HORTOBÁGYI NEMZETI PARK – A PUSZTA

HORTOBÁGYI NEMZETI PARK – A PUSZTA

A Hortobágyra látogatóknak először a végeláthatatlan pusztaság tűnik fel. A horizontot néhány gémeskút, facsoport vagy tanya töri meg.
Mégis mi az, ami miatt az UNESCO Világörökség Bizottsága 1999-ben a Nemzeti Parkot felvette a Világörökségi Listára?
A Hortobágy egy olyan, a pásztorközösségek által megművelt kultúrtáj, mely az ember és a természet hagyományos és kíméletes földhasználaton alapuló együttműködésének kiemelkedő példája.
Európa legnagyobb összefüggő, természetes füves pusztája emberi tevékenység révén jött létre mégis képes volt megőrizni biológiai sokféleséget.
Magyarország első nemzeti parkja
1967. decemberében a Pro Natura akció keretében 22 világhírű tudós memorandumban kérte a magyar kormányt, hogy a Hortobágy egyedülálló természeti és kultúrtörténeti értékeit nemzeti park formájában őrizze meg. Ennek eredményeként 1973-ban 51 ezer hektáron létrejött Magyarország első nemzeti parkja, melynek területe napjainkra már elérte a 82 ezer hektárt – ezzel ma az ország legnagyobb összefüggő védett területe. A Hortobágyi Nemzeti Park teljes egészében UNESCO Bioszféra Rezervátum, közel egyharmada pedig nemzetközi jelentőségű vizes élőhely, melynek védelmét a Ramsari Egyezmény külön biztosítja.
Hortobágy mai arculatának kialakulása
Az aszott szikes puszta láttán nehéz elhinni, hogy e táj arculatát döntően a vizek formálták. A Hortobágy sekély mélyedéseinek nagy része a jégkorszak végétől a XIX. század közepéig a Tisza és a Berettyó szabad árterülete volt, melyek vize gyakran öntötte el a területet, hordalékával termékeny talajtakaró feltételeit biztosítva, míg néhány helyen a víz akár egész éven át megmaradt, vizenyős területeket, tocsogókat, mocsárrendszereket létrehozva. Honfoglaló őseink egy nagy kiterjedésű mocsarakkal, szikesekkel, rétekkel tarkított tájat találtak itt.
Az ember jelenléte e térségben már a fiatalabb kőkorszakban is bizonyítható: elsősorban a réz- és bronzkor folyamán emelték a (köznyelv által kunhalmoknak nevezett) kurgánok nagy részét. A kurgánok mesterséges eredetű, tájképi, régészeti, botanikai, zoológiai és kultúrtörténeti szempontból kiemelkedően fontos mesterséges eredetű képződmények – lakódombok, sírhalmok, őrhalmok és határhalmok. Méretük változó: átmérőjük 20-90 méter, relatív magasságuk 0,5-12 méter. Alaprajzuk többnyire a körhöz közelítő.
Az Alföldön keresztülvezető fontos kereskedelmi útvonalak (mint például az erdélyi sóbányák kincsét szállító “sóút”) mentén épültek 10-12 kilométerenként az utazókat kiszolgáló csárdák és a vízborítás időszakában a közlekedést megkönnyítő hidak a táj használatának egyik legmarkánsabb nyomai.
Hortobágy egyik jelképe a Kilenclyukú-híd, melynek elődje az 1697-ben épült a fahíd volt, ami a nagy forgalom miatt elhasználódott, ezért le kellett bontani, hogy a helyére kőhidat építsenek.
A munkálatok 1827-ben kezdődtek a klasszicista stílusban épült hidat 1833-ban adták át, nem kevés balszerencse után.
A boltozatok építésekor kiderült, hogy a helyi homok alkalmatlan a munkához. A kocsipálya burkolatához választott kő is használhatatlannak bizonyult, ezért egy tokaji szőlősgazda kis kőfejtőjéből kellett hozatni újat. Ezt követően az első jó kockakövek szállítmánya elsüllyedt a Tisztában, majd kiderült, hogy a híd kövezése rossz, úgyhogy fel kellett szedni az egészet, hogy újra lerakják.
A 167,3 méter hosszú kőhíd anno hazánk leghosszabb közúti kőhídja volt.
Tisza szabályozása
Az 1846-os év hozta meg a Puszta életében a legjelentősebb változást: megkezdődött a Tisza szabályozása. Ezt követően a kanyarulataitól megfosztott, gátak közé kényszerített folyó egyrészt nem öntötte el többé termékeny iszapjával a Hortobágy laposait, másrészt pedig nem táplálhatta közvetlenül a holtágak és távolabbi területek mocsárvilágát sem. Ez a szikesek kiterjedéséhez vezetett. E gondon az 50-es évektől ismételt beavatkozással igyekeztek segíteni: a Hortobágyot csatornákkal hálózták be.
A táj területének döntő hányadát ma természetes élőhelyek – sziki gyepek és sziki legelők, löszpuszták, ártéri erdők és ligetek – képezik, valamint egy mocsarakból, tavakból és holtágakból álló “vízország” alkotja, a mozaikos talajviszonyoknak köszönhetően változatos és gazdag növény- és állatvilággal. A területnek viszonylag kisebb hányadát borítják mesterséges vizes előhelyek (a halastavak összterülete 6 ezer hektár), ezek mégis nagy jelentőségűek, mivel együttesen a világ egyik legnagyobb mesterséges halastórendszerét alkotják.
Ha a Hortobágy állatvilágáról esik szó, először talán mindenkinek a szilaj állattenyésztéssel meghonosodó szürke marha és rackajuh, valamint a mangalica sertés és a nóniusz ló jut az eszébe. A Hortobágy azonban nemzetközileg is kiemelt fontosságát sajátos madárvilágának köszönheti. A mocsarak és halastavak a madarak fészkelésének és vonulásának európai jelentőségű helyszínei: eddig 342 madárfaj előfordulását regisztrálták itt, melyek közül 152 faj fészkel is a Nemzeti Parkban. A Magyarországon átvonuló darvak 95 %-a a Hortobágyon megpihenve repül tovább, az eddig megfigyelt legnagyobb éjszakázó darutömeg 55 ezer madarat számlált. A daru- és vadlúd vonulás az itteni madárvilág életének egyik legszebb, nemzetközi hírű látványossága. Ez az élettere Közép-Európa legnagyobb kanalasgém-állományának és számos más gémfajnak, a batlának és kárókatonáknak, valamint igen fontos költő- és vonulóhelye sok énekesmadár fajnak.
írta és szerkesztette: Cseke Ibolya

forrás:
*Nemzeti Értéktár
*hnp.hu/hu
*utazom.com