NAGYSZÉKSÓSI HUN ARANYKINCS

NAGYSZÉKSÓSI HUN ARANYKINCS

Csaknem száz évvel ezelőtt a – Csongrád megyei Röszke melletti – nagyszéksósi pusztában parasztgyerekek a szőlőben a földről szedegették össze az értékesebbnél értékesebb aranytárgyakat, amelyekről a szél egyszerűen lefújta a homokot. A gyerekek az iskolában almáért és sült tökért csereberélték el egymás között a hun kori tárgyakat, amelyekről azt sem tudták, hogy micsodák.

“Anyámmal virágot ültettünk a kerítés mellett, akkor találtam az arany nyakperecet. Anyám kiegyenesítette a húsvágódeszkán, hogy jó lesz nekem aranypálcának. Szép volt, nem aludtam egész éjjel, hogy nekem micsoda pálcám van. Azzal hajtottam a disznókat, míg el nem vesztettem. Csépléskor találta meg a földben a traktoros, gyanút fogott, levágott belőle egy darabot és bevitte a városba egy ékszerészhez. Mindjárt ki is jött a méltóságos Móra Ferenc múzeumigazgató úr. Eleinte anyáméknál lakott a nagyszobában” idézi fel a nagyszéksósi aranylelet első darabjának megtalálását Bálint József, aki akkoriban ötéves volt. Még ma is tudják a korábban Szegedhez tartozó, ma Röszke határában lévő Nagyszéksóson, ki is az az “Aranyos Bálint”.

Így kezdődik az aranylelet feltárásának históriája 1926 nyarán. – Ennek a 400 grammos nyakperecnek a nyomán szerzett tudomást a nagyvilág arról, hogy van valami Nagyszéksóson.

Amikor Móra Ferenc megérkezett a tanyára, már nemcsak a nyakperecről, hanem jóval korábbi, Bálint József apja gyerekkorából való tárgyakról is hallott. Azokat, nyilván nem tudták, hogy aranyak, az iskolában a gyerekek cserélgették egymás között sült tökre, almára. Móra átvizsgálta a felszínt, sok aranytárgy bukkant elő. Ennek ellenére nem áshatott mélyre, mert az öreg gazda, Bálint József nagyapja nem engedte megbolygatni a szőlőjét. Csak gereblyével, kapával, ásóheggyel turkálhattak, kiszedték, amit lehetett, és bevitték a múzeumba.

1934-ben meghalt az öreg gazda, a fia kivágta a semmit sem érő szőlőt és a szilvafát. Amint kifordította a gyökereket, talált egy ezüst és arany ötvözetéből készült kelyhet és egy laposabb aranytálkát. Utóbbit helyben kapával el is harmadolta, hogy elossza.
Mivel ismerte az előzményeket, szólt az ékszerésznek, ő pedig a múzeumnak, ahonnan Móra utódja, Cs. Sebestyén Károly szállt ki. Az egész – nagyjából ötvenszer ötvenméteres – szőlőterületet átkutatták másfél méter mélyen. Bálint Józsi bácsi úgy emlékszik, édesanyjától kértek tarhonyarostát, hogy átszitálják a homokot.

Összesen nagyjából kétszáz tárgy került elő, amely összesen megközelítőleg egy kilót nyom. Két aranyedény és három aranydíszes faedény volt köztük, több teljes lószerszám, ezüsttárgyak, valamint arany és ezüst ötvözete. Érdekes módon vas egyáltalán nincs köztük.
A leletegyüttesben a legkülönbözőbb viseleti és felszerelési tárgyak találhatóak. Méltóságjelvényként funkcionálhatott a tömör arany nyakperec (torques), mely méretével és vastagságával messze maga mögött hagyja azt a tucatnyi arany és ezüst, elsősorban hun férfitemetkezésekből ismert nyakperecet, melyet eddig találtak.

A hun aranyak utóélete is bővelkedik fordulatokban.

1934-ben, amikor Cs. Sebestyén Károly megbízott múzeumigazgató beleltározta és feldolgozta a leleteket, egyszer csak megjelent a rendőrség és a nemzeti múzeum embere, Fettich Nándor. Elfogadtak ugyanis egy új múzeumi törvényt, miszerint a nemzeti múzeum kiválasztási előjogot élvezett, így a fővárosi múzeum két edényt tartott meg: a kelyhet és a tálkát.

A szegedi lelet megjárta a világháborút is

Csallány Dezső igazgató hátizsákban menekítette a felbecsülhetetlen értékű kincseket a Nemzeti Múzeumba a front elől, majd a háború végén visszakapta a szegedi közgyűjtemény. Néhány lelet Fleiszig Józsefnek, a magyar–angol bank vezetőjének magángyűjteményébe került.

Az aranykincs beazonosítására több elmélet született. Az a legvalószínűbb, hogy az 5. század első harmadában élt hun fejedelem, Uptar vagy a vele közösen uralkodó testvére, Ruga sírjából származik. Az akkori szokásnak megfelelően a halotti tor maradékát – ételt, italt, fegyvert, lószerszámot, ékszereket – máglyára tették, és elégették, így mutattak be áldozatot az elhunyt emlékének. A maradványokat titokban elhantolták, hogy ki ne rabolják a sírt. Csontvázat feltehetőleg azért nem találtak mellette, mert nem feltétlenül halottal együtt temettek akkoriban.

A Móra Ferenc Múzeumban jelenleg 155 darab, egyenként beleltározott nagyszéksósi tárgyat tartanak nyilván. Az 1600 éves lelet értéke felbecsülhetetlen.

A régészek úgy vélik, hogy a Duna-vidék eddig valaha előkerült egyik legnagyobb hun aranyleletével állunk szemben.

Móra a Kincsásás halottal című elbeszélésében örökítette meg a történteket:

„- Ezön a tájon löhetött – rúg meg egy nagy körtefát. – Itt hevertek a többi encsömbencsömök is.
– Kend látta őket?
– Tulajdon két szömömmel. Olyan muszáj-oskolás vótam már akkor, nagyobbacska gyerök, itt haladtunk el mindönnap, oszt teleraktuk a zsebünket ezökkel a cifrasági tanálmányokkal, csereberéltük őket az oskolában sülttökért mög almáért.…
– Aztán sok volt az az encsömbencsöm? – álltam fel kinyújtódzani.
– Hát egy kubikus talicska félig lött vóna vele.
Nagyon nyugodtan mondta, engem a hideg rázott.”

írta és szerkesztette: Cseke Ibolya

forrás:
*mult-kor.hu
*magyarkurir.hu
*szegedma.hu
*Szegedi Móra Ferenc Múzeum