SZÉCHENYI ISTVÁN ALAKJA A KÉPZŐMŰVÉSZETBEN

SZÉCHENYI ISTVÁN ALAKJA A KÉPZŐMŰVÉSZETBEN
– és miért nincs hiteles fotográfiánk róla?

A reformkor és az 1848–49-es forradalom és szabadságharc jelesei közül is többeknek a vonásait ismerhetjük a fotográfiának köszönhetően. Deák Ferenc, Eötvös József, Kossuth Lajos, Görgey Artúr arcmását jó minőségű fényképek őrizték meg számunkra, s egy ütött-kopott dagerrotípián Petőfivel is találkozhatunk. De belenézhetünk-e a legnagyobb magyar, Széchenyi István szemébe?
Széchenyi 1860 áprilisában halt meg, a technikai lehetőségek tehát adottak voltak, akár nagy mennyiségben készülő, kereskedelmi forgalomba kerülő vizitkártya portréval is rendelkezhetnénk róla. Eddig azonban sehol nem jelent meg Széchenyi-fénykép, s az ikonográfiák sem tartalmaznak egyet sem.
Érthetővé teszi azonban az említés hiányát az, hogy a 48-as összeomlásból felépülő grófra, ahogy ifj. Vayer Lajos alapvető Széchenyi-ikonográfiájában megállapítja, „elemi erővel tört a művészi megörökítés iránt érzett régi ellenkezése.”
Az arcmása megörökítésével kapcsolatos, 1848 előtti véleményét jól példázza a róla portrét készíttetni kívánó Bihar megyének 1836-ban adott válasza: „Talán czélirányosabb volna, valamelly más érdemes hazafinak választani személyét, ki magasabb polcon áll, mint én, s nem engem, kiben egyenesen megvallva, csak az a kis lélek ér tán csak valamit, melyet festeni nem lehet, de kinek sárgás, ráncteli képe és soványka, törődött teste képnek sehogy sem való.” Márpedig a fénykép nem egyszerűen megörökítést, hanem könnyen és nagy példányszámban sokszorosítható, minden addigi képrögzítő eljárásnál realisztikusabb képet jelent.
Vahot Imre 1858 végén a Napkelet című folyóirata számára kért képet Széchenyitől. Titkárának, Tasner Antalnak adott utasítása világosan kifejezi arcmásának megörökítésével és terjesztésével kapcsolatos véleményét. A gróf arra kérte Tasnert, válaszolja azt, hogy az Akadémia, a neje és mások is folyvást kínozzák, hogy festesse le magát, de olyan még nem született, akinek a kedvéért „papírra lecsípetné magát.” Vahot vegye elő egy régi képét, „pingáltassa szakállamat fehérre, képemet sárgára, multiplikáltassa ráncaimat” s írja alá, most így néz ki. A rosszul sikerült kép valóban a gróf tanácsát követve készült Franz Eybl 1842-es kőrajza nyomán. A rajz alatt ez szerepel: Emlékezetből rajzolta Vahot Imre.
Jogos tehát az érdeklődés Farkas Zsuzsa A műtárgyfényképezés kezdetei Magyarországon 1840–1885 című cikke iránt (Fotóművészet 2007. évi 3. szám.) amelyben felvillantja annak a lehetőségét, hogy egy, az Akadémia kézirattárából előkerült, eddig ismeretlen vizitkártyán Széchenyi Istvánt láthatjuk fényképi valójában: „A kutatások során előkerült a bécsi Josef Bermann fényképe – írja a szerző –, melyen Hans Gasser szobrász Széchenyi István portréját mintázza a grófné jelenlétében Döblingben. Erről a fényképről festette meg teljes hűséggel zsánerképét Kiss József magyar festőművész, aki nem járt Döblingben. Korábban is feltételezhető volt, hogy a festménynek volt valamilyen konkrét előképe, mert túlságosan részletező.” A vizitkártya készítőjéről nincs adat a képen, csak Josef Bermann bécsi műkereskedő bélyegzője található a hátlapon.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni annak a kérdésnek a fontosságát, vajon valóban valódi fotográfiával állunk-e szemben. Amennyiben igen, ez az eddig ismert egyetlen fénykép és így a leghitelesebb ábrázolás Széchenyi Istvánról, s az a tény, hogy esetleg fényképezőgép elé ült, nagy jelentőséggel bírna pszichológiai portréja megrajzolásában.
A fénykép kapcsán felmerülő legelső kérdés ugyanis az, beleillik-e a döblingi Széchenyi eddig ismert jellemrajzába a fényképezkedés? A másik, ezzel szorosan összefüggő probléma: elképzelhető-e, hogy a fénykép készítésének sem Széchenyi írásaiban, sem az új médium iránt nagy érdeklődést tanúsító sajtóban nincs nyoma?
Széchenyi nehezen engedett felesége kérésének is, hogy Gasser szobrot készíthessen róla. Az első ülésről így számolt be kezelőorvosa, Rudolf Gussmann: „A gróf tiltakozott, minek többszörösíttessék egy oly lény, ki a maga csupa egyedüliségében is ráunt magára. A gróf nem ült, hanem a szobában mindig fel s alá járt, a grófné ült a félárnyékban, figyelve, hogy mi lesz. A gróf nyugtalan, a művész nyugtalan, csak a grófné akart mindenkit szelíd szavakkal csillapítani. Mintha azt mondaná a gróf: „Érdemes-e fáradságra az én fájdalomban feloszló létemet agyag és márványban halhatatlanítani?” Ezek után erősen kétséges, hogy hozzájárult volna ahhoz, hogy fénykép készüljön róla.
Az 1860-as években a passzív ellenállásból a nemzeti követelések egyre erőteljesebb hangoztatásával kilábaló Magyarországnak a nemzeti ébredés korának Széchenyi-képére volt szüksége. Talán tudta ezt Crescence grófnő is és talán ezért vette rá Széchenyit üljön modellt a szobrásznak.
Nézzük hát a képet
Valóban fényképpel van-e dolgunk? Kétségtelennek tűnik, hogy a kép bizonyos részei – elsősorban a szélei – valóban fényképből származnak, ahogyan azt Farkas Zsuzsa is megállapítja. Ilyen a bal sarokban látható ablak és függöny, a mögötte sötétlő, szélfútta faág, esetleg a szintén baloldalon álló fotel, valamint a jobboldali asztalt borító drapéria és az előtte fekvő szőnyeg. A kép hátterét – ha egyáltalán az is fotográfia – szembeötlően, alaposan átfestették. A vizitkártya ugyanis megdöbbentő hasonlóságot mutat a Széchenyi utolsó találkozása Jósika Samuval Döblingben című litográfiával, amelyet a Képes Újság 1860 decemberében küldött szét előfizetőinek. Különösen a kandalló és környezete, valamint a gróf alakja s a fotel, melyre bal könyökével támaszkodik A kompozíció is erősen emlékeztet a litográfiára. A vizitkártyán Jósika figuráját a szobrász és a feleség, Crescence alakja ellensúlyozza. Úgy tűnik, a kép készítője Széchenyi alakját és a mellette álló fotelt némi átalakításokkal a fenti metszetből vette. A Farkas Zsuzsa által közölt vizitkártyán a fej körül egyértelműen látszik a körülvágás nyoma, ami annak a jele, hogy az alakot később illesztették a háttérbe. Erre utaló jelet a szobrász nadrágjánál is megfigyelhetünk. A vizitkártyán nem látjuk Széchenyi kézfogásra előrenyújtott jobbját, sem a baloldalit és fotelt. Azt, hogy ez a berendezési tárgy valóban fényképről származhat, alátámasztani látszik az is, hogy az ismeretlen szerző litográfiáján nem ez, hanem egy egészen más jellegű karosszék látható a szobrász helyén. A kép készítője Széchenyi alakját a kőrajzhoz képest a vizitkártyán kissé balra tolta, és kényelmes, otthonos pózba helyezte a litográfián a Jósika Sámuel üdvözlésére siető, gesztikuláló grófot. Széchenyi ruháját és a bal kezét könyökből átalakította – itt meg is változik a ruha árnyalata –, kezébe adva a litográfián is látható pipát, és az alakot a fotelnak támasztotta. A nadrág redői és a láb vonala azonban egyértelműen a litográfiát idézik. Minden bizonnyal kicserélte Széchenyi fejét is Josef Kriehuber művészileg színvonalasabb litográfiájára, melyet a neves portretista, Hans Gasser szobra alapján készített, s melyet a mellszobor mellett Széchenyi legjobb öregkori arcmásának tartanak.
Az a tény, hogy a litográfián található tárgyak mindegyike, így a fotelhoz támasztott pipa is megtalálható a vizitkártyán és a litográfián egyaránt – kivéve a már említett baloldali fotelt és a Crescence helyén lévő zsámolyt –, két dolgot jelenthet: vagy a kőrajzot használta fel háttérként is a vizitkártya fotográfusa, vagy az előbbi esetében is egy fénykép szolgált a jelenet foglalatául.
Mindkét eset elképzelhető, s találunk rá példát a magyar fotótörténetben is. Az 1860-as években, amikor egyrészt a fotográfia technikai korlátai miatt, másrészt mert bizonyos fontos eseményeken a fotográfusok nem vehettek részt vagy nem férkőzhettek elég közel a történésekhez, gyakran tudósították a közönséget fénykép és grafika kombinációjával előállított képekkel. Ezeket a képeket, melyeket a riportfényképezés őseinek tarthatunk, esményrekonstrukciónak, még inkább eseményreprezentációnak nevezhetjük. Számos ilyen ábrázolás készült az 1867. évi koronázásról. A képek nagy részét egy Pataki József nevű litográfus készítette, többségüket Borsos és Doctor felvételeinek felhasználásával. (Különös egybeesés, hogy Pataki eredeti neve Josef Bärmann, akárcsak a tárgyalt vizitkártya hátlapján szereplő műkereskedőé.)
A vizitkártya keletkezésének okairól felvázolt feltevés igazolása vagy megcáfolása még alapos kutatást igényel. Az írás elején feltett kérdésre azonban véleményem szerint nagyobb biztonsággal adható válasz: nem nézhetünk Széchenyi szemébe.

szerkesztette: Pester Béla

forrás:
Széchenyi szeme, Farkas Zsuzsa Fotóművészet 2007.3.sz
teoria_szechenyi_betegsegerol, Rubicon