OVIDIU PETCA grafikusművész

OVIDIU PETCA grafikusművész

Ovidiu Petca grafikusművész 1958. március 25-én született Déván.
Művészeti tanulmányait a dévai Képzőművészeti Líceumban alapozta meg, ahol 1973-ban végzett. 1988-ban a kolozsvári ‘Ion Andreescu’ Vizuális Művészeti Akadémián szerzett oklevelet. Mestere Feszt László volt.

Ovidiu Petca grafikusművész 1987 óta rendszeresen részt vesz hazai és nemzetközi kiállításokon.
Az évek során több mint 600 nemzetközi grafikai, plakát, ex-libris és mail art tárlaton mutatta be alkotásait. Számos önálló kiállítása nyílt már Magyarországon, Romániában, Lengyelországban, Görögországban, Japánban. Rendszeres résztvevője a nemzetközi grafikai, kisgrafikai, digitális művészeti és mail art kiállításoknak (Argentína, Kanada, Brazília, Svédország stb.).

Ovidiu Petca grafikusművész a kolozsvári Grafikai Biennálé Alapítvány elnöke, a kolozsvári Nemzetközi Kisgrafikai Biennálé szervezője (1997-2005), valamint 2010-től a Tribuna Graphic Nemzetközi éves grafikai kiállítások szervezője, mindemellett a Tribuna folyóirat művészeti szerkesztője 1990 óta, valamint tagja a kolozsvári Barabás Miklós Céhnek.
2014-től a portugáliai Douro Biennálé és a Global Print Bizottságának a tagja.

36 nemzetköti díj és elismerés bizonyítja szakmai kiválóságát.
2000-ben elődöntős oklevéllel jutalmazták a pisai (Olaszország) II. Grafikai és festészeti kiállítás keretében. 2001-ben a “Ioan Slavici” Alapítvány díjával tüntették ki a “Ioan Slavici” Ex-libris Trennálé keretében, Aradon (Románia).
Ezt követően Ovidiu Petca grafikusművésznek ítélték a zsűri díját a XX. Ex-libris Biennálé keretében, Sint-Niklaas-ban (Belgium).
I. díjban részesült a “General San Martin” ex-libris versenyen, Argentínában.
Szintén a zsűri díját nyerte el a siauliai (Litvánia) “Šiauliai J. Janonis Gymnasium” ex-libris versenyén, majd a vilniusi (Litvánia) EcoLogy grafikai kiállítás keretében díszoklevéllel jutalmazták.
2001-ben a “Kazahsztáni kultúra és szellemiség” érdeméremmel és díszoklevéllel tüntették ki, Aktobe városában (Kazahsztán).
Szintén 2001-ben Joan Records Díjban részesült, a belgrádi “The Bridge” ex-libris verseny.
2003-ban a bakui ”Független Azerbajdzsán” ex-libris versenyén éremmel jutalmazták és átvehette a Nagydíjat.
2006-ban érmet és díszoklevelet szerzett az “Akhmet Ckuanuli Zhubanov” centenárium ex-libris és kisgrafika kiállítás keretében, Aktobeban (Kazahsztán).
Majd Panevezysben (Litvánia), az “Aido draugijai – 100” című ex-libris versenyen díszoklevélben részesítették.
2007-ben az ankarai (Törökország) ex-libris versenyen is díszoklevéllel jutalmazták. Ezt követően a vilniusi Ex-Libris Biennálé keretében éremmel és díszoklevéllel tüntették ki.
2008-ban II. díjat nyert a bákói (Románia) Nemzeközi ex-libris kiállításon.
Az argentínai Quilmesben megszervezett “Mítoszok és Legendák” című ex-libris verseny díszoklevélben részesült. 2009-ben II. díjjal jutalmazták az “Eugen Ionescu” Nemzetközi Ex-libris verseny keretében, Bákóban (Románia).
2010-ben a “Skaudvile – 250” című ex-libris versenyen díszoklevéllel tüntették ki, Skaudvile-ban (Litvánia).
Szintén 2010-ben III. díjat nyert és “Andrzej Stelmasiewicz” Díjban részesítették a Gdanskban (Lengyelország) szervezett ex-libris verseny keretében. 2016-ban III. díjat nyert az Ottawában (Kanada) megrendezett XI. Nemzeközi digitális grafikai kiállításon. Ezt követően, szintén 2016-ban a gdanski (Lengyelország) Nemzetközi grafikai kiállításon III. díjban részesült.

Ovidiu Petca grafikusművész méltatása:
“Kontra-impresszionizmus
Meg lehet-e találni a digitalizáció idején azt az imaginárius pontot, amin keresztül kifordíthatóvá válik a világ? Hol van egyáltalán a világnak azon sarokpontja, sarokköve, melynek elmozdításán keresztül egy új perspektívába állhat a néző? Hol vannak egyáltalán az alappontok, vannak-e egyáltalán referenciák ebben a létesülési körben? Kérdések és kérdésekre kérdések, melyek kérdőjelekben végződnek?
Ma a kontraintuitív logikák inkozisztens, parakonzisztens világában a művészet is modifikálódik, nem kerülheti el a másként feltett kérdéseket, a valódi önmegkérdőjelezést, egészen visszamenően a preszokratikus alapkérdésekig. Hiszen akkor és ott tették fel ezeket a kérdéseket, amire a kortárs tudomány is csak dadogva ad kvázi-neoplatonikus, kísérleti metafizikai válaszokat. Ezekben a kérdésfelvetésekben a költészet, a tudomány és művészet útjai szükségszerűen összefutnak.
A digitalizáció virtuális világában könnyű kvázi-menyországokat keresni, előre formázott válaszokat adni azonban nemcsak egyszerű tévedés, hanem metafizikai hiba, a demiurgosz diszkrét valóságát nem szabad a megszabadulás állapotával összetéveszteni, a szamszarikus örvénylés adta végtelen nem azonos az isteni végtelenséggel. Isten majma beleveszik a játékba, összetévesztve a különböző létsíkokat, összekeverve a lehetségesen láthatót, a megnevezhetetlennel, ábrázolhatatlannal. Ez a képiség alapvető paradoxonja, melyben az apofatikus állítás, ábrázolás, absztrakció útjának szembesülnie kell a katafatikus negáció, a negatív teológia a/teológikusságával, majd mindezt meg kell haladnia a kettő szintézisének még a negációján is túli „új affirmációval”, mely egy újfajta képiséget hívhat létre, ami egyben utalhat a távolkeleti buddhizmus, nevezetesen a madjamaka-iskola filozófiájára is.
Ovidiu Petca újabb képein egy metaképiség jelenlétével szembesülünk, melyben ontológiailag semmi sem az, aminek látszik, az eternitás átlyuggatja a geometrikus kompozíciót, az ábrázolás digitálisan sérül, az absztrakció is idézőjeles, mintha szándékosan többről akarna beszélni, mint amire a kép képes. És éppen ez a szerencse, mert ezen keresztül nem zárja be magát a szaturnuszi-demiurgikus közegbe, tér és idő felettivé, levegőssé, lebegőssé válnak a képek, szétszaggatva a hamis koordinátarendszereket, enyészpontokat. A látszólag egyszerű témák, impressziók mögött sokkal súlyosabb alapkérdéseket vethet fel a művész, hiszen kezét nem köti az anyag korlátozó mivolta, a megszokott „szakmai beidegződöttségek”. A látványt felemeli az imaginatív szintjére, ahol már szabadon mozoghat az ideális kérdésfelvetések látványaiban, és képi-poétikus szinten oldhatja fel a metafizikai ellentéteket.
További ehhez kapcsolódó fontos általános alapproblematika a szakrális és profán kérdése a képiség esetében, mely egyáltalán nem egyértelmű sem az avantgarde szellemiségében, sem a posztmodern utáni állapotban. A hegeli diskurzusban, mely eleve a hermetika és alkímia által is inspirált, a művészi a vallásos alá rendelt, hiszen önmagában hordozza idea-körkörösségét. Ez egyben a nyugati modern műalkotás-definíció egyik nem is annyira rejtett kritériuma, a zárt, formán túlmutató formai egység képében. Az imaginális mozgás a hegeli rendszernek is a fő, láthatatlan mozgatórugója, az ideatikus tökéletesség elérésének fő eszköze. A műalkotásban megjelenő formafelettiség az eidetikus, imaginális sajátja, mely – például az orthodox keresztény szemléletben – szenzuálisként is jelenlevőként bírhatja az isteni energeiát, így a művész közvetlenül kapcsolatba kerülhet az isteni dynamis-szal. Ez a perzsa, Szuhravardi-féle illuminista-iskola fénymetafizika prezenciális tudásával analóg képzet, másképpen fogalmazva az alkémisztikus fény- és színtan alfája és omegája.

Ovidiu Petca felszabadítja a látványt, közelebb enged minket a látás mögötteséhez. Az általam direkt félreolvasott kiállítás-cím – „Kontraimpressziók, kontraimpresszioniozmus” – arra is utal, hogy a művész saját imaginárius valóságába dolgozza bele, alakítja át a különböző látványelemeket, mintegy az impresszió vagy a akár közfelfogással, a „konszenzus-valósággal” szemben. A Duchamp által retinális festészetnek gúnyolt impresszionizmus meghaladása a modernizmus szempontjából kulcsfontosságú volt, hiszen a konceptuális művészet, a minimal art, az absztrakt irányzatok, de még a pop art is ezen belátásra is épült. Természetesen Duchampnál is – ahogy Max Ernstnél, Vaszilij Kandinszkijnál, Mark Rothkónál vagy Anselm Kiefernél is, hogy szándékosan eltérő temperamentumú, stílusú és felfogású művészeket említsek – a művészet transzcendens inspirációja, alapvetése konkrétan követhető.

A konkrétumok szintjén maradva megemlítjük még, hogy Ovidiu Petca művészetszervezői tevékenysége is jelentős, például a kolozsvári Nemzetközi Kisgrafikai Biennálé szervezője (1997-2005), és 2010-től az évente megrendezendő Tribuna Graphic nemzetközi grafikai kiállítások kuátora, valamint számos hazai és nemzetközi díjjal is rendelkezik. Nyúljon bármilyen eszközhöz, médiumhoz, alkalmazáshoz – legyen az grafika, elektrográfia, plakát, ex libris, mail art – a művész biztos kézzel kezeli azokat. A processzus folytatódik, ezekben az új munkákban megfiatalodott, lendületet kapott a művész, és úgy tűnik, hogy jó utat választott.” (Kecskés Péter beszéde – Ovidiu Petca kiállításmegnyitóján, a MET Galériában – 2017)

“Kreatív intermedialitás a számítógépes térben
A digitális művészet képalkotási folyamata két okból különbözik a tradicionális eljárásoktól: a létrehozás központi művelete a szerkesztés, és a teljes
munkafolyamat irreverzibilis, tehát bármikor visszavonhatjuk legutóbbi módosításainkat. Ezért maga a mű nyitott és befejezetlen, nincs kész mű, hiszen a számítógépen tárolt, megfelelő kiterjesztésű változat bármikor szerkeszthető, őrzi történetét, rétegei és lépései felfejthetők, rekonstruálhatók, alakíthatók. E médiaművészeti munkák alapját felhasználóbarát gépi rutinok adják (hatások és rétegek, ecsetek, szűrők, intelligens kijelölők és másolók), Ovidiu Petca munkáin mégis látszik e készen kapott sémák kreatív, innovatív használata, egyedi képnyelve, a változatosságon átívelő, jellegzetes konceptualitása. Emellett magán hordozza az avantgárd bizonyos stílusjegyeit (például a montázsok képszervező jellegét), és a 90-es, 2000-es évek eleji számítógépes művészet nehézkes, (nem pejoratív értelemben vett) gépízű esztétikáját. Munkái elhelyezhetők a tágabb értelemben vett elektrográfiai spektrumon, tagadhatatlanul a festészeti, grafikai hatások dominanciájával a fotóelemekkel szemben.

Ovidiu Petca számítógépes képgrafikái felmutatják az intermediális alkotás jegyeit: a kollázsokban, montázsokban szintetizáló jelleggel olvadnak össze a különböző eredetű és hatású képi elemek, a mű mégis megőrzi heterogén hatását, dinamikusságát, összetettségét.
Ez a virtuális vászon adja Petca képeinek pixelterét, ahol a különböző elektronikus ecsetekkel rajzolt/festett részek élénk színkontrasztok mentén találkoznak a roncsolt fotómomentumokkal, szkennelt képeredetikkel, torzított térelemekkel. Alkotásai jórészt absztrakt és geometrikus képmanipulációk, ahol a vegyes technika kontrasztjai lépnek életbe: vágás, nyújtás, ismétlés, roncsolás, inverz és/vagy tiszta színekkel ütköztetés. Az alkotásokban finom sebészi munkával vehetjük észre a térhatás és a geometrikus síkok varratait, és a történésekben dúskáló részletek sokféleségét, egymásra hatásukat, a széttartásukban is egymásra köszönő irányvonalakat.
Ovidiu Petca alkotói és szervezői tevékenysége beleágazik egy olyan kultúrába, melynek első intézményes kiállításai 1965-re datálhatók. E számítógépes művészeti kiállítások New York-ban és Stuttgartban megelőlegezték egy meghatározó művészeti irány intézményesülését és fejlődését. Innentől már csak egy apró temporális ugrásra volt, hogy a Museum of Modern Art ’68-ban megvásárolta Charles Csuri Kolibri című számítógépes rajzát, mely animáció is egyben.

A kompjúterművészet kategóriájába sorolják a képforrások számítógépbe vitelét és pixeles rajzprogrammal való művészi átalakítását. Ez az irány különösen alkalmas a képkonstrukciók újraálmodására, hiszen a generálás helyett valódi ívekkel, ecsetvonásokkal és manuálisan átkattintott vágó-illesztő műveletekkel van dolgunk, és a változtatások a színvilág újrakomponálásával, egyszerű demorfizáló parancsokkal teljesen új összképek, más vizuális hatást kifejtő képváltozatok hozhatók létre.
Másik klasszikus eljárás az újraszínezés, átfestés, átrajzolás, revidiálva azt az előítéletet, miszerint a variációk alacsonyabb rendű művészeti értékkel bírnak, mint a teljesen más alapokat hordozó alkotások.
A változatok és variációk egymás melletti létezése valójában gyakori jelenség: ciklusszervező erő, egy gondolati folyamat állapotábrái, a saját szimbólumrendszer visszatérő újraértelmezései.
Megjelenésben és funkcionalitásban Magritte ezüstgolyói és Petca vörös, lyukas gömbjei hasonlatosak egymáshoz: egy jelentéshalmaz elvont, szimbolikus ábrázolásai.
Jellemző művelet a rész-egész viszonyok újrahierarchizálása: ami a kép részeként jelenik meg, ismétlődni kezd vagy főmotívummá válik, reprodukciójában egyik megvalósulása magába olvasztja kicsinyített mását.

Petca képein a rideg csíkok, az élénk átfolyások, a naiv, egyszerű ecsetvonalak és a felismerhető digitális fotótorzítások heterogén hangulati világot alakítanak ki. Ez a hangulat pedig benyomások szintjén aktivizálja a ’80-as évek amerikai posztmodernjének, és – akármilyen meglepő – a ’80-as, ’90-es évek szintipop vizuális világát. Ez a társítás azzal indokolható, ha felismerjük a szintipopban az avantgárd erőteljes hatását.
A színhasználat és a repetíció révén a pop art-tal is rokonítható. Veszélyes dolog stílustörténeti fogalmakhoz asszociatív módon kötni Petca munkáit, mégis ott van munkáiban a retrófuturista hangulat. Konceptualista mozaikjain keveredik a retró tompa, matt, koszos színskálája és a digitális kultúra hideg és vibráló színvilága. Ugyanígy fellelhető az eszköztár kettősége, amikor a klasszikus képzőművészet és a digitális formaelemek ötvöződnek a képtérben. Ez a szokatlan párosítás tudósít a magánember életében zajló átstrukturálódásról: ahogy identitását és alkotásmódját egyaránt meghatározza az a megélt átmenet, hogy a kompjúter csak felnőtt életében vált elérhetővé számára. Ez nem egy elhanyagolható korjegy, hiszen az Y- és Z-generáció számára teljesen más képnyelv van a birtokában, hiszen gyermekkoruktól kezdve elektronikus eszközök közt élnek (Tablet, iPhone, E-book olvasó, okostelefon, laptop stb.). Nekik a számítógép nem eszköz, hanem virtuális valóság, világszemlélet. Petca munkáin viszont még az a korosztályos attitűd tűnik elő, ahogy a megváltozott tárgyi környezetre adott válaszában látható az elsajátítási, tanulási folyamat, az a fajta kísérletezés, ami a médiumot nem adottnak és természetesnek veszi, hanem a benne levő idegenséget is átszűri a kész műveken.
Képzőművészeti fotóhasználatnak hívjuk azt is, ha a digitális vagy szkennelt fotók az egyes képrétegek texture-jeiben teljesen absztrakt, felismerhetetlenségig módosítva jelennek meg. A nyújtott, kivágott, kollázsként összeszerkesztett LED-sorozatban is láthatjuk a fotóelem jelenlétét, ahol is elveszti figuralitását és texture-ként lesz képszervező elem.

Ovidiu Petcánál a technikai kísérletezés mellett domináns a konceptualista attidűt, ahogy a síkok és rétegek az összeegyeztethetetlenség mentén rögzülnek az egymásmellettiségben. Ez arra mutat rá, hogy míg a formák és színek a digitális vegyestechnika alkalmazása során egymásra vetülnek, átfolynak egymásba, mégis megőrzik saját határaikat, a kontextusuk nem tud egyesülni, s ritkán alakítanak ki egy gondolatilag bejárható teret. A képrészletek idegensége, távolságtartása teszi azt lehetővé, hogy a munkák ennyire variatívak lesznek: a részletek méretet változtatnak, áthelyeződnek, torzítódnak. Mindegyik képciklus egy gondolati mag különböző változatait mutatja fel – és ezt fogalmilag nem, vizuálisan viszont nagyon is meg lehet ragadni a képiség határainak felfedezése során.”
(Sós Dóra írása – Űr a térben és a posztmodern egyiptomi lányok – Ovidiu Petca médiaművészeti munkái)

Dr. Józsa István által készített interjúban, Ovidiu Petca így vall művészetéről, szerkesztői munkásságáról:

“A Tribuna szerkesztőségében 90 májusától dolgozom; személyesen Augustin Buzura, akkori főszerkesztő hívott meg, hogy a lap grafikai oldalával foglalkozzam. Azóta vagyok a folyóirat alkalmazottja. A grafika mellett még írok is; és a lap művészeti oldalával foglalkozom, tehát szerzek/gyűjtők anyagokat is kritikusoktól, vagy interjúkat készítek/szerzek művészekkel.[…]

A főiskolát szép eredményekkel végeztem, ott persze minden technikát bemutattak és foglalkoztunk velük, amennyire a lehetőségek megengedték. Az első kiállításokon hagyományos technikákkal készült munkákkal vettem részt; például a mélynyomáshoz tartozókkal. Utána: már a főiskolán megszerettem a szitanyomásos technikát, elég sokat foglalkoztam vele, egészen 2000-ig ez kötött le. Próbáltam mindenféle módszerrel ezt ia bemutatni, és kiállításokra küldeni. Annak idején olyan helyzetben volt a szitanyomás, mint a digitális művészet most; tehát ferdén néztek rá.

2000 óta kizárólag a digitális művészettel foglalkozom, és nagyon sok művész van a világon, aki szintén rászánta az idejét, tehetségét, energiáját. Igen, ki lehet jelenteni azt, sok kiállításon nem is fogadják a digitális grafikát; és vannak olyan meghívók, ahol ezt ki is írják. Ez azt jelenti, hogy nagyon sok olyan kiállitas van, ahol csakis a hagyományos tehnikát fogadjak el. Itt, a műgyűjtöknek van szavuk, meg a közönseg esztétikai beállitottsága is számit. Van sok olyan kiállitás, mely csak digitális grafikát mutat be, de ez sem érdekel nagyon. Azok a kiállitások fontosak számomra, melyek befogadnak minden létező tehnikát. Egyenrangulag. Ahogy én is igyekszem a ”Tribuna Graphic” kiállitások alkalmaval. Évente egy keresztmetszetet mutatok be arról, ami abban a pillanatban létezik ezen a téren. A lényege a kiállitásaimnak minden tehnika befogadása és bemutatása meg hangsúly arra ami új, de talán arra is ami régi, elfeledett és felújitott, meg minden korosztály, zsenik és debutánsok. Igyekszem befoglalni egy válogatásba az ”egész világot”.
Sokan a „digitális nyomást” használják. Én, meg mások is a „digitális művészet” mellett állok ki, mert a mű kizárolag a számitógépen készül, és nem kifelyezetten grafika. Legalább is az, amit én csinálok.
Egyik munkám átmegy a másikba: van egy ilyen folytonosság. Általában, akárhol vagyok, rá vagyok kapcsolódva erre a dologra. Például a kinézek az autóbuszból, meglátok valamit és lerajzolom, elhelyezem a memoriámba, tehát valahova elraktározódik, és azokat utána felhasználom; vagy pedig megtörténik, hogy kiveszek egy munkából egy részt és ezt folytatom tovább. Az albumomban is lehet látni, hogy sok elem ismétlődik, visszatér. Ez a folyamat elég bonyolult. Kell legyen egy kiindulópont. Néha dolgozom, vagy írok valamit, és utána félbehagyom. A számítógépen történik minden: a szerkesztés, írás, rajzolás. Tehát szövegírásból, katalogus szerkesztésből átváltok képalkotásba. Nyugtató is, és általában szeretek komolytalankodni is, amolyan ludikus dolgokkal is foglalkozni. A művészet ilyen – egy állandóan befelyezetlen dolog.
Néha gondolok egy konkrét dologra, egy témára, és arra koncentrálok. Vagy az elemeket, amiket használok, át szoktam alakítani egy új témára. Van, amikor meg van határozva a cím, majd esetleg jön egy ötlet, és más cím illene. Van egy csomó munka, amiket hordozok évről évre, és raktározom őket a számitógép memoriájába. Olykor van egy kiállítás vagy akad egy meghívó, amelyre eselteg kiveszek egy ciklust, és azok megkapják azt a dátumot, cimet. Azokon nem lehet többet változtatni. De van nagyon sok munka, amit hordozok, törölök, vagy tartógatok, raktározok. Várják a megfelelő pillanatot.

Gyermekkoromban nagy hatással volt rám Leonardo da Vinci. Középiskolás koromtól foglalkoztatott a XX. századi izmusok “világa”, amiket részben tanultunk, részben pedig olvastam róluk. Nagyon sok könyvet is adtak ki ezekről annak idején. Segített abban, hogy a jelenkorhoz kapcsoljam magamat. Az impresszionizmus nem igazán hatott rám. És érdekes, hogy mikor volt Budapesten kiállításom, az “Ellenhatások”, Kecskés Péter, aki beszélt a munkáimról, éppen az ellen-impresszionizmus szemszögéből ellemezte a kiállítást. Tehát, valahogy rátapintott, irányt adott. Nem tartom magam kizárólag absztrakt művésznek. Nehéz lenne elhatárolnom magamat éppen ennyire kategorikusan. Használok figuratív elemeket is, de gondolom ez látszik a munkáimban.

Általában úgy látom az alkótást mint egy egységes folyamatót. Mikor megszületik mondjuk egy ciklus, normális, hogy van egy bizonyos pont, amikor elkezdek gondolkozni valamin – és abból a pontból kiindulva a munkák egy bizonyos sorozatba tömörülnek, tehát van valahol egy gondolat, ami összeköti őket. Általában kevés olyan munkám van, amelyik külön egy munka. Ez egy sajátossága a digitális grafikának, hogy mikor kezdesz dolgozni, megállsz egy adott pillanatban az eddigi munkával, mert talán nem tetszik, és nem folytatod tovább, hanem félreteszed, megmented, majd dolgozol egy új munkán. Utána visszatérsz ahhoz amit megmentettél, de van egy egység ami összetartja őket, abból kifolyólag hogy ugyanazt a munkát fejlesztetted. A lényeg az, hogy lehet nagyon gyorsan gondolkodni – egy kiállítást meg lehet csinálni egy éjszaka alatt, ha az inspiráció megengedi vagy egy adott helyzett kéri. Túllicitálok, de megtörtént. Megvoltak a munkák, készen egy kiállításra, nem tetszettek és más munkák születtek rövid idő alatt. A folyamat, meg a lehetőségek különbözőek mint a hagyományos grafika esetében. Például a litográfia esetében, ha elkezdesz rajzolni a kőre, akkor befelyezed és le kell vonjad, majd le kell töröljed a követ. Mondjuk, ha gazdagabb vagy és megvan a lehetőséged, akkor ki lehet késziteni tíz követ, száz követ és lehet dolgozni egyszerre mindegyiken. Ha létezik egy gyors gondolatmenet, meg lehet menteni mindent a számitógepben. Es vissza lehet térni. Ami a cimet illeti, akad egy konkrét elem, ami esetleg megadja a címet is. Ez lehet akár egy betű vagy sorszám is. Ez az absztrakt művészet sajátossága is.

A hagyományos művész valós anyagot formál, alakit. A digitális művészetben ez részben elveszett. Ott minden virtuális. A komputer virtuálisan jelenteti meg azt, amit kigondolt a művész. Ki lehet nyomtatni papírra, esetleg levetiteni, vagy akár szobrokat is anyagilag megeleveniteni. A digitális grafikára úgy tekintek, mint a jövőnek a művészetére. Olyan jövője, amit még nem tudunk elképzelni. Kihatása lesz a nagy művészetre. Majd újra kell értékelni a művészetet, a művészetről való gondolkodást. Éppen ezért nem nezevem digitális grafikának, hanem digitális művészetnek, mivel most közel áll a grafikához, de lehet videót, 3 dimenziós műveket megjeleníteni, lehet festeni – nagy jövője van ennek.”

*
Fotó: OVIDIU PETCA grafikusművész és alkotásai
Szerkesztette: Zilahi Nono