SumidaÓbudai selyemgombolyító
A hernyóselyem, a selyemhernyó mirigyváladékából
keletkezett finom, fényes, rugalmas szál, egyike a textiliparban
felhasznált állati eredetű szálas anyagoknak. Szövésre való alkalmasságát a kínaiak ismerték fel már időszámításunk előtt 3000 évvel. Feldolgozásának titkát 25 évszázadon át megőrizték.
Bár a kínaiak nagyon szigorúan őrizték a selyem
titkát, időszámításunk szerint 200 körül az mégis eljutott
Koreába, 300-ban pedig Indiába is. A selyem kereskedelmének első nyomaira utalnak egy i. e. 1070-
ből származó egyiptomi múmia hajában talált selyemszálak.
Az i. e. 2. századtól a Közép-Ázsián keresztül vezető
selyemutakon szállították a kereskedők a selymet Európába.
A Kelet-Római Birodalomban Justinianus császár
(487–565) korában terjedt el a selyemhernyótenyésztés,
miután 552-ben két térítő szerzetes bambuszbotokban
Bizáncba csempészett néhány selyemhernyó petét.
A magyarországi kezdetek
Óbuda egyik jelentős műemlék épülete a Selyemgombolyító, amelyet 1786-ban építtetett Agostino Mazzocato, az Itáliából előbb Bécsbe, majd Óbudára került olasz „vállalkozó”, aki egyenesen az uralkodótól, II. Józseftől kapott engedélyt az óbudai manufaktúra felállítására. Óbudán a városrész profilját korábban meghatározó textilipar komoly hagyományokra tekint vissza. Kialakulása egészen Mária Terézia uralkodásának utolsó éveire vezethető vissza. Már ekkor, az 1770-es évek elején kísérletet tettek itt a selyemhernyó-tenyésztés meghonosítására, amely kevéssé bizonyult sikeresnek, mégis ennek köszönhetően jöttek létre az első manufaktúrák. A selyemszövő, kékfestő, selyemgombolyító, selyemfonó manufaktúrák közül egyedül a kékfestő bizonyult hosszú távon sikeres ágazatnak. A többiek, bár csak rövid ideig működhettek itt, mégis maradandó nyomot hagytak a város történetében, emléküket ma is látható épületek és elnevezések juttatják eszünkbe. Az 1770-es évek derekán a helyi selyemhernyó-tenyésztéstől üzemalapításhoz kedvet kapott két bécsi selyemszövő manufaktúra tulajdonosa, Beywinckler és Höpfinger döntött úgy, hogy átteszi a székhelyét Óbudára. A városvezetéstől 1776-ban kapták bérbe a Zichy-kastély egyik nagytermét és több kisebb szobáját. A műhely 28 fonószékén fénykorában 57-60 munkás serénykedett. Röviddel ezután kért engedélyt az uralkodótól a manufaktúra Bécsben élő üzlettársa, Facchini a Szlavóniában termesztett selyemgubó cérnázásához szükséges filatorium felállítására. A gyors intézkedések következtében a gyár egy év alatt felépült és 1782-re meg is indult a termelés. Azonban a víz elégtelensége és a szerkezeti fogyatékosságok miatt csak a gépek egy része volt üzemképes. Talán ennek tulajdonítható, hogy nem tudtak igazi sikereket elérni. Az üzem rövidesen csődbe jutott, az épületet pedig speciális jellege miatt nem sikerült más célra értékesíteni és teljes pusztulásnak indult. Ma már csak a Filatorigát elnevezés utal az egykori helyszínre.
A selyemgombolyító
A fontos, de rövid életű vállalkozást csak a mai Miklós tér 1. szám alatt álló Selyemgombolyító élte túl. A filatórium kiegészítéseként 1784-ben, Mazzocato által kamarai pénzen alapított, Tallherr építész tervei alapján készült épület a mai napig áll és Óbuda műemlékeinek sorát gyarapítja. A Selyemgombolyító eleinte a filatórium, majd később pesti selyemszövő manufaktúráknak és bécsi megrendelésekre is dolgozott. Az alapító Mazzocato 1814-es halála után 1827-ig az üzemet fia vezette, a napóleoni háborúk utáni élénkülés hatásaként a sikeres üzem selyemszövödét is működtetett és kiváló minőségű taftot, atlaszt, sőt bársonyt is gyártottak. A selyemszövő üzemek azonban rövidesen megszűntek, a textiliparból egyedül a Goldberger-féle üzem élte túl az évszázadokat, hosszú időn keresztül, még az államosítás után is utódüzemeiben élt tovább és a hely meghatározó ipari vállalata volt. Az egykori Selyemgombolyító – a közelmúltban felújított – épülete ma is áll, benne egy kulturális alapítvány kapott helyet, s a ház különböző művészeti rendezvényeknek, lakossági fórumoknak ad otthont.
szerk.: Cseke Ibolya CsIbi
