezése a középen fekvő konyhával kezdődött. Innét nyílott egy-egy szoba jobbra és balra. Az utcára néző szobát tisztaszobának nevezték, ha nem volt rá nagy szükség csak ünnepkor, betegség vagy gyermekáldás esetén használták. A falat szentképek és családi fényképek díszítették. A mennyezet mindenütt gerendás, a padló földes volt. A konyhában csak télen főztek, az edények többsége itt volt.

Az udvarokban nem voltak kutak, a vizet a Dunáról és a Nagyhíd melletti kutakból hordták vácskával, vagy szamaras lajtoskocsival. A ház folytatásában épült az istálló, az ökrök, lovak, tehenek számára. Az apróbb állatok az udvar sarkában összetákolt ólba kerültek.

A gyerekek leginkább csak télen jártak iskolába, legtöbbször felváltva, akinek a cipő vagy csizma jutott. A fiúk ruházata fehér vászon ing és hosszú fehér nadrág, fekete mellényke és sötét kalap volt. A kislányok hosszú fehér kötényt hordtak, hétköznap egyszínű blúzt, ünnepkor a rác mellénykét, a pruszlikot. A szoknya is egyszerű varrt anyagból volt, sok ránccal. A lányok és fiatal asszonyok öltözete hétköznap is szép volt, de ünnepkor a templomban vagy este a kocsmában a táncba a legszebbek kerültek elő. A bokán felül érő szoknyák bársony, selyem vagy brokát anyagból készültek (ugyanebből az anyagból volt a blúz is), alatta két – három fehér alsószoknya erősen kikeményítve csipkés széllel. A lábukon fekete bársony cipőt viseltek. A lányruhák másik változata a fehér csipkés ujjú blúz, rajta rojtos vállkendő és mindezekre rávették a rác mellényt, mely színes hímzett volt, és az összefűzött részt egy díszes pártedli takarta.

A rác legények öltözete fehér rakott gyolcsnadrág, ugyanolyan ing, fekete mellény és csizma, fejükön fekete kalap. Az idős férfiak ugyanígy jártak, a nők ruhái csak színben különböztek a fiatalokétól, minden fekete, sötétkék, vagy sötétbarna volt. Télen nagy berliner kendőket hordtak fejre vagy vállra téve.

A napi munka végeztével mindig volt egy kis idő a szórakozásra. A lányok és asszonyok hétköznap a ház körül vagy a ház előtti padon beszélgettek, énekelgettek. A férfiak és a legények viszont gyakran elmentek este a kocsmába, nem az ivásért, hiszen maguk is bortermelők voltak, hanem egy kis beszélgetésért, mulatozásért.

Az ercsi rácok az 1650-es években építenek maguknak is egy kezdetleges templomot, de az igazi első szép templomot a második nagy letelepedés után 1698-ban építik. 1690-ben nagy délszláv betelepedés van ismét, Ercsibe is több ezren jönnek horvátok, bosnyákok, dalmátok. 1698-ban megépítik a rác templomot a Duna partján Bulaics Márk bosnyák ferences plébános és Radonovics Péter produkátor vezetésével közadakozásból, melyben részt vettek a bácskai, budai, érdi és tököli rácok is. A templom Nagyboldogasszony tiszteletére épült, búcsúnapja aug. 15. Az 1700 körüli feljegyzések szerint Ercsinek ekkor még csak rác nyelvű lakossága volt.

Az 1920-as évekig volt rendszeres anyanyelvi oktatás az iskolákban is, azóta nincs. Maradtak a bibliák és imakönyvek, ezekből tanultak írni, olvasni. Rácmise az 1980-as évekig volt Ercsiben. A nagyfokú asszimilációt elősegítette a vegyes házasságok sokasága. Az I. és II. világháború learatta Ercsi rác férfiainak többségét, az élet csak a magyarsággal karöltve folytatódhatott tovább.

2006. okt. 1-jén avatták fel az ercsi rácok letelepedésének 375. évfordulójára készült rác és török emlékműveket. Ma is rácul nevezik az ősök által elnevezett falurészeket, dűlőket: Novi Sad (Újsor), Déra, Boszton, Krisan Dolina, Kamenica Brda, Bunarina, Bezdan, Szlatina, Bjeli jendek, Rávna, stb.

Az ercsi rácok ma is a régi szokásokkal élnek, megtartják ünnepeiket azok szimbólumaival együtt.

Az esküvő rozmaringos, a karácsonyi asztal (alma, dió, hagymák, búza, árpa, rozs, benne a fehér gyertya) díszített. A karácsonyi vacsora sorrendje: kalács, pálinka, mézbe mártott fokhagyma és alma, vajjal rántott bableves és rácoshal. Régen papula (összetört főtt bab ízesítve) és csurek (egyházi szimbólumokkal díszített) kalács is készült. Virágvasárnap temetőjárás van barkával és a gyermekeknek húsvéti ajándék a sírokon (tojás, nyuszicsoki, pénz), melyet az elhunyt bákók, díkók (nagyszülők) küldenek.

Végezetül álljon itt egy szép történet az ercsi Rába-patakon átívelő Szent János Nagyhídról.

Ezen a hídon jött át Budáról a postakocsi, itt mentek a zarándokok a kápolnához és a gazdálkodók a földjeikre, a Bostonba. Az újsoriak és a tótlikiak ma is ezen jönnek a Rogi hegy érintésével a központba. Igazából mindenki Nagyhídnak nevezi, de szép európai szokásként most nevet is kapott, és mi más nevet is kaphatott volna, mint a Szent János Nagyhíd.

1838-ban amikor a nagy dunai jeges ár szinte minden települést letarolt: az ártéri erdőket, templomokat, kápolnákat és út menti szobrokat, nem tudni honnan, de ide érkezett egy jeges hajnalon a Dunából a Rábán egy fából faragott, festett Nepomuki Szent János szobor, a Bosnyák család háza elé. Kivették, egy szép grotta alá helyezték, eléje pedig lépcsőket tettek. Ekkor kapta Bosnyák Balázs, majd András bácsiék családja a Szentjános Bosnyák előnevet, a szobor pedig a Bosnyák Szent Jánost. Ezért kapta a híd is a Szent János nevet. Idézzük a helybéli krónikást, aki így fejezi be a történetet:

„Nagy örömmel nyugtázhatjuk, hogy ismét megszépült egy kis része Ercsinek. Vigyázzunk is rá, hogy így maradjon! Öröm volt látni esténként, ahogy a sok fiatal végigülte a híd peremfalát a szép lámpák fénye alatt, kulturáltan beszélgetve és szórakozva. Elfogadták, elfoglalták, hiszen ezért készült. Kívánjuk, hogy a vízen járók védőszentje mindörökre őrizze, vigyázza és eredményre jutassa álmaikat, vágyaikat, jövőbe vetett hitüket.”

írta és szerkesztette: Pester Béla

forrás:
– Nyelv és Tudomány
– ercsirácok
– -a fekete fehér képek az ercsirácok archívumából
– – a színes képek a Zorica táncegyüttes oldaláról