DARADICS ÁRPÁD Munkácsy-díjas képzőművész

DARADICS ÁRPÁD Munkácsy-díjas képzőművész

Daradics Árpád Munkácsy-díjas képzőművész 1964-ben született Marosvásárhelyen. 1982-ben érettségizett a marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Gimnáziumban. 1990-ben végzett a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetem Grafika szakán, mesterei voltak: Ioachim Nica, Feszt László, valamint Horváth Bugnariu Ioan. A diploma megszerzése után Párizsba utazott, majd Budapesten telepedett le. 1991-ig a Magyar Képzőművészeti Főiskola mesterképzőjén tanult. Jelenleg is Budapesten él és dolgozik.
Daradics Árpád képzőművész tagja a Magyar Alkotók Országos Egyesületének, a MAMÜ Társaságnak és 2010-től a Magyar Elektrográfiai Társaságnak. Számos művésztelepen vett részt az évek folyamán, többek között Tanzániában, Romániában, Mongóliában. 2004-ben a bulgária Lessedra Worl Art Print Annual III. díját, és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának Szakmai díját, majd 2005-ben a József Attila Képzőművészeti Pályázat különdíját és a finnországi 15. Nemzetközi Lahti Poster Biennial Pleasure-díját vehette át. 2005-ben a Római Magyar Akadémiai ösztöndíjasa volt. 2007-ben az angliai II. Medial Art Biennial díjazta. 2008-ban a XXIV. Miskolci Grafikai Triennálé közönségdíja mellett a Magyar Elektrográfiai Társaság díját is megkapta. 2010-ben pedig a Grafikai Szemle – I. Székelyföldi Grafikai Biennálén a Maros Megyei Tanács által felajánlott díj nyertese volt. 2006-ban és 2009-ban az NKA-ösztöndíjasa volt.
2012-ben Munkácsy Mihály-díjat vehetett át munkássága elismeréseként.
Legutóbbi egyéni kiállításai:
2004: Vörös Történetek, MAMÜ Galéria, Budapest.
2005: Piros – Fehér – Fekete, Hatvany Lajos Múzeum, Műhely Galéria, Hatvan.
2006: Vörös Történetek, Zemplén Galéria, Sátoraljaújhely.
2007: A kép beszél, a kutya ugat, Magyar Műhely Galéria, Budapest.
2007: Grafikák, Gyárfás Jenő Képtár, Sepsiszentgyörgy, Románia.
2009: Átkelés a vörös tengeren, Kis zsinagóga, Egri Kortárs Galéria.
2009: Szieszta du. fél 6-kor, Művészeti Alap Kiállítóterme, Marosvásárhely, Románia.
2010: +1 kiállítás, Vörösmarty Mozi Galériája, Budapest. 2010: IX Galéria, Budapest.

Daradics Árpád képzőművész munkásságának méltatása:

“Daradics Árpád végzettsége szerint grafikus. Kiindulópontja mindig a kép (digitális kollázsok, elektrográfiák talált motívumokkal), de munkásságára mégis a műfajok közti fluiditás jellemző, így a képalkotás vagy a képekkel való munka gyakran továbbmozdul az installáció, intervenció vagy a performansz, happening irányába. Humor: játék, képformák, karakter és emberi gyengeségek A Daradics művek fő működtető elve az (általában ironikus) humor és a képtársítások kreativitása. A formákkal való fesztelen, határtalan (majdhogynem gátlástalan) játék már az alkotó korai rajzainál megmutatkozik. Példa erre a katonatiszt rajzal, ahol Daradics a spontán, gyermeki, ösztönös ábrázolásmódban is megtalálja azokat az egyszerű formákat, amelyek a lehető legfrappánsabb asszociációkat képesek aktiválni: a mellkason levő kitüntetések fekete cenzúracsíkokra és csillagokra bomlanak – s ha már csillagok, akkor miért ne alkotnának konstellációkat… a pontok összekötögetésében tanúsított buzgalom egészen odáig vezet, hogy a tiszt halántékába is kerül egy vonal (szeg, lövés). Ez, a fej feszültséggel teli, reszketős piros körvonalával együtt még gránátra is emlékeztet, a benne feszesen álló biztonsági szeggel. Teljes a militarista jelenség: cenzúra, agresszió, autoritás… egyszóval robbanásveszély. A humor a Red Stories (Vörös történetek) sorozat munkáiban hasonlóan működik, de különböző más rétegekkel is gazdagodik: fontos humorforrás a különböző képformák találkozása, illetve újak megidézése. A régi fotók sajátos jellegét (formálisság, szentimentalizmus, sematikusság vagy a szereplők egy adott korra jellemző tipikus attitűdje), a beillesztett piros vagy többszínű motívumok teszik szellemessé (a populáris médiából kölcsönzött formák, ill. a fotó korához hű módosított elemek). Előfordul viszont az is, hogy a különböző képi jellegek együtt alkotnak új minőséget, mint pl. az Angyali Üdvözlet esetében: a kompozíció művészettörténeti utalása, a fotó édeskés hamissága, a napfény és Szentlélek-motívum rajzfilmszerűsége, valamint a szörföző figura és a hullámok reklámjellege, amely az amerikai kultúrát és Holywood-ot idézi. A végeredmény egy sajátos, telített, de organikusan tömörített képforma, amely egyszerre hordozza a giccs stílusjegyeit és annak kritikáját is. A humor másik forrása az, ahogyan Daradics az egyes szereplők karakterét kezeli. Az asszociáció sokszor a karakterhumorra és az emberi gyengeségekre éleződik ki. Mivel a szereplők kiléte szinte sohasem játszik explicit szerepet, ezért azok általában egész korukat, generációjukat, vagy ezek fotós konvencióit kép- viselik. Így az elsőáldozó, liliomot tartó kislány (Látomás) vagy a matróz kisfiú (Flame up) szertartásosságát kiemeli a szkafander, illetve a komikus láng-illusztrációk, a Csillaghullás tipikusan beállított, semmitmondó jelenete pedig passzívan viseli a karácsonyfadíszek bombaesőjét. Az utolsó önarcképen szereplő, feszülten merev századfordulós figura nyugalmi állapota a beavatkozás során pezsgőbb értelmezést nyer – gyors mozdulat utáni mozdulatlanság –, abszurd és statikussága ellenére is kissé rajzfilmes. A levest kanalazó kisfiú (Vörös öröm) reklámarca a tányér virító tartalma mellett bizarrnak, talán kicsit ijesztőnek is hat, a Négy évszak katonája pedig beállított testtartásával a környezet változásainak ellenére is rendületlenül pózol tovább. Gyakran azonban Daradics a szereplők egyéni attitűdjére reagál élesen és találóan, mint például az ablakban enyhe kacérsággal pózoló lányok esetében (Lovas mesék), ahol a szereplók önelégült tekintetét a csipkés függöny látszólag titokzatossá teszi, ezzel egyidőben viszont a rajta megjelenoő lovak megzavarják a „stílusos” pózokat: explicit vulgaritásuk rámutat a helyzet nevetségességére. Hasonlóképpen a (Tánc ahogyan Józsi szeretné) című munkán a szereplők kissé együgyű, passzív és lagymatag arckifejezése az, amely miatt a ráhelyezett szenvedélyes táncú csipkenő alak nevetségessé teszi. A vizuális kultúra eklektikája A különböző képformák kombinációja Daradicsnál leképezi korunk gyors képfogyasztását, beépíti többek között a videó és a média hatását és ezeknek megfelelően alakítja ki látványait. A képek áradata organikus és ezzel együtt szinte véletlenszerű. (Fotók, ikonok, piktogramok, táblák, zászlók, szimbólumok, klasszikus műalkotások, a fogyasztói társadalom képei, a populáris kultúra motívumai, kortárs művészet képei stb.) Munkássága egybegyúrja a grafikai hagyomány, a művészeti marketing (vagy marketing mint művészet), a (neo)dadaizmus, pop-art és az abszurd humorú mém-világ tanulságait, mindezt pedig meglepően frappáns természetességgel. Daradics munkáinak erősen populáris jellege a magasművészet és magaskultúra elsődlegességét is megkérdőjelezi. Képei hozzáférhetőek, képesek a közönség különböző rétegeit megmozgatni, még ha a konzervatívakat kicsit sokkolhatja is a stílus, és az, ahogyan mindez a művészet hagyományos tereiben megjelenik. Viszont ezen a ponton ki kell térnünk még valamire: a munkák nemcsak hogy mém-szerűek, de gyakran mémekként is viselkednek. Az alkotó képvilága nem csak a kultúra megszokott tereiben és csatornáin keresztül terjed, de igyekszik pl. a közösségi oldalak kínálta felületeket is belakni.
A művész és a művész Tudatos az, ahogyan Daradics a saját alkotói mivoltát és személyes brand-jét kezeli – és gyakran reflektál is rá munkáiban. A művészeti marketing fontos része alkotói mechanizmusának: kimondottan odafigyel arra, hogy munkái felismerhetőek, megközelíthetőek és emészthetőek legyenek (példa erre a népszerű motívumok és témák alkalmazása, de többek között a piros szín is kimondottan harsánysága miatt válik állandó szereplővé, amellett, hogy kezdetben a kommunizmus örökségére is utalt). Alakja ezzel együtt a befogadható művész-komikus és a provokatőr között ingadozik. Ásítók című munkája Munkácsy Ásító inas című klasszikus képére készült parafrázis, amelyben Daradics egyszerre asszociálja magát a kánonokkal (versenyt ásít Munkácsyval), de ugyanakkor gesztusában a művészet hagyományának enyhe kritikája is benne van. Önreflexív témájú munkáinak visszatérő jellemzője az önirónia. A Pulzus alkotótábor kiállításán készült installációjában saját munkásságát önironikus gesztussal elbagatellizálja (az elektrográfiák hűtőmágnes formájában öltenek fizikai formát), és egyúttal a mindennapi élet részévé is teszi. A hűtőt feltöltő termékek átcímkézése a személyes művészi brand jelenségét ironizálja félkomolyan (a művészet kereskedelmi vonzatát emeli ki a projekt második része, az a performansz-happening, amely során az alkotó a termékeket és a hűtőmágneseket áruba bocsájtotta, és a közönség megvásárolhatta azokat). Hasonlóan önironikus és önazonos alkotás az a papírkéztörlő-tartó, amelyben leszakítható formában szintén a Red Stories képei voltak elérhetőek. Az objekt a művész személyes vizuális brandjét nyomja (az interaktív installációból 20 méter munkát vittek haza a látogatók). A kép Daradics Árpád munkásságában bejárt útja igen változatos. Metszéspontjai: más képek, tárgyak, élőlények, anyagok és helyzetek – és ezekben képes valóban újjászületni. Komolyan, és pusztán csak a poén kedvéért is…”(Gag és parádé: kép-recycling a kortárs vizualitás jegyében Daradics Árpád művészete Ungvári-Zrínyi Kata – OPUS, szlovákiai magyar írók folyóiratában, 10. évfolyam, 4. Szám)

“A fekete és a piros kombinációját a korai avantgárd tipikus színpárosításának nevezhetnénk, ha a fekete tudományos értelemben szín lenne. Ám maradjon ezúttal a háttérben ennek a taglalása, és fogadjuk el a feketét is színként, annyira nyilvánvaló, hogy Daradicsnál ebben a minőségében nyer rendeltetést. A futuristák és a konstruktivisták, majd a német nemzeti szocialisták is meglátták ennek az ötvözetnek a kifejező, lélekformáló erejét. Az előbbiek esztétikai küldetéssel ruházták fel, az utóbbiak pedig elsősorban vizuálisan megnyilvánuló eszmei segédeszközt láttak benne, illetve felfedezték, hogy különösen alkalmas hazug, ám szuggesztív üzenetek elültetésére. Ami mindenképpen egyöntetű, hogy a nagy kezdőbetűvel írandó transzcendens Erő lakozik benne, ennél fogva pedig felér egy filozófiai kategóriával.
Azért kell itt kezdenem ezt a röpke kis reflexiót, mert a fekete – pontosabban a fekete-fehér – és a piros házasítása az utóbbi évtizedekben Daradics Árpád művészetének messziről felismerhető védjegyévé vált. Picasso kék korszaka a kilencszázas évek első évtizedére esik, Daradics piros korszaka körülbelül száz év elteltével veszi kezdetét, és még nem tudni, meddig terjeszkedik az időben.
A lényeg az ötvözésben van, ez adja Daradics művészetének mozgatórugóját. Egyrészt az idő kontextusában, másrészt az ikonográfia síkján beszélhetünk élesen elkülönülő rétegek összevonásáról. Jellemző, hogy a művész kivétel nélkül a múltból, nagyszüleink idejéből származó fényképekre alapozza a munkáit, melyeknek már kellő patinája és jelentésbeli töltete van, de inkább már csak emlékek, mint élő és hatóképes látványrögök. Ám pont félholt állapotuk teszi őket alkalmassá arra, hogy ismét életet ojthassunk beléjük, egyben új értelmet adjunk a számukra. Daradics teljes mértékben él a lehetőséggel, átmentve a fotókat a mai idősíkba, felturbózva őket a jelenkor valóságába. Nemcsak jelentésrétegeket helyez egymásra, hanem a digitális eszközhasználat révén médiumokat is összevon. A pixelek rátelepszenek a fotonokra, és a kontrasztból következő feszültség által új életet lehelnek beléjük. Új idő és új tér születik meg.
A munkák bizonyos típusa úgy funkcionál, mint a kifestőkönyvek táblaképei. A fényképeken látható alakok és tárgyak formailag úgy működnek, mint játékos átszínezésre alkalmas felületek. Az átfestések azonban csak első látásra mondhatók eredendően játékosaknak, mert itt sem a véletlen az úr, akárcsak a sakkban. A piros képelemek jelentésvonzatai ugyanis „felhúzzák” a jelentést, a szemantikai foglalatokat, kiterjesztve az értelmezés tartományait. A fotók jelentésállománya már nem úgy működik, mint ahogyan szűzien, érintetlenül tette azt. Holott a képek mégsem veszítik el fotográfiai jellegüket, és nem lendülnek át azon a határon, ahonnan valamely sima grafikai kategóriába tagozódhatnának. S bár a munkák digitális nyomatok, bizonyos értelemben fényképek is maradnak, nem akarva elszabadulni törzsökös eredetüktől. A képek nyelvi értelemben kettős életet élnek.
Létezik Daradics munkáinak egy még inkább konceptuális ciklusa is, amikor a művészettörténet valamely ismert figurájának az ikonográfiájából merítve húz rá stiláris elemeket a fényképekre. A Spanyolnátha című folyóiratban láthattuk azokat a munkáit, melyekben újrahasznosította Egon Schiele természetábrázolásának néhány felismerhető ikoni elemét, ráterítve őket az általa már „megtermékenyített”, átminősített fotókra. Ott írta le azt is, hogy a fényképek kiválasztása inkább intuitív, mint sem spekulatív mozzanat a számára, mert úgy véli, a képi alapmotívumok genezise a gyerekkor képzeleti világában, illetve egyéniségének abban a zárványában fogant, amely a kollektív emlékezetből táplálkozik.
Daradics fotóalapú digitális művészete márkanévvé erősödött, felismerhető minőséggé csiszolódott, átitatva magát mindenféle történeti kapcsolódáson és fogalmi matricán. A kezdetben még talán túl egyszerűnek tűnő kifestős reflexeken továbblendülve mára igencsak összetetté vált, úgy nyelvileg, mint gondolatilag, hűen követve az alkotó tudati érlelődésének és kiteljesedésének a folyamatát. Hogy a végkifejlet mit hoz, csak találgatni lehet. Lehet, hogy a piros becsukódik, lehet, hogy a fekete csukódik be, de az is lehet, hogy tovább élnek abban a szimbiózisban, ahogyan most érzékelhetőek. A kollektív emlékezet idősíkjaiban azonban mindenkorra ott lesznek a daradicsi művészet gyökerei, közösségi élményből fakasztva közösségi értékeket. (Szombathy Bálint: Daradics Árpád piros korszakáról – Daradics Árpád Vörös történetek című kötetének előszava / Képírás Füzetek, 2019).

“Mint köztudott, az 1970-es évek elejétől számos új technika – szita, ofszet, Xerox – járult hozzá a magyar képgrafika megújulásához. A nagy „bumm”-ot azonban kétségtelenül a komputergrafikák megjelenése és elterjedése okozta. 2001 óta a Magyar Elektrográfiai Társaság fogja össze és menedzseli a műfaj számos képviselőjét. E rövid bevezetőt az indokolta, hogy Daradics Árpádnak, cikkem főszereplőjének a munkássága szintén e műfajhoz kötődik. Karakteres, a régi fotókat, privát történelmünk darabjait piros motívumokkal kiegészítő és értelmező, szuggesztív kompozícióit a grafika iránt érdeklődők közül sokan ismerik, ennek ellenére életútjának néhány korábbi állomását érdemes felidéznünk. A művész 1990-ben fejezte be tanulmányait a kolozsvári Képzőművészeti Egyetem grafika szakán. Még ugyanebben az évben három hónapos tanulmányúton járt Párizsban, majd a következő esztendőben a Magyar Képzőművészeti Egyetem mesterképzőjén tanult. Az első zártkörű kiállítását a kolozsvári Képzőművészeti Egyetemen rendezte Intim szocializmus címmel 2008-ban. Számos grafikai kiállításon, biennálén/triennálén szerepelt Miskolctól Krakkóig, Londontól Lahtiig és Sepsiszentgyörgytől Szekszárdig. 2012-ben Munkácsy-díjat kapott. Legutóbb, a múlt esztendőben Budapesten, a MET Galériában láthattuk műveit. Művészetének lényegét a régi amatőr fotók átírása, aktualizálása jelenti. A fénykép a modern képzőművészet egyik meghatározó médiuma. Mint Susan Sontag írja, „Ahogy a nyelv, a fényképezés is eszköz, melynek segítségével (egyebek között) műalkotások születhetnek.” Kompozícióinak másik jellegzetessége a témát kiemelő piros foltok, formák sora. A közép-európai emberek számára a vörös szín mindenekelőtt a kommunista elnyomás jelképe, és mivel a bőrükön tapasztalták a létező szocializmus visszásságait, érzékenyek erre a színre. Gondolom, Daradics is elég sok vörös zászlót látott fiatalon a különböző ünnepségeken a szocialista Romániában, de mint egyik beszélgetésünk alkalmával megjegyezte, színválasztásával nem akart erre emlékeztetni. Szükséges megjegyeznem, hogy a vörös szín csak a 19. század első felétől (az 1834-es lyoni munkásfelkelés óta) a munkásmozgalom jelképe. Ha mint szimbólumnak a történetét nézzük, szinte a történelem előtti koroktól, az egyiptomi és távol-keleti kultúráktól kezdve a keresztény kultúráig mindig hangsúlyos szerepe volt. Európában és a népi kultúrákban például a piros szín a szerelem, a szenvedély jelképe. A vörös felületeknek Daradicsnál sem ideológiai, hanem kiemelő, figyelemfelhívó funkciójuk van. Módszerének eredetiségét az adja, hogy a régi fényképek motívumainak jelentését kiemelésekkel aktualizálja, ezáltal művei egyszerre szólnak a jelenről és a múltról. Az 1970-es évek elejétől, az ofszet- és a szitatechnika elterjedésétől grafikusaink közül néhányan (Kocsis Imre, Prutkay Péter) ugyancsak felhasználtak – elsősorban dokumentumként – régi fényképeket. 1981-ből való Kéri Ádámnak az Amatőrkép II. című lapja az Eiffeltorony fotójával, illetve a következő esztendőben született a Levél I. és a Fotó című ofszetnyomata. Daradics Árpád, mielőtt elektrográfiával kezdett el foglalkozni, más műfajokkal is kísérletezett. Készített klasszikus nyomatokat, továbbá body art ihlette lapokat, melyek közül egyiken Szent Sebestyénként örökítette meg magát (Pogány idők, 2005), illetve épített installációkat is (Három kívánság, 2015). Művészete ennek ellenére a már említett Vörös történetek című, az ezredforduló elején útjára indított és továbbfejlesztett sorozata révén vált igazán népszerűvé itthon és külföldön egyaránt. Szombathy Bálint elismerő sorai találóan ragadják meg sikerének titkát: „Daradics fotóalapú digitális művészete márkanévvé erősödött, felismerhető minőséggé csiszolódott, átitatva magát mindenféle történeti kapcsolódáson és fogalmi matricán. Miután túllendült a kezdetben még talán túl egyszerűnek tűnő kifestő reflexeken, mára igencsak összetetté vált úgy nyelvileg, mint gondolatilag, hűen követve az alkotó tudati érdeklődésének és kreatív kiteljesedésének a folyamatát. Hogy a végkifejlet mit hoz, csak találgatni lehet. Lehet, hogy a piros becsukódik, lehet, hogy a fekete csukódik be, de az is lehet, hogy továbbélnek abban a szimbiózisban, ahogy jelenleg érzékelhetőek. A kollektív emlékezet idősíkjaiban azonban minden korban ott lesznek a daradicsi művészet gyökerei, közösségi élményből fakasztva közösségi értékeket.” Alkotásainak sarokköve a családi albumból, rokonoktól összegyűjtött és átdolgozott, megsárgult fénykép. Ezeknek az öreg fotóknak a varázsát egyszeriségük, megismételhetetlenségük adja, az a tény, hogy kordokumentumok. Felidézik több generáció életének históriáját az első világháborútól napjainkig. Időkapszulák tehát, olyan dokumentumok, melyek privát fotókon keresztül idézik meg a történelmünket. Érdemes néhányat részletesebben is megnézni közülük. Korai nyomatainak egyikén fehér ruhás, matrózsapkás, ezüstpálcás kezét elegánsan egy fonott székre támasztó kisfiút láthatunk. Ugyancsak a kor történéseiből emel ki egy mozzanatot a művész, amikor az elsőáldozó kislány fehér ruhájára vörös bárányokat applikál (Bárányok, 2002). Az elsőáldozás dokumentumai különben többször is megihlették. A Látomáson (2011) a kezét összekulcsoló kislány fejére piros színű nehézbúvársisakot helyezett, abszurd szituációt teremtve ezzel. A két végén égő gyertyát kezében tartó, arc nélküli figurája az elmúlásra figyelmeztet (Gyertyafényben, 2011). A vörös foltokat sokszor más anyaggal pótolta a művész. Piros, horgolt áttetsző textíliával takarta le például egy családi portré szereplőit, míg egy másik művén egy fiatal nő fejét virágcsokorral helyettesítette (Virágfejű nő, 2007). Kísérletezett továbbá Egon Schiele tájképeinek átirataival is. Számomra az összetett mondandóval rendelkező, finom utalásokkal teli művei a legértékesebbek, így az Örök szerelem (2009) című. A régi fényképen egy katonai mundérba öltözött férfi és egy fejét a vállára hajtó fiatal nő portréja látható. A képet átíró művész a szituáció személytelenségét hangsúlyozva a két fejet két kalapdobozzal helyettesítette, majd a dobozokat egy-egy piros rácsos kalitkába zárta, hogy még jobban elkülönüljenek egymástól, kétszeresen is jelezve a pár kihűlő kapcsolatát. Daradics gyakran emlékezteti a nézőt – ez munkáinak egyik erőssége – Közép-Európa 20. századi történelmére. A katonaruhás, fának támaszkodó nagyapja fotóját vörös játékrepülőgépekkel szórta tele (Nagyapám mesefája 2., 2007). Az ilyen és hasonló jelzések a korszak emberének privát, gyakran tragédiába torkolló történetét tárják elénk örök tanulságként. A hatalmas, paradicsomlevessel teli tányért körülülő társaságot ábrázoló műve viszont már a kommunizmus éveire, apró örömeire emlékeztet: a nagy közös tányérból mindenki kap egy kis piros levest (A nagy leves, 2006). A témát annyira kedvelte a művész, hogy többféle háttérrel többször fel is dolgozta. Az egyik legújabb, Fényforrások (2018) című munkájával a Műcsarnokban találkoztam legutóbb. Ez lényegében osztálykép lányokkal, akiknek a kezébe vörösen izzó villanykörtét applikált. Daradics szívesen idézi Goethét. A nyomatról nekem is a nagy német költő utolsó szavai jutottak eszembe: Mehr Licht.” (Fekete és vörös Daradics Árpád munkáiról Lóska Lajos, Új Művészet folyóirat)

Daradics Árpád képzőművész, elektrográfus így vall művészetéről:

“Eljárásom roppant egyszerű, fényképeket válogatok ki a múlt kínálatából, ezt követően a fotókat kiegészítem valamilyen grafikai felülettel, leginkább vörös színnel, de nem minden esetben, így megváltoztatva a képek eredeti üzenetét és hangulatát, hol iróniával, hol pedig humorral.
Raszteres minták, szitanyomás, fénymásológép, nyomtató és fotógráfia kombinálásával már korábban is foglalkoztam, aztán 1999–ben vásároltam az első számítógépet, egy iMac G3-at és párhuzamosan elkezdtem kísérletezni a digitális technikával is.
Hagyományos technikákkal mindig is dolgoztam. Egyaránt alkotok rajzokat, festményeket, komputer- és fotóalkotásokat, szobrokat és site műveket. Én nem választanám külön a technikákat, mivel mindig szorosan összefonódtak, és úgy gondolom, hogy összefonódnak a jövőben is. A legújabb digitális technikák csupán új lendületet adtak az egyéb, több száz-, akár több ezeréves hagyományokkal rendelkező módszereknek.
Nem sokat változtattam a témán, maradtam a Vörös történeteknél újratöltve – Red stories reloaded, mivel már az indításkor tudtam, hogy ez egy sokirányú, kimeríthetetlen feladat lesz. „ A Vörös történetek egy kísérletsorozat darabjai, egy szinte archeológiai munka” írta Dr. Ulrich Wacker német közgazdász az első katalógusom előszavában. A munkáimmal hol találkozhatunk legközelebb? Többek között a lengyelországi Torunban a 9. nemzetközi triennálén – Colour in Graphic Art, ahova személyre szóló meghívást kaptam, aztán a krakkói Nemzetközi Grafikai Triennálén, MTG 2018, és a sepsiszentgyörgyi 5. Székelyföldi Grafikai Biénnálén.” (Interjú Daradics Árpád képzőművész, elektrográfussal, MET – Magyar Elektrográfiai Társaság)

*
Fotó: DARADICS ÁRPÁD képzőművész és alkotásai