EMBERI JELENLÉT AZ ŰRBEN: AZ ŰRÁLLOMÁSOK TÖRTÉNETE

EMBERI JELENLÉT AZ ŰRBEN: AZ ŰRÁLLOMÁSOK TÖRTÉNETE

Az elmúlt napokban a nemzetközi figyelem középpontjába került az ISS, azaz a Nemzetközi Űrállomás, mert 9 év óta először indult amerikai földről, amerikai űrhajón, amerikai űrhajós az űrbe, valamint ez az első alkalom, hogy magáncég által fejlesztett és épített űrhajó csatlakozott a Nemzetközi Űrállomáshoz. De, hogy jutottunk el idáig? A mai cikkünkben az űrállomások történetére pillantunk vissza.

Az űrállomás egy nagy tömegű, életfenntartó rendszerrel rendelkező űreszköz, amely az űrhajóktól eltérően alkalmatlan a földi leszállásra és nincsen meghajtórendszere, csak kisebb, pályamódosításra használható kormányhajtóműve. Nem képes nagyobb manővereket végrehajtani, pályája fenntartására űrhajókat használnak.

Az űrállomások fedélzetén lehetővé vált a hosszú ideig tartó űrrepülések hatásainak a vizsgálata, és nagyszámú tudományos (élettani, csillagászati, földfigyelési, anyagtudományi) kísérlet elvégzése.

A világ első űrállomását mi más hívhatta volna életre, mint az 1960-as és 70-es években mindent: a politika. Míg a NASA a kirakatban a Holdat ostromolta, a Pentagon egy katonai űrállomáson törte a fejét. A MOL (Manned Orbiting Laboratory) néven futó projekt a Gemini technikáját használta egy űrbeli őrposzt kialakítására, és rohamléptekkel el is jutott odáig, hogy fel is bocsátottak egy tesztpéldányt, amely egy életnagyságú, ámde élettelen makett volt. És egy valamire még jó volt a próbálkozás: a KGB őrült vágtában rohant jelenteni a fenyegető veszélyt. Hruscsov késlekedés nélkül adta ki a parancsot egy szovjet űrállomás fejlesztésére. A MOL programját aztán hamarjában törölte az amerikai kormányzat, a szovjet program azonban maradt. Hruscsov óriási fantáziát látott benne, hogy atombombákat telepíthetnek az űrbe, amivel sakkban tarthatják a „Szabad Világot”.

A sikertelen holdprogramja után a Szovjetunió a Föld körüli pályán folytatta tovább űrtevékenységét. A Szaljut-program az első szovjet űrállomás-program volt, melynek keretében katonai és polgári célú űrállomásokat állítottak pályára. A Szaljut elnevezést egyaránt használták a polgári célú DOSZ űrállomások és a katonai célú Almaz űrállomások jelölésére is.

A Szaljut–1 volt az első szovjet emberes teszt űrállomás, amely hosszútávú szolgálatra űrhajósokat fogadott (eredeti neve Zarja, a Szaljut nevet később kapta). A Szaljut-1 az Almaz katonai űrállomás módosított változata vol, testét Szojuz űrhajó, a katonai Almaz űrállomás és az R–7 Szemjorka egységeiből állították össze. A szabványosítottan, sorozatgyártással készülő Szojuz űrhajóval tervezték biztosítani az állandó személyzet jelenlétét. A Szaljut űrállomás 1970. február 16-án kapta meg az építési engedélyt, elkészítésére 1,5 évet biztosítottak. A Szaljut-1 rövid életűnek bizonyult, egy sikertelen dokkolás miatt megszakított küldetés után, 1971 június 6-án 3 fős személyzet lépett az űrállomásra, 3 hét ott tartozkódás után, a visszatéréskor az űrhajóból megszökött a levegő, és mindhárman meghaltak. 1971. október 11-én 175 nap után földi parancsra belépett a légkörbe és megsemmisült.

A Szaljut–2, Szaljut–3 és Szaljut–5 Almaz típusú katonai űrállomások voltak, ezek fotófelderítő eszközökkel, illetve a Szaljut–5 esetében rádiólokátorral voltak felszerelve. A közös „Szaljut” név használata a katonai űrállomások rendeltetésének elfedését szolgálta.

A Szaljut–6-ot 1977. szeptember 29-én állították pályára. Az űrállomás 1978. március 3-án első alkalommal fogadta az Interkozmosz-program keretében a csehszlovák Vladimír Remek űrhajóst. Az egyhetes program teljesítését követően Jurij Romanyenko és Georgij Grecsko konzerválta és automatikus üzemre állította az űrállomást. Az űrállomás berepülése, technológiai, műszaki, csillagászati, földmegfigyelési, orvosi és biológiai kutatási programok végrehajtása. A szovjet és a francia szakemberek által kidolgozott sejtosztódási kísérletek végzése. Az olvasztókemence segítségével a kozmikus vákuumban különféle olvasztási és ötvözési kísérleteket végeztek majdnem 3 éven keresztül.
Az Interkozmosz a Szovjetunió és kelet-európai országok közös űrkutatási programja. Az első magyar űrhajós, Farkas Bertalan is a programnak köszönhetően jutott el a Szaljut-6-ra, ahol tudományos munkáját végezte.

A Szaljut–7 1982-ben indított szovjet űrállomás volt. A Szaljut–6 programjának folytatásaként állították pályára a Szaljut-program utolsó tagjaként. Élettartama alatt 6 személyzetet fogadott, amelyek összesen 816 napot töltöttek a fedélzetén. Ezen az űrállomáson dolgozott az első francia űrhajós, az első indiai űrhajós és a második szovjet űrhajósnő is. Az állandó személyzetek új űrrepülési időtartamrekordokat is beállítottak.

A Szaljut űrállomásokon alapult az első modul űrállomás, a Mir. Célja egy nagyméretű, lakható tudományos laboratórium biztosítása volt a világűrben. Két rövidebb időszakot leszámítva 1999 augusztusáig folyamatosan lakott volt. A Szovjetunió összeomlása után a Mir szovjet űrállomásból orosz űrállomás lett, ezzel a finanszírozása is megcsappant, kilátásba került a program leállítása. Az USA, félve, hogy a munka nélkül maradó orosz rakéta fejlesztő mérnökök Iránban, esetleg Észak-Koreában kamatoztatnák tudásukat, megállapodást kötött Oroszországgal a finanszírozásról. George H. W. Bush amerikai elnök és Borisz Jelcin orosz elnök 1992. júniusban fogadta el az űrkutatási együttműködést: egy amerikai asztronauta repülhet a Mir fedélzetén és két orosz kozmonauta repülhet az amerikai űrrepülőgépen. 1993. szeptemberben Al Gore alelnök és Viktor Csernomirgyin miniszterelnök bejelentette egy új űrállomás terveit, amelyet később Nemzetközi Űrállomásnak neveztek. Megegyeztek az új projektre való felkészülésnél az amerikaiak jelentősen részvesznek a Mir projektben a következő években. Az űrrepülőgépek részt vesznek az utánpótlás és a személyzet szállításában. Ezzel az amerikaiaknak is lesz tapasztalatuk a hosszú űrrepülésekről.
A Mir fedélzetén állította be Valerij Poljakov orosz űrhajós a jelenlegi űrrepülési időtartamrekordot, amely 437 teljes napot tett ki 1994. január 8. és 1995. március 22. között. 1997. június 24-én a Mir űrállomásnak ütközött egy orosz Progressz típusú teherűrhajó. Az űrállomás egyik modulja jelentősen megrongálódott, az energiatermelés drasztikusan lecsökkent, de az űrhajósok biztonságban megúszták.
A Mir programot 1998-ban fejezték be, miután az 1997-ben bekövetkező sorozatos balesetek miatt a NASA tovább nem engedte űrhajósait az állomásra. Az oroszok egyedül már nem tudták fenntartani az űrállomást, és nem sokkal azután ők is beszüntették a repüléseket.

Bár jövőbeli turisztikai hasznosítására több terv is készült, de miután az űrállomás az üzemidejét már jócskán leélte, további működtetését műszaki okokból is túl kockázatosnak ítélték és 15 éves küldetés után 2001. március 23-án irányított manőverrel a Csendes-óceán déli része felett visszahozták a földi légkörbe, ahol megsemmisült. A Mir-korszak lezárultakor Oroszország polgári űrkutatási program nélkül maradt.

Sok tekintetben a Nemzetközi Űrállomás a korábban tervezett független űrállomások, az orosz Mir–2, az amerikai Freedom űrállomás és az európai Columbus laboratórium egyesítését jelenti. A programban 16 ország vesz részt: Amerikai Egyesült Államok, Oroszország, Japán, Kanada, Brazília és az Európai Űrügynökség 11 tagállama. Brazília és Olaszország a NASA-val kötött külön szerződéssel is részt vesz. A Nemzetközi Űrállomás története az orosz Zarja modul 1998. november 20-ai felbocsátásával kezdődött. Három héttel később érkezett az első amerikai modul, a Unity. Az űrállomás folyamatos bővítés alatt áll, tartós befogadóképessége 2009 óta maximum hat űrhajós. Az állandó személyzetek minden űrhajósa amerikai vagy orosz volt, egészen 2006 júliusáig, amikor Thomas Reiter német űrhajós csatlakozott a 13. állandó személyzethez.

Az ISS-t főleg az amerikai űrrepülőgépek, a Szojuz és a Progressz űrhajók szolgálták ki. Az űrrepülőgép flotta nyugdíjazása után az ellátást a Szojuz és a Progressz űrhajók mellett az európai ATV, a japán HTV és a két amerikai magáncég által üzemelt Dragon és Cygnus teherűrhajó vette át.

A Tienkung–1 az első kínai kísérleti űrállomás, melyet 2011. szeptember 29.-én állítottak pályára. A viszonylag kis méretű űrállomás nem volt alkalmas tartós űrbeli tartózkodásra, csak az időnként hozzá kapcsolódó űrhajók személyzetei laktak benne, majd munkájuk végeztével az űrállomást üresen hagyták. Az irányíthatatlanná vált állomás 2018. április 2-án, visszatért a Föld légkörébe és részben elégett, a megmaradt darabok a Csendes-óceánba csapódtak. A Tienkung–2 a második kínai kísérleti űrállomás volt, melyet 2016. szeptember 15.-én állítottak pályára. Kína terveiben a 2020-as évek elejére egy nagyobb, több modulból álló űrállomás létrehozása szerepelt. Számos fejlesztést, a kísérleti lehetőségeket és az űrhajósok életkörülményeit komfortosabbá tevő berendezéseket is továbbfejlesztették. Elődjével ellentétben az új modult hajtóanyag-utántöltésre, teherűrhajó fogadására is felkészítették. Az űrállomás tervezett élettartama öt év volt. 2019. július 19-én az űrállomás ellenőrzött körülmények között a föld légkörébe lépett. Részei elégtek vagy a Csendes-óceánba csapódtak.

2020 május 30-án, szombaton, magyar idő szerint 21:22-kor történelmet írt a SpaceX és a NASA: egy Falcon-9 rakétán sikeresen útnak indult a Kennedy Űrközpontból a SpaceX saját fejlesztésű és gyártású űrhajója, a Crew Dragon, fedélzetén két amerikaival. A tesztrepülés fontos mérföldkő az Egyesült Államok űrhajózásában: 2011, az űrsiklóprogram vége óta, először indulhatott amerikai földről, amerikai űrhajón, amerikai űrhajós az űrbe, valamint ez az első alkalom, hogy magáncég által fejlesztett űrhajó csatlakozott a Nemzetközi Űrállomáshoz.

írta és szerkesztette: Haulik Beatrix