SumidaGyékényfeldolgozás Tápén
A gyékényszövés kezdetleges technikáját ősidők óta ismerte az ember. A gyékény felhasználása Tápén az élet minden területét beszőtte, a bölcsőtől a sírig elkísérve megmunkálóit.
Gyékény szavunk jelöli a növényt és a belőle készített szőnyeget, s Tápé életéhez hozzátartozott mindkettő. Az alapanyagot férfiak gyűjtötték, a levelek széléről lehúzott selyemből gyerekek, fiatalok és öregek sodorták a felvetőszálat, a szövést főként nők végezték. Munkájuknak köszönhetően a gyékényszövés máig jelen van Tápén.
A gyékényfonó és a -szövő másképpen és más nyersanyagból dolgozik. Szövésre csak a keskeny levelű gyékény alkalmas. A széles levelű gyékény mivel puha és hajlékony szárú, jól fonható. Utóbbit a bodrogköziek lúgyékénynek, a tápéiak vajasgyékénynek, másutt kádár- vagy pintérgyékénynek nevezik.
A gyékényfeldolgozás szakaszai: Nyár végén, ősz elején a gyékényt a vízben, a töve fölött levágják. Kihúzva megszárítják, kévébe kötik , majd hazaszállítják. Ezt követi a gyékény feldolgozása.
Gyékényfonással általában férfiak foglalkoztak. A földön vagy gyalogszéken ülve, a készítményt a lábuk közé fogva dolgoztak. Szerszámuk mindössze egy fanyelű vastű és egy bicska, némelyek bőrből varrt vagy szaruból készített gyűrűt használtak a hurkába tekert gyékénylevelek összefogására. Vegyük példának a gyékényszakajtó készítését. Nyersanyaga a Typha latifolia. Ennek a külső leveleiből, hajából, suskából kerül ki a szakajtó spirálhurkájának az anyaga. A varrószálat, varrót, szíjjat, hímet a Typha latifolia finomabb belső levelei adják. A szakajtókötő a hurkába tekert gyékényszálakat spirálfordulatba csavarja, és a varrószállal sűrűn körbevarrja. Ezt folytatva előbb a szakajtó feneke, majd a spiráltechnikával továbbhaladva az oldalfala készül el. Közben a gyékényhurkába újabb leveleket told. Amikor a szakajtó oldala eléri a kívánt magasságot, a hurkát hagyja fokozatosan elfogyni, a peremet sűrű öltésekkel leszegi, majd a szakajtó fenekére felvarrja a talpgyűrűt (karima, konty vagy perec), ami a tárgyat a kopástól védi. A műveletet az Alföldön szakajtó- vagy kosárkötésnek mondják. A spirálfonású szakajtó, mint tárgytípus, országszerte elterjedt, de anyaga és megnevezése tájanként különböző.
Ugyanígy, spirális fonással készül a gyékény kenyérkosár, a párszárító, a liszt, tojás vagy apró magvak tárolására szánt kópic, kupujka vagy póvájos és a méhkas.
Sík spirálfonatú készítmény az ovális vagy lekerekített sarkú gyékény lábtörlő, amit nemcsak az Alföldön, hanem Erdélyben és Zalában is készítettek. A bősárkányi gyékényszatyor és a székülőke viszont négyzetrendszeres fonással készült. 1896 körül Maros-Torda megye 8 községében 500 család foglalkozott szatyrok és lábtörlők fonásával, melyeket főleg Marosvásárhelyen értékesítettek.
Szatmárban az Ecsedi-láp lecsapolása után Tyukodon, Börvelyen és Kaplonyban maradt fenn a gyékényfeldolgozás. A tyukodiak a saját szükségletükre olyan tárgyakat is gyékényből készítettek, amelyeknek az anyaga másutt fa vagy vessző volt, ilyen például a bölcső, a gyermekálló, a fáskosár, a takarmányos kosár stb. Specialistáik körülbelül 30-40 km-es körzetbe – az erdőháti, tiszaháti községekbe – készítettek fonott gyékénytárgyakat. A táj gyümölcskultúrájához alkalmazkodó készítményük az almaszedő kosár
Az eddig említetteknél egyszerűbb volt a gyékénykötél fonása, ami tető nádazásánál a nád „levarrásá”-nak századunk elejéig nélkülözhetetlen kelléke. A Tiszazugban használták kukoricaszár bekötésére, szőlőkötözésre, sőt ruhaszárító kötélnek is. A Sárréten gyékényhámot is fontak
Míg a gyékényvágás férfimunka, a szövés előkészületeiben a család apraja-nagyja részt vesz, addig a szövés női munka.
A szövéshez mindenütt ugyanazokat az előkészítő munkákat végzik. Leszedik a gyékény külső rétegét. E munkának Tápén hámizás a neve. Ezután minden egyes gyékényszálról lefejtik a selymét, ami vékony, finom gyékényszál . A gyékénynek az a része, amit már nem lehet tovább szétszedni, a bélgyékény. Tápén ezt is szövőszálnak használták.
A szövést nők végezték, férfiak csak nagyon ritkán szőttek, például ha az asszony sokáig betegeskedett, és rászorult a család. Tápén a 9-10 éves lányt már „beültették a gyékénybe”. Először ritka szövésű csomagológyékény szövését bízták rá, amelynek a minőségére nem kellett ügyelnie, viszont a munkafogásokat jól elsajátíthatta.
Régen még a fiúk is elsajátították a szövést. A falu rendje megkövetelte, hogy a 6-14 éves fiúk is belenevelődjenek a gyékényfeldolgozás minden fázisába. Később már nem szőttek és sodortak rendszeresen, de ha szükség volt rá, tudtak segíteni.
A gyékény felhasználása széleskörű: ágyban a szalmazsák alá terítik, használják a kemencepadka takarójául, falvédőül, a döngölt agyagpadló borítására, a ház körül a verem, sírveröm falát bélelik vele, csirkék alá teszik, terményt öntenek rá, hordáskor a kocsi alcserényére terítik, hogy ne hulljon el a szem.
Tápén az 1950-es évekig szinte minden család foglalkozott gyékényszövéssel. A tápai asszonyok nyelvében pedig „dógozni” és „gyékényt szűnni” szinte egyet jelentett. Készítményeiket gyékénykofák vásárolták fel. Voltak olyan tápai asszonyok, akik portékájukat maguk árulták a szegedi hetipiacon. Őket kurtakofának nevezték.
A gyékényszövésről Tápé már ezer éve ismert , a hagyomány a mai napig él. A közösség számára fontos a tradíció, a népművészet is, ezért Tápé neve gyakorlatilag egybeforrt a gyékényszövéssel. A legjellemzőbb népművészeti termékek is gyékényből készültek, így a híres tápéi szatyor és a gyékényszőnyegek is. A Heller Ödön Művelődési Házban pedig állandó tárlaton láthatóak a tápéi gyékényszövők alkotásai.
szerk.: Cseke Ibolya CsIbi
