A JAPÁNKERT

A JAPÁNKERT

“Nincs lehullt levél,
neve van minden kőnek –
japánkertbe lépsz”
/Terebess G./

A sintó kegyhelyek egyik legrégebbike – az Ómiva hegy – maga szentély. Őserdejét nem háboríthatta emberi építmény, csak egy torii kapu jelzi a profán világ mezsgyéjét. A sintó vallás ősidők óta szentelt kötelekkel sziklákat (ivakura ) és fákat (himorogi ) kerített el a természetből, hogy istentisztelete tárgyát keretbe foglalja. Ezeket még nem tekintették kerteknek, de bennük kereshetjük a japán kertművészet előképeit.
A japánok mindig zavarba jönnek, ha határozott különbséget kell tenniök építészet, kertészet és természet között. Számukra a természet bármely kiemelt része máris kert, ahogy egy faág kész ikebana. Az emberi konstrukciók szorosan kapcsolódnak természeti környezetükhöz, az ösvény kikerüli a fákat, az épület igazodik a domborzathoz: szervesen egészítik ki egymást. A városi szűk udvarokban sem kényszerítik szabályos rendbe a természetet. Inkább sejtetik, emlékeztetnek rá néhány jellegzetes fával, sziklával, virággal.
A kert elengedhetetlen tartozék, és bármilyen kicsiny is, elég nagy ahhoz – mondják –, hogy rásüssön a holdfény. Ha végképp nincs egy talpalatnyi föld sem, akkor egy tálcán is lehet miniatűr kertet rendezni (hako-niva ), egy cserépben törpe fát – soha szobanövényt! – nevelni. A természet modelljét készítik el a rendelkezésre álló kis területen – esetleg hátteret kölcsönöznek hozzá, hogy nagyobbnak tűnjék.

A tájkertészet Japánban a szépművészetek egyik ága. A XII. századtól kertművészek nemzedékei tökéletesítették, finomították elveit. Ismerkedjünk meg ezek közül néhánnyal!

A XII. századi híres Kertek Könyve (Szakuteiki ) több mint tíz típust ismertet. A vízbe vagy a víz mellé helyezett sziklákat külön szakember, a „sziklás szerzetes” választotta ki. Nem faragták meg azokat, hanem megkeresték a kellő, szél koptatta és vízmosta alakzatokat, a köveket selyembe bugyolálták, aztán testőrök és zenészek kíséretében, olykor több hetes járóföldről fuvarozták és állították kerti helyükre. A sziklákat műtárgynak tekintették, mesés összegeket fizettek értük, különösen sokra becsülték a mozgó állathoz hasonlító köveket, de a sziklák művészének csak az észrevétel volt a dolga.

A XV. sz. után a kertészeti tankönyvek minden apró részletre – irányzatok szerint változó és gyakran ellentmondó – szabályok tömkelegét hozták (csak a rácsos kerítésre 19 szakszavuk van, nem beszélve a kerti lámpásokról és medencékről).

A kölcsönvett táj (sakkei ) típusú kert.

Alig több néhány bokornál, míg a háttér hegyek és erdők impozáns panorámája. A kert kilátó, mely zökkenőmentesen folytatódik a környező természetben, nem zavarja a szemlélőt a táj élvezetében. A kerttervező hallatlanul nehéz munkáját akkor méltányoljuk igazán, ha lépésről lépésre, új és új nézőpontból külön a kertre is figyelünk. Ezért választják a könnyebb megoldást, s az ilyen kertek többségét a vendégszobából– egyetlen látószögből – tervezik és szemlélik. A kert és a kölcsönvett táj harmonikus egységet alkot, a cserjét a sakkei távlata emeli, a sakkeit pedig az előtérbeli cserje foglalja művészi keretbe.

A következő típushoz kicsit foglalkoznunk kell a Zen filozófiával is.
A buddhizmus legfontosabb kelet-ázsiai iskolája a zen, melyet a kegyes legenda szerint maga Buddha alapított. Tanítóbeszéd helyett egykor a Keselyűbércen felmutatott egy szál virágot tanítványainak, mire egyikük elmosolyodott. Egy mosolygó virág és egy virágzó mosoly indította útjára tehát ezt a „szavakon túli tanítást”, ami a hallgatás kertjeiben visszhangzik tovább. A megvilágosulás élményét nem helyettesítheti sem írás, sem beszéd – hirdették a zen hívei –, a buddhaságot itt és most kell megvalósítani, nem számtalan újraszületés után, hanem azonnal, az elmélkedésben.

A Kamakura-korszaktól (1185-1333) a zen filozófiája döntő hatást gyakorolt a festészetre és a kalligráfiára, a haikuköltészetre és a nó-drámára, a zenére és a kerámiára a teaszertartásra és a virágrendezésre, a szamuráj hadviselésre és természetesen a kertészetre.
A legkorábbi zen kertek gyöngyszeme, a Szaihó-dzsi, 1339-ben épült Muszó Kokusi 1275-1351) zen mester elképzelései alapján. Muszó ekkor 65 éves, alkotóereje teljében, a kor legkiemelkedőbb gondolkodója és művésze. Nisimura Tei kerttörténész szerint: „A japán kertművészet Muszóval kezdődik és Muszóval végződik.” A mester maga kevésbé lelkes, egy fennmaradt írásában panaszkodik, hogy kénytelen megművelt földet orozni gyarló kertje kedvéért. Több-kevesebb bizonyossággal nyolc kertet tulajdoníthatunk neki.

A zen-kertek legismertebb csoportja a teázókert.

A teaivás és -szertartás a XIII. századtól egyre terjedt Japánban, eleinte az udvari arisztokrácia és a papság körében, majd a vidéki földbirtokosok és szamurájok is „rákaptak”. A XV. sz. végén a „közemberek élvezeteként” emlegetik, ekkorra már a városi kereskedők vendégeskedése sem képzelhető el teázás nélkül. Ez utóbbiak ízlését tükrözi az úri osztály finomkodó teaesztétikájával szemben Szen-no Rikjú ( 1522-1591) „kunyhós” teaszertartása (szóan-no-csa ) a teakert békés magányában (vabi-csa ). A zen buddhizmus szabálytalanság, egyszerűség, nyugalom és szabadság iránti szeretete párosult a városi ember nosztalgiájával a paraszti élet, a vad természet után.
A teakunyhó zsúpfedeles parasztházat utánzott, a teakert (csaniva ) egy hegyi kolostorhoz kanyargó erdei ösvény hangulatát keltette. Kerülték a síkságon honos és emberközelben termesztett növényeket; többnyire vadregényes hegyekből ültettek át fákat, cserjéket, amelyeket tilos volt megnyesni.
A kunyhó alacsony bejáratát – amit csak akkor vehettek észre, ha már beleütköztek szemöldökfájába – szabálytalanul elhelyezett, de mindig emberi léptékhez igazodó tipegő köveken közelítették meg.
A rejtett szépségekben különös örömüket lelték, mint a zen buddhista hivő az eltitkolt jó cselekedetekben. Szakai kikötője mellett épült kertjében Rikjú úgy takarta el a tengerre néző kilátást, hogy a teára jött vendég csak akkor pillanthatta meg a fák közt feltűnő rezgő óceánt, amikor mit sem sejtve a vízmedence fölé hajolt. Az alázat mozdulatában rádöbbenhetett az ivókanálnyi merített víz és az óceán, önmaga és a világmindenség azonosságára.
A külvilágtól kerítéssel, sövénnyel, fákkal elzárt kis kertben minden a lehető legegyszerűbb, -szegényesebb volt; bármi kirívó csak elterelte volna a figyelmet magáról a szertartásról. Egy anekdota szerint a kertrendező Rikjú teljesen elképesztett egy szamuráj lovagot, olyan figyelmet szentelt minden apró kő helyének. A lovag túlzásnak vélt ekkora műgondot, és parancsot adott, hogy suttyomban mozdítsák el a köveket néhány hüvelyknyire. A mester azonban mindannyiszor fejcsóválva rakta vissza őket eredeti helyükre. Tudta, hogy a figyelem elterelése éppolyan körültekintést kíván, mint fölkeltése.

A zen kertek másik csoportja a „lapály” hira-szanszui vagy „száraz táj” kare-szanszui

A zajos vízesések, csobogók, a virágok ingerlő tarkasága, még inkább a sétányokon csevegő látogatók bizony zavarják a séta helyett elmélkedésre vágyó kertélvezőt, a kopár és hallgatag zen buddhista kerteket ezért építették.
Nem sétára, nem kikapcsolódásra szólítanak, hanem elmélyülésre. Nincsenek sétányok, tipegőkövek, a kert szélén bámészkodó látogatót csak fodrosra gereblyézett fehér kavics és néhány ódon szikla fogadja. Ahogy a zen valamiféle ellenvallás a buddhizmuson belül, úgy ezek a kertek is ellenkertek a tájkertészetben.
A Rjóan-dzsi, a Csendes Sárkány kertje 1499-ben, a Daiszen-in, a Nagy Remete kertje 1516-ban épült. A világhíres két kert tervezője ismeretlen, bár a hagyomány mindkettőt Szóami mester – a korszak nagy művészegyénisége – alkotásaként tartja számon.
A Daiszen-in kolostornak tulajdonképpen három kertje van. Az első a templomcsarnok északkeleti sarkát veszi körül L alakban, kerítése mentén néhány kaméliacserje, egyébként a fehér homokon magasba emelkedő és laposan heverő különféle nagyságú sziklák halmaza; a száz-egynéhány kőszikla összhangja megbonthatatlan, mindegyiknek megvan a maga helye és szerepe. Ha az ember a kezébe veszi az alapul szolgáló durva homokot vagy murvát, látja, hogy az hófehér kristályos szemcsékké mállott vagy zúzott gránitkő.

A második kert egészen kicsi, 3 × 10 méter, s az L betű keleti szárát folytatja egy keskeny, fedett folyosón túl. Csak tizenhárom követ számlál, és három kis bokrot.

A harmadik kert déli fekvésű, 8 × 18 méteres terén egy szál szikla sincs, keleti felén két homokhalom, délnyugati sarkába szorítva pedig egy satnya szara-szódzsu, amit Indiában sálafának hívnak. A szara-szódzsu a halál jelképe; Buddha egy sálafaligetben hunyt el – jutott a végső nirvánába.

A Japánon kívül létrehozott kertekben többnyire igyekeznek Japánban honos növényeket használni, de van, hogy az eltérő éghajlat miatt csak más fajta alkalmazható. A japán kertek növényei között találunk örökzöld és lombhullató fákat, japán bambuszokat, páfrányokat és mohákat. A színes levelű juharfák mellett felfedezhetünk japán kamélia, japáncseresznye, babérmeggy, mahónia, puszpáng, buxus, árnyékliliom, japán kenderpálma, csüngő japánakác és rododendron fajokat. Képmellékletünk egy része ezt mutatja be a Fővárosi Növény és Állatkertben, valamint a Margitszigeten készült fotókkal.

írta és szerkesztette: Pester Béla

forrás: Terebess Gábor, A JAPÁN KERTMŰVÉSZET: ZEN KERTEK
/Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár/