A BETEGSÉGEK NEM VÁLOGATNAK

A BETEGSÉGEK NEM VÁLOGATNAK
-fertőzések és védőoltások története V. Ramszesztől Sztálinon át napjainkig-

A fertőző betegségek napjainkban is jelen vannak, sőt, folyamatosan újabb és újabb variánsaik jelennek meg. Az elmúlt napokban komoly sajtófigyelmet kapott a Kínából származó, új koronavírus variáns, mely akár világméretű járványt is okozhat. Többek között ennek apropójából is, a mai cikkben a különböző betegségek és védőoltások történetére pillantunk vissza.

Hobbi családfa kutatóként fordult először a figyelmem a fertőző betegségek felé, mert régi anyakönyveket böngészve rengeteg járvány és tragikus haláleset története bontakozott ki előttem. Himlő, diftéria, polio, kanyaró mind tizedelték a lakosságot. Ükanyám tetanusz fertőzésben halt meg 1910-ben, dédapám 3 és 7 éves nővérét pedig egy napon temették el a szüleik 1894-ben, a kislányok diftériában, egy olyan betegségben haltak meg, ami ellen ma már létezik védőoltás.

A fertőző betegségek az emberiség egész történelme alatt az első számú egészségügyi problémát jelentették. A baktériumok, vírusok és paraziták által okozott megbetegedések elképzelhetetlen mértékű szenvedést – és halált – hoztak az emberiségre. Olykor a háborúk mészárlását is felülmúlták a hozzájuk köthető járványok okozta pusztítások, köztük a hunok hadjáratai miatt kitört pestis vagy az első világháborút követő spanyolnátha – hogy csak két példát említsünk a számtalanból.

A himlő

A himlő az emberiség egyik legrettegettebb fertőző betegsége volt. A fekete himlő (variola vera) vírusa (Poxvirus variolae) csak az emberre veszélyes, csak emberi megbetegedést okoz. Molekuláris genetikai módszerrel vizsgálták a vírus eredetét és megállapították, hogy 16-68 ezer évvel ezelőtt különült el az afrikai rágcsálók rokon vírusaitól. A veszélyesebb változat, a variola major, 400-1600 éve jelent meg Ázsiában, a járványok többségéért ez az alfaj volt felelős. Az általa okozott halálozás 25-40%-ot mutatott, de Amerikában, annak felfedezésekor, elérte a 80%-ot is ez az arány. A másik, a variola minor változat később jelent meg, enyhébb tüneteket okozott és a halálozási arány is kedvezőbb volt, 1% körül alakult. A betegséget gyakorta kísérte az egyik, vagy mindkét szem elvesztése.

Már a legősibb kínai és indiai írásos emlékekben találkozunk himlővel. Az a tény, hogy ókori feljegyzések fennmaradtak a himlőről, jelzi a betegség jelentőségét. A himlő tényleges évezredes előfordulásának ma is látható bizonyítéka van: a több mint 3000 évvel ezelőtt meghalt V. Ramszesz egyiptomi fáraó múmiáján a friss himlős elváltozások jól felismerhetők: V. Ramszesz himlő következtében halt meg. A betegség szegényt és gazdagot, a társadalom legalsó szintjén élő személyeket és a királyokat egyaránt érintette.

Különösen katasztrofális volt, amikor Mexikóba 1520-ban behurcolták az addig ott ismeretlen himlőt: a számítások szerint mintegy 3,5 millió ember halt meg a betegség következtében.

Észak-Amerikában is súlyos következményei voltak a kórnak. Az 1617 és 1619 között dúló járványban a Massachusetts partvidékén élő indiánok kilenctizede meghalt. Eastham város 1331 lakosa közül négy élte túl a járványt.

A 18.-19. században a vakok csaknem 30%-a a himlő miatt veszítette el látását. Himnuszunk költője, Kölcsey Ferenc is a himlő miatt vált egy szemére vakká.

A francia-porosz háború idején (1806-1807) több mint 200000 katona betegedett meg himlőben és 25 000 meghalt. Ugyanebben az időben Párizsban több mint 18000 polgári személy halt meg a betegség következtében.

Európában olyan ismert történelmi személyiségek haltak meg himlő következtében, mint XV. Lajos francia király, II. Mária, Anglia királynője, I. József császár (Németország), II. Péter orosz cár. I. Erzsébet, Anglia királynője 29 éves korában betegedett meg himlőben. Nem halt ugyan meg, de megkopaszodott, élete végéig parókát hordott, és torzító himlős hegek csúfították el arcát. Sztálin hét éves korában esett át a betegségen, ami miatt az egész arcát beborították a sebhelyek – időskori képein is jól láthatóak az ekkor kialakult gödrök az arcbőrén.

A himlőtől az első védőoltásokig

A védőoltások hatása az immunizáción alapul. Immunizáció kétféle módon történhet: az egyszeri fertőződést követően huzamos ideig, esetleg egy életen át tartó védettség alakul ki, vagy az immunrendszer egy gyengébb változat leküzdése után már képes ellenállni a valódi betegségnek. Az orvostudomány általában az utóbbi jelenséget aknázza ki a védőoltásokkal: legyengített kórokozók beadásával ellenanyag termelésére kényszerítik a szervezetet a „vad” mikroorganizmusok ellehetetlenítésére.

Mintegy 2500 évvel ezelőtt a kínai és indiai orvosok arra jöttek rá, hogy a himlős pörkökből származó anyag (váladék vagy por) orr-nyálkahártyába vagy bőrbe való dörzsölésével általában csak a szokásosnál enyhébb lefolyású betegség alakult ki. Ez a betegség azonban megvédte az “oltott” személyt a halálos kimenetelű kórtól. Ezt az eljárást variolációnak (himlő = variola) nevezték el.

A varioláció az említett Kínán és Indián kívül Nyugat-Ázsiában, de Afrika számos területén is ismert volt. Az eljárás nem volt teljesen veszélytelen, mert az ilyen módon kezelt személyek 1-2%-a himlő következtében meghalt. A természetes betegség magas halálozási arányához viszonyítva azonban az 1-2%-os halálozás már kedvező változást jelentett.

A variolációt két görög orvos, Jacob Pylarinos és Emmanuel Timonis ismertette meg Nyugat-Európával a XVIII. században. A Konstantinápolyban tevékenykedő Timonis 1715-ben egy angol nyelvű munkát adott ki, azzal a szándékkal, hogy Angliában népszerűsítse a himlő elleni immunizálást, de mindaddig nem járt sikerrel, amíg össze nem hozta a sors Lady Mary Wortley Montaguval. A művelt asszony, a költő Alexander Pope szeretője, oly híres szépség volt, hogy még a kor uralkodóit megfestő tekintélyes művész, Sir Godfrey Kneller is portrét készített róla. Lady Montagu jó sora 1717-ben tört meg: Konstantinápolyban, ahová diplomata férjét követte, elkapta a fekete himlőt, s a kiütések egész hátralévő életére elcsúfították. Ugyanebben az évben a lady egy lánynak adott életet, s a szülésnél történetesen Timonis is segédkezett. A doktor rávette az asszonyt, hogy az arcáról lekapart himlőhellyel oltsák be idősebb gyermekét, majd Timonis, immáron Angliában, az újszülött kislányt is immunizálta. Ettől kezdve Lady Montagu mindent megtett az eljárást elfogadtatásáért.

Edward Jenner felfedezése vetett véget a variolációnak, az 1790-es években. A vidéki angol orvos, akinek gyerekfővel szintén meg kellett élnie a variolációt annak minden gyötrelmével együtt, megfigyelte, hogy az enyhébb tünetekkel járó tehénhimlőn átesett fejőnők nem kapták el az emberi himlőt. Jenner a tapasztaltakból kiindulva 1796-tól immunizált tehénhimlővel, vagyis létrehozta az első modern védőoltást. Az új gyakorlat jóval biztonságosabb és egyszerűbb volt a variolációnál. A ma használt oltóanyagok működése Jenner találmányának technikáján – ártalmatlan kórokozók illetve ezek toxinjának befecskendezése – alapul.

Angliában csak 1840-ben fogadták el az első oltási törvényt, azt követően, hogy egy három évig tartó nagy himlőjárványban több mint 41 000 beteg halt meg.

A védőoltások igazi hőskora a bakteriológia kibontakozásával, személy szerint két nehéz természetű kutatóval, Louis Pasteurrel és Robert Kochhal kezdődött, a XIX. század második felében. A francia vegyész és a német orvos egymást ellenszenvvel figyelve dolgozott, viszonyukat a francia-porosz háború utáni hazafias ellenségeskedés is megterhelte. Mégis mindkettejük életművére szükség volt ahhoz, hogy belássa a tudomány: bizonyos betegségeket bizonyos mikrobák idéznek elő. Pasteur nevezte el az oltási mechanizmust Jenner előtt tisztelegve vakcinációnak (a latin vacca szó tehenet jelent). Az ő örök érdeme a veszettség elleni oltás kidolgozása. 1885 nyarán még javában kísérletezett az oltóanyaggal, amikor riadt elzászi szülők hozták el hozzá gyermeküket, a kilencéves Joseph Meistert, s könyörögtek neki, hogy oltsa be, mivel egy veszett kutya harapta meg. Pasteur élete talán leggyötrőbb dilemmájával találta magát szemben. Az oltóanyag hatásának pontos felméréséhez további vizsgálatokra volt szüksége, ellenben tudta: a tétovázás biztosan a fiú életébe fog kerülni. Hírnevét és tiszta lelkiismeretét kockára téve döntött úgy, hogy beoltja Joseph Meistert. A feszült várakozás a gyerek felépülésével végződött. Pasteur fényes ünneplésben részesült, s akkora anyagi támogatást kapott, amelyből megalapíthatta a védőoltások kutatásáért is sokat fáradozó Pasteur Intézetet. Itt vállalt aztán haláláig gondnoki állást a hálás Joseph Meister.

Az 1890-es évektől jórészt Pasteur és Koch követői kísérletezték ki lassan, egymás után az ezrek halálát okozó bakteriális betegségek oltószerét: a tetanuszét 1890-ben, a tuberkulózisét 1921-ben (csak a II. világháború után vált általánossá), a torokgyíkét 1923-ban, a szamárköhögését 1925-ben. A vírusos mumpsz, rubeola, kanyaró és hepatitisz B megelőzése pedig a XX. század második felében vált lehetővé. Akadt azonban egy különösen alattomos kór, amely sokáig ellenállt mindenféle orvosi kísérletnek. Ez volt a járványos gyermekbénulás.

A gyermekbénulás

A gyermekbénulást, a Heine-Medin-kórként, poliomyelitisként vagy röviden csak polioként említett kórt egészen a XIX. századig alig ismerték Európában, holott az orvostörténészek szerint néhány történeti emlék bizonyítja, hogy a megbetegedés egyáltalán nem új keletű. Kr. e. 1400 körül véshették ki azt a egyiptomi domborművet (jelenleg a koppenhágai Carlsberg Glyptothekában tekinthető meg), amelyen egy sorvadt lábú, a gyermekbénulás jellegzetes szövődményeit mutató alak látható. Egy évezreddel későbbi a Hippokratészhez köthető leírás egy Thasos szigetén nyáron és kora ősszel dúló, bénulásos tüneteket produkáló járványról. Ezután az időszámításunk szerinti XVIII. század végéig nem keletkezett megdönthetetlen bizonyíték a poliomyelitis létezésére. A XIX. század első felében azonban gyarapodni kezdtek az itt-ott fellépő, rejtélyes ragályokat említő dokumentumok. A poliomyelitis első szakszerű bemutatásait Jacob von Heine német ortopéd orvos és Karl Oskar Medin svéd gyerekorvos írta. A szintén svéd Ivar Wickman a hazáját 1905-ben sújtó ragály elemzésével végleg eloszlatott minden kétséget a gyermekbénulás erősen fertőző jellegéről, valamint ő fogadtatta el a Heine-Medin-kór elnevezést. A kutatóorvosok egyre többet tudtak, de ellenlépéseikkel még sokáig kudarcot vallottak.

Az egyesült államokbeli Nemzeti Gyermekbénulás-alapítványt 1938-tól végezte kutatásait. Alapítója, az elnök Franklin D. Roosevelt ugyancsak egyike volt azoknak, akiket a poliomyelitis egy életre mozgáskorlátozottá tett. Az alapítványnak négy egyetem bevonásával, valamint 1,37 millió dollár elköltése után, 1951-re három vírustörzset sikerült izolálnia. Végre megindulhatott a hatékony oltóanyagok kifejlesztése. Először Jonas Salk készült el 1954-ben. A Salk-féle oltás használata addig nem látott mértékben szorította vissza a Heine-Medin-betegséget, de néhány éven belül nyilvánvaló lett: nem képes maradéktalan és tartós védettséget nyújtani, s költséges újraoltásokat kell végrehajtani. Salkkal párhuzamosan Albert Bruce Sabin is előállt a maga vakcinájával. Hosszú távon ez bizonyult a sikeresebbnek, mivel egyszerűbb felhasználással jobb hatásfok elérésére volt alkalmas, sőt még az is előnyére vált, hogy nem injekcióval, hanem cseppek formájában, szájon át juttatták a szervezetbe.

Magyarországon 1911-ben lépett fel komolyabb gyermekbénulás-járvány. Fritz Sándor doktornak a következő évben publikált jelentése a pesti izraelita hitközség kórházában jegyzőkönyvezett eseteket is tartalmazza. Ezeket olvasni hátborzongató és elszomorító élmény. A belügyminisztérium 1912. január 1-i hatállyal sorolta a gyermekbénulást a bejelentésköteles betegségek közé, de az előírás gyakorlati haszna gyenge volt, ezért például 1926-ban, amikor újra súlyossá vált a közegészségügyi helyzet, az akkori Népjóléti és Munkaügyi Minisztériumnak egy új körrendeletet kellett kiadnia, az 1912-es intézkedésre hivatkozva. A legtragikusabb ragályok az 1950-es években törtek ki, ám éppen ekkor következett be a tengerentúlon a régóta várt tudományos áttörés.

Magyarországon is először a Kanadából importált Salk-vakcinát vetették be 1957-ben, ám a két év múlva újból elharapózó gyermekbénulás itthon is igazolta a nemzetközi megfigyeléseket az oltóanyag tökéletlenségéről. 1959-ben a Sabin-cseppeket alkalmazták, de ezt a készletet már nem egy nyugati ország, hanem a Szovjetunió szállította, pontosabban dr. Mihail Csumakov, a moszkvai Poliomyelitis és Virális Encephalitisek Intézetének vezetője. A Sabin-vakcinációt először Győr-Sopron megyében próbálták ki, s az itt észlelt kedvező eredményeken felbuzdulva 1959. december 14-én országosan is hozzáfogtak az immunizáláshoz. Itthon és a világ sok más pontján véget ért egy hosszú, félelemmel teli korszak, s kizárólag a két amerikai orvos védőoltásának érdeme, hogy egyelőre nem tért vissza.

Jelen és jövő

A védőoltások eredményeként fokozatosan himlő mentessé vált Európa, majd Észak-Amerika és a többi földrész is. Az utolsó járvány Koszovóban tört ki, amiben 175 fertőzöttből 35 halt meg. Természetes úton 1979 óta nem fertőződött senki. A Föld himlőmentességét a WHO 1980-ban deklarálta. A himlő globális felszámolásával egyben megteremtették más fertőző betegségek felszámolásának elvi és gyakorlati lehetőségét is.

A közelmúltban azonban olyan rettegett, leginkább a gyermekeket veszélyeztető fertőzések terjedtek el a nyugati országokban, amelyeket már évtizedek óta leküzdöttnek tartott az orvostudomány. Az amerikai és nagy-britanniai szamárköhögés-járványok, Spanyolországban az 1986 óta nem tapasztalt torokgyík ismét felbukkant, s megbetegített egy hatéves gyereket, mivel a szülők, akik az Egyesült Államokban és Angliában is népszerű oltásellenesség hívei voltak, nem járultak hozzá a diftéria elleni védőoltás beadásához. Döntésük a fiuk életébe került.

Már jó ideje léteznek oltásellenes mozgalmak. Követőik kételkednek abban, hogy a védőoltások szükségesek az egészség megőrzéséhez, sőt tudományosan nem igazolt cikkekre hivatkozva azt gyanítják, hogy kifejezetten ártalmasak. A spanyolországi hír viszont azt támasztja alá, hogy akár egyetlen oltatlan személy is elég ahhoz, hogy közöttünk teremjenek a régi idők betegségei.

Nemcsak az immunizáció önkényes elutasítása fenyegetheti életünk megszokott rendjét. A diftéria a Szovjetunió néhány utódállamában is elburjánzott az 1990-es évek elején, mivel egyszerűen nem volt raktáron elegendő vakcina. Ennek hátterében a gazdasági-társadalmi összeomlásból eredő elégtelen egészségügyi ellátás állt, s ez napjainkban is rizikót jelent a háború és szegénység sújtotta régiókban.

A modern oltások hiánya még napjainkban is súlyos következményekkel jár. 2014-2016-ban 11 ezer ember életét oltotta ki az Ebola Nyugat-Afrikában. A Kongói Demokratikus Köztársaságban 2018 óta pusztít az ebolajárvány.
Két évtizednyi kutatás után 2019 hozta az áttörést: sikerült kifejleszteni az ebola elleni vakcinát. Az Ervebo nevű készítmény hivatalos forgalomba hozását 2019 novemberében engedélyezte az Európai bizottság, a jelentőségét pedig mutatja, hogy két nappal később már a WHO is előminősítette. Ez az eddigi leggyorsabb előminősítési folyamat az egészségügyi világszervezetnél.

2019 októberében Szamoán súlyos kanyaró járvány tört ki, decemberre a szigetországban 65-re emelkedett a járvány halálos áldozatainak száma. Túlnyomó többségük 4 év alatti gyerek, van olyan család, amely három gyermekét is elvesztette néhány nap alatt. Szamoa lett az a hely, ahol a körülmények szerencsétlen összjátékának köszönhetően először láthatja a világ, milyen tragikus eredménye lehet az oltásellenességnek.

Az Új-Zéland és Hawaii között nagyjából félúton található Szamoának valamivel kevesebb mint 200 000 lakosa van. Ilyen kis országban a 65 halott annyi, mintha Magyarországon egy hasonló járvány több mint 3000 embert ölne meg. Az áldozatok száma ráadásul még tovább emelkedhet.

A szamoai járvány tulajdonképpen csak a legújabb és a legsúlyosabb fejleménye az utóbbi évek egyik legaggasztóbb globális egészségügyi tendenciájának, a kanyaró visszatérésének. Nemrég hozta nyilvánosságra éves kanyarójelentését az Egészségügyi Világszervezet (WHO), amely szerint 2018-ban a világon 140 ezren haltak meg kanyaróban, és az előzetes adatok alapján 2019-ben ennél is jóval tragikusabbak a számok. Mindez azért különösen szomorú, mert sok évnyi javulás után ismét egyre több a világban a kanyarós megbetegedés és haláleset, miközben egy olyan betegségről van szó, amely védőoltással megelőzhető lenne.

A megbetegedések egy része olyan, a legjobban felszerelt oltóprogramok által is nehezen meghódítható országokban történik, mint például a Kongói Demokratikus Köztársaság, ahol 2018 óta egy különösen súlyos kanyarójárvány pusztít. Ez nem újdonság, az viszont igen, hogy az utóbbi néhány évben a fejlett országokban, sok esetben pedig ezeken belül is a legjómódúbb társadalmi csoportokban, ismét felütötte a fejét egy olyan betegség, amiről sokáig azt hihettük, hogy véglegesen sikerült legyőzni.

Csak 2018-ban négy európai ország, Nagy-Britannia, Albánia, Csehország és Görögország is lekerült azoknak az országoknak a listájáról, amiket kanyarómentesként tartottak nyilván. Ezért egyértelműen az a globális oltásellenes őrület a felelős, amely miatt sok helyen a szükséges 95 százalék alá csökkent a kanyaró elleni védettséggel rendelkezők száma, ami a szakértők szerint a nyájimmunitáshoz kell.

2019-ben tízszer annyian betegedtek meg Lengyelországban kanyaróban, mint tavaly. A kanyaró miatt kellett szükségállapotot elrendelni New Yorkban. Kanyarójárvány volt Ukrajnában és Romániában. Olaszországban pedig az oltásellenesség lett a választási kampány egyik slágertémája. Magyarországon szerencsére még nem történt nagy baj, de figyelve a nemzetközi és különösen a környező országok helyzetét, nehéz optimistának lenni.

Írta és szerkesztette: Haulik Beatrix

forrás:
*Ujkor.hu
*Antsz.hu
*bbc
*InforMed

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *