Sumida“Ha ősz, akkor szüret” ~ A nagy filoxérajárvány
Ilyenkor szeptember végén, október elején – ha az időjárás is úgy akarja – a szőlőtermő vidékeken igen nagy mozgás támad. A nagygazdaságokban megjelennek a gépek, a kisebbekben a kétkezi szüretelők. Mindenki azt találgatja, milyen lesz a szüret, mennyi a mustfoka, és mennyi lesz belőle.
Hacsak….
1860-ban Magyarországon több mint egymillió hold szőlőt műveltek (mai mértékegységben számolva ez nagyjából 600.000 hektárt tesz ki!). Az éves termés Gyürky Antal 1861-es kiadványa szerint meghaladta a 24 millió akót, ami azt jelenti, hogy kb. 13 millió hektoliter bor termett hazánkban. Ezzel az adattal számolva a világon a második legtöbb bort állítottuk elő, csupán a franciák előztek meg minket.
Gyürky Antal Borászati Szótárában, amely 1861-ben jelent meg, az alábbit olvashatjuk: “Több bort csak Francziaország termel, de jobbat nehezen…”
Ezekben az években azonban Franciaország, Korzika, az összes dél és nyugat-európai vidéken már ott lappangott egy alattomos ellenség a filoxéra, hivatalos nevén a szőlőgyökér tetű. Az Amerikából származó kártevő, a szőlő gyökerén gubacsszerű képződményeket hoz létre, ezzel a növény pusztulását okozva.
A filoxéra idegen eredetű nevét a népnyelvben sok helyen cilokféregre írták át, hiszen az emberek többsége nem ismerte a görög nyelvet, amelyből a szó származik. (A phüllon levelet jelent, a xerosz pedig szárazat, s a kettő összetétele arra utalt, hogy a kártevő jelenléte elszárítja a növény leveleit, vagyis „levélszárító”.) Sokan tehát azzal tették könnyebben megjegyezhetővé az elnevezést, hogy létező magyar szavakhoz idomították. A benne lévő „féreg” szó pedig első hallásra is jelezte, hogy kártevőről van szó.
A filoxérát a történelmi Magyarországon elsőként egy szőlőtermesztéssel is foglalkozó távírdai főtiszt, Gerger Ede vette észre, amikor Pancsováról kapott egy gyökeres szőlővesszőt. (Mások szerint egy egyetemi tanár, Deininger Imre volt az első, aki a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémia Növénytermesztési Tanszékén tanított és egy tudóstársával együtt vett részt a filoxéra elleni küzdelemben, de a két esemény egymástól függetlenül, egyszerre is megtörténhetett.) Miután Gerger értesítette a Magyar Királyi Földművelésügyi Minisztériumot a kártevő észleléséről, állami szinten is foglalkozni kezdtek a jelenséggel.
Volt azonban egy másik „érkezési útvonala” is, nyugatról, a birodalom Klosterneuburgi szőlővesző értékesítési és szőlészeti központjából, a magyarországi eladások útján rengeteg, fertőzött szőlővessző került be magyar területre. Mondhatnánk azt is, hogy a helyzet fokozódott, minél több telepítésre volt szükség a kipusztult szőlő pótlására, annál nagyobb lett a fertőzés…
Egyre fontosabbá vált a megoldás, hiszen hatalmas területeken pusztultak ki a szőlőültetvények a filoxéra miatt, és gazdák tömegei váltak földönfutókká és hagyták el az országot, hogy Amerikában keressenek megélhetést. (Magyarországon 1897-ig 666 820 kataszteri hold szőlőből 391 217 pusztult el a filoxéra miatt.)
A Győri Közlöny 1886/IX. száma a következőket írja:” A szőlők rettenetes ragálya, a philoxéra már a megye határát átlépte. Csanakon és Ménfőn ugyan még az nem constatálódott, de már a szomszéd háza ég…” Szörnyű képet festett a cikk írója, a Győr környéki szőlők pusztulását követő társadalmi válságról: “…hány száz most még független, elégedett szabadot tenne az tönkre, a romok közé, Győr közvetlen szomszédságában, a pauperizmust teremtvén meg – ezeket elgondolni is borzasztó”. “(pauperizmus: a lakosság, a dolgozó tömegek elszegényedése, elnyomorodása; tömegnyomor). Az 1896-os felmérések, amelyek a Vallás és Közoktatási Minisztérium által szorgalmazott kérdőívezések alapján készültek, és 1897-ben kerültek nyilvánosságra, szörnyű állapotokat tükröztek. A legtöbb magyar borvidéken 40-60%-os veszteséget is elkönyvelhettek.
A védekezéshez többféle módszert is kidolgoztak: például vízzel árasztották el a fertőzött területeket, majd vegyszeres kezeléssel, a kénegezéssel is próbálkoztak. A kénegezés azt jelentette, hogy hatalmas injektorokkal (fecskendőkkel) szén-diszulfidot, közismert nevén szénkéneget juttattak le a gyökerekhez, ahol a por többé- kevésbé elpusztította a kártevőket. Ezzel azonban a szőlő eredeti termőképességét nem tudták helyreállítani, hiszen a kénegezéssel csak ritkítani lehetett a filoxérát. Emellett a por robbanásveszélyes is volt.
A legbiztosabbnak végül az a megoldás bizonyult, hogy egyrészt a filoxéra számára kedvezőtlenebb, 75-80 százalékban kvarcot tartalmazó homoktalajokba telepítették a szőlőket, másrészt amerikai eredetű szőlők átoltásával, oltványok előállításával szaporították a növényt. Végül ezzel sikerült megállítani a filoxéra további kártételeit, és jó néhány helyen újraéleszteni a szőlőkultúrákat.
Most pedig kerüljünk egyet Dél-Buda felé…
A mai Budafok területén létrejött, XII-XIII-dik századi település, Csót házai már kőből épültek. Ez arra utal, hogy a területen már akkor jelentősége lehetett a mészkőfejtésnek. A jól formálható mészkőtufa ritkaságnak számított Európa területén, így nem csoda, hogy a mészkőfejtés és a kővel való kereskedés is jól működő iparágnak számított.
A szakértők leírása szerint Budafokon és Tétényben a kőfejtés során óriási, szabályos alakú üregeket, udvarokat vájtak ki a 6-10 méter vastagnyi szarmata mészkőfalból. Ezeket az üregeket azután nemcsak továbbmélyítették, hanem vágatokat is nyitottak ezekből oldal irányban. Mindezek révén a fejtés területén kisebb-nagyobb, gyakran egymással is összekötött barlangok, termek keletkeztek, amelyek együttesen több ezer négyzetméternyi alapterületű pincerendszerré álltak össze.
Az itt lévő településeken nagy területeken termeltek szőlőt, a gazdák igyekeztek kihasználni annak lehetőségét, hogy nem kell külön pincéket építeniük a bor érleléséhez és tárolásához.
A mészkőbányák kifejtett területei kiválóan alkalmasak voltak a hordóik elhelyezésére. A gazdáknak már csak egymással kellett megegyezniük, hogy kinek mekkora terület jut a barlangokból.
Hamarosan kifejezetten koncentráltan voltak jelen a szőlősgazdák ezen a területen, és használták ki nemcsak a termesztéshez alkalmas talajt, hanem az ezekhez közeli, a kőfejtésből keletkezett föld alatti barlangrendszert is. Csakhogy az 1860-as 70-es években kitört filoxéra járvány itt is visszafordíthatatlan pusztításokat okozott a szőlőskertekben. A gazdák tönkrementek, el is költöztek innen, a hatalmas föld alatti termek, barlangok pedig kiüresedtek.
Ezzel egy időben azonban Pesten megindultak a millenniumhoz is köthető, hatalmas építkezések, városfejlesztési programok, amelyek egyre több munkást igényeltek. A fővárosba folyamatosan áramlottak vidékről azok a munkások, akiket rendkívül alacsony bérért dolgoztattak, és akik többsége így nem tudott lakást bérelni. Amikor elterjedt a híre, hogy a városhoz közeli, külső részeken kiüresedtek az egykori szőlőspincék, sokan úgy döntöttek, hogy még a föld alatt is jobb lakni, mint az utcán.
Elkezdtek tehát beköltözni a mészkő-barlangokba, Budafokra, Nagytétényre és Budatétényre, ahol hamarosan ugyanolyan, önálló föld alatti városrészt hoztak létre, amilyeneket egykor a vallási közösségek építettek, például a Rómához közeli településeken.
Mára a budafoki pincerendszer ismét a borászoké, akik elsősorban a bor tárolására használják az épen maradt barlangokat. Emellett működnek itt föld alatti palackozó üzemek, laboratóriumok, kiállítócsarnokok és még szórakozóhelyek is, ma már természetesen olyan korszerű szellőző- és világító berendezésekkel, amelyről az egykori barlanglakók legfeljebb csak álmodni tudtak.
Végezetül alaptörténetünkhöz visszatérve említsük meg három magyar mezőgazdasági tudós és szőlőnemesítő, Katona Zsigmond, Mathiász János és Kocsis Pál nevét, akik a szőlőkultúra újraindításában elévülhetetlen érdemeket szereztek.
Közülük kiemelkedő Mathiász János tevékenysége, aki maga 3700 fajtát nemesített. Ez a világon egyedülálló, ezért munkássága a „világörökség” szerves részévé vált és a Magyar Nemzeti Értéktárba került.
A nagyüzemi mezőgazdaság idején, 1970 és 1990 között szinte teljesen eltűnt a filoxéra kártevője. Manapság a tulajdonváltás idejében sok műveletlenül hagyott szőlőterületen ismét megtalálható, de a leveleken okozott kártétele nem okoz komoly pusztulást a köztermesztésben lévő szőlőoltványok ellenálló gyökérzetének köszönhetően. A filoxéra megtelepedésére alkalmatlan homoktalajokon történő szőlőtelepítések kivételével azonban az oltványszőlő telepítése ma is alapvető követelmény a kártevő elleni védekezésben.
írta és szerkesztette: Pester Béla
forrás:
– bor-neked hu
– Magyar Néprajzi Lexikon
– mi micsoda, Lévai Júlia
– nagygombos
“Ha ősz, akkor szüret” ~ A nagy filoxérajárvány
