VARGA-WELTHER JÚLIA

VARGA-WELTHER JÚLIA

VARGA-WELTHER JÚLIA a kecsetkisfaludi születésű, ma Ausztriában élő festőművész, 1955. június 18-án született. Középiskolai tanulmányait Székelykeresztúron, az Orbán Balázs Líceumban végezte, majd a kolozsvári ‘Ion Andreescu’ Képzőművészeti Főiskola festészet szakán szerzett diplomát.
1980-83 között a MAMŰ (Marosvásárhelyi Műhely) csoport tagja volt.

Ezt követően Besztercén élt és tanárként dolgozott 1984-ig, majd áttelepült az ausztriai Berndorfba. Itt festőművész férjével, az apai ágon erdélyi gyökerekkel rendelkező Kurt Weltherrel alapítottak családot.
Mestereiként Fulger Radut, Tóth Lászlót, Miklóssy Gábort és Kiss Lászlót nevezi meg. Ők voltak nagy hatással rá művészi pályájának kezdetén.

Novotny Tihamér művészeti író szerint Varga-Welther Júlia pályaképét az évek során alkalmazott technikák, témák és műfajok egyidejűsége és egymásutánisága alapján vázolhatjuk fel.
Kedvenc témái a női portré, a női akt, a tájkép, az enteriőr, az életkép, valamint a meseszerű fantázialények világa, mely utóbbiakban is főszerepet kap a nő. A pályaképet végigkíséri a művésznő új technikák iránti állandó érdeklődése. Ezek elsajátítása és alkalmazása számára egy változatos és izgalmas képi világ megteremtését teszi lehetővé.
Olajban, temperában, gouachban, majd egyre inkább vegyes technikákban dolgozott. Kezdetben a német expresszionizmus szellemét idéző műveket (főként portrékat) festett, később az absztrakt művészet felé tájékozódott. A gondolatnak teret engedő levegős képfelületein minimális jelzésekből építkezik.
Művei egy olyan – a kérészéletű irányzatoktól független – tehetséggel és tudással megáldott művészről tesznek tanúbizonyságot, aki hosszú távon is értékes vizuális és szellemi élményt tud nyújtani.

A Bécsi Művészeti Társaság, 1985–2002 között a Badeni Művészeti Társaság, majd a Muravidéki Baráti Kör Kulturális Egyesület tagja lett.
1989-ben Varga-Welther Júlia festőművész megkapta a Salzburgi Tartomány fiatal művészeket támogató díját, majd 2008-ban „Artist in Residence” díjban részesült Isztambulban.

1980 óta Varga-Welther Júlia festőművész alkotásait számos egyéni tárlaton tekinthette meg a művészetkedvelő közönség Erdély-szerte, de Európa és Ázsia nagyvárosaiban is nyílt önálló kiállítása (Kolozsvár, Beszterce, Székelyudvarhely, Székelykeresztúr, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda (RO), Budapest, Sopron, Szendendre (HU), Bácsújhely, Salzburg, St. Pölten, Graz, Villach (A), Hongkong, Peking (Kína), Isztambul (TR)).
Varga-Welther Júlia rendszeresen részt vesz csoportos kiállításokon Európa-szerte. Művei megtalálhatóak közgyűjteményekben, amelyek közül említésre méltó: Molnár István Múzeum, Székelykeresztúr (RO), Művészet és Kultúra Belügyminisztériuma, Bécs (A), Az Alsó-Ausztriai Tartományi Kormány Gyűjteménye, St. Pölten (A), A Salzburgi Tartományi Kormány Gyűjteménye (A), BAÁSZ Művészeti Alapítvány, Sepsiszentgyörgy (RO), Erdélyi Ház, Sopron (HU), Baktay Ervin Kortárs Képzőművészeti Gyűjtemény, Dunaharaszti (HU), Haáz Rezső Múzeum Képtára, Székelyudvarhely (RO), Fejér Miklós Könyvtár Gyűjteménye, Zabola (RO).
A festőművész köztéri művei: Keresztút II., stációképek, akril, vászon, St. Vinzenz Plébánia, Graz (A), 2000 és Keresztút I., stációképek, akril, vászon, Berndorfi Gondozóotthon kápolnája, Berndorf (A), 1998.

Varga-Welther Júlia festőművész méltatása:
„Az erdélyi származású, de 1984-től Ausztriában élő Varga-Welther Júlia témái és műfajai alapvetően hagyományosnak mondhatóak. Mégis a rendszerint szociológiai, környezeti, lélektani, művészettörténeti vagy mitológiai összefüggésrendszerben tálalt és vizsgálható csendéletei, portréi, aktjai, vallásos témái és újabban misztikus hangulatokkal, titokzatos jelenetekkel és sejtetett mélytudati szimbólumokkal, itt-ott álomszerű fantázialényekkel „megtűzdelt” tájképei, valamint legújabban a magyar történelem egyes (megint csak népi-mitológiai hálóba helyezett) kultikus figurái a meglepetés erejével hatnak a nézőre. Ugyanakkor ez a felsorolás pályaképet is rajzol egyben, amely jelenti a felemlegetett témák és műfajok egyidejűségét, illetve egymásutániságát, azaz ciklusokba rendezhetőségét. Figurális szemléletétől tehát – bár ragaszkodik a művészet klasszikus és tradicionális alapállásához, amely az élmény és mű, valóság és kép, látott és megfogalmazott, jelenség és lényeg dialektikus viszonyán alapszik – távol áll a technikai és formai konzervativizmus. Így művészeti hitvallásának és módszerének leglényegesebb vonása éppen az, hogy az ábrázolttal való mély érzelmi azonosulását, s ezáltal a néző előtti lelki kiszolgáltatottságát a távolságtartás választott és kikísérletezett eszközeivel elleplezve óvja meg. Vagyis hogy az empatikus készségéből fakadó vizuális esztétikai és intellektuális állásfoglalását az elidegenítés új technikáival, anyagaival és szabályrendszereivel tegye elfogadhatóvá, érdekessé, vonzóvá és izgalmassá, sőt olykor dekoratívvá a mai kor embere számára. Varga-Welther Júlia esetében azonban a távolságtartás eszközrendszerének alkalmazása nem pusztán egy kortünet megjelenésének, azaz az elidegenedésnek mint problémának a művészetbe emelésével egyenlő, hanem a mediális, az eltárgyiasított és eltárgyiasodott kép visszavételének, új esztétikai érvényességének a fokmérője is egyben. Tudniillik a részelemekre bontott, majd újra kollázsszerűen összerakott „lemeztelenített” kép az elfojtások és letakarások, valamint a felöltöztetések és összeillesztések révén, illetve a rétegződések egybeszervülése által új megszólalási minőséget szerez magának. Varga-Welther Júlia tehát az elidegenítés eszközei és médiumai közül leginkább a fotót, a videoképet és a rasztert használja. Ám mindközül a legalapvetőbb: a raszter. A rasztert azonban – legyen az egy konkrét anyag lenyomata vagy mintázata (vagy akár egy képre applikált horgolt csipke vagy függöny ismétlődő motívuma), más esetben egy szitára vitt, kézzel strukturált, kézzel rajzolt egyedi, egyszeri és megismételhetetlen „bőrfodorszál-mintázat” vagy „bőrlécrajzolat” – úgy alkalmazza, mint festő az ecsetet, azaz: „fest” vele. A régebben fotóeljárással, manapság inkább átnyomtatással vagy felfestéssel papírra, illetve vászonra vitt alapmotívumokat és témákat – azaz az emberi, táji, természeti és tárgyi látványelemeket – ezek a raszterfelületek bár elidegenítik, mégis megmozgatják, sejtelmesen el- és át- és lefedik, vagyis a képet újraértelmezik és -építik. A mechanikus és gépies gesztusokat átszemélyesítik, így nemcsak magát a folyamatot, de a végeredményt is ritualizálják: elgondolkodtató és csodálható magasságokba emelik.” (Novotny Tihamér – Varga-Welther Júlia pályakép összefoglalója)

“Egyéni stílus és eredetiség jellemzi Varga-Welther Júlia Erdélyi Házban nyílt kiállítását. Kiállított művein keresztül részesévé válunk annak a fejlődési folymatnak, amely a művésznő utóbbi éveinek különböző, egyenként is fontos állomásait jellemzik.
Az egyszínű, vagy legalább is azonos színskálájú, egysíkú folt-aktok a mozgást, a lendület adta spontaneitást jelenítik meg. Rituális táncok, mozdulatok, amelyeknek részesévé válunk; rituálé a létünk, a létezés örökös ismétlődése, az önismétlés, az azonos létezi formák és elemek, amelyeket szellemi mivoltunk rituális tartalommal, varázslattal tölt meg. Rituális szabályok fogják össze emberi mivoltunkat, amely során józan és önkívületi állapotok spontán fázisai váltakoznak színek, tudatállapotok szerint.
Varga-Welther Júlia vallja, hogy hangulatot fest. Jellemzően visszafogott színvilága mellett a hangulatteremtés szolgálatába állítja változatos technikai megoldásait. A női akt lágy, légies vonalait sejtelmesen fedik a különböző raszterek eredményezte fátyolok. Az akt, a női lét rendkívüli érzékenységét, szépségét és titokzatos melegségét engedi átszűrödni a raszteren, miközben a nyomdatechnikai eljárás adta fegyelmezettség és határozottság kizárja az érzelgősséget.
Fontos a távolságtartás – az igazi nő őszinteségében és titokzatosságában szép. Az előszeretettel használt raszteres vászon, tüll lélegzete is szerves része a képnek.
A kézi jegy, a megrajzolt alak, vagy tájelem közvetlen beavatkozás a vászon felületén. Egy alkotáson belül fontosnak tartja: nem mindent kézzel megrajzolni – a sokszorosító technikák szűrőként engedik át és hangsúlyozzák a spirituális összefüggéseket. Ez a közvetett beavatkozás, – amelyben a véletlenszerűség és a tudatosan használt technikai megoldás közötti arány mértéke maga a művészet egyik mértéke – , a kíméletlen őszinteség hordozója. Az olaj átfesthető minden következmény nélkül. A nyomdatechnika kifejezésben és kivitelezésben egyaránt fegyelmezettséget kíván. Az ilyen jellegű alkotás nem tűr utólagos korrekciót.
A kiállított tájképsorozatra is jellemző a szitatechnika sajátos alkalmazása: a szitafelületet nem mint motívunhordozót, hanem mint festékhordozót használja. Így eléri azt, hogy a különböző nagyon vékony lenyomatok által létrehozott sokféle rétegződés, szín- és térhatása révén életre keljen. Impressziók, gesztusok, életérzések. A gyermekkori élményvilágból felcsillanó kert, gyümölcsös képe a jelenre jellemző hangulati elemet hordozza. A hangulat, életérzés tájképbeli vizuális megtestesítője: a női akt.
Tájképein is fellelhetők azok a jellemző jegyek, amelyek a tartalmi tényezők és formai szempontok közötti egyensúlyt megteremtik: nem geometrikusan szétszabdaltan ábrázol. A természet amorf formáira a különböző méretű raszterek geometrikus rendszerét vetíti rá. Képei nem alakítják át, formáiból nem vetköztetik ki , nem harsogják túl a természet által felkínáltat: hangulatát úgy közvetíti vizuálisan, hogy közben fegyelmet, önfegyelmet és méltóságot követel.” (Tóth Éva szövege)

“Varga-Welther Júlia klasszikus alapállásból indít, és a teljességre törekedve a mindenség középpontjában lévő reneszánszi emberideálra építi sajátosan egyéni világát úgy, hogy a mai ember által elveszített világot álmodja nőalakjaiba. Júlia nem azért nőfestő mert témája a női akt, a női arc és maga a nő az ő teljességében. A szellem, a lélek, a test egységben van a világmindenséggel. Egy és oszthatatlan a természettel. Valóság és káprázat, emberi lény és eszme, idea, mely önmagáért van. Belső tudati világának szintje meditációi által felemelkedik.
Erős emberi jellem sugárzik alakjaiból, bölcsesség és hit, bizalom és egyszerű tiszta szeretet. Megformált emberi világában jelen vannak a mítoszok, az ünnepek, az idő állandósága, a dolgok rendje és értelme, mert minden kerek egész. Mindennek megvan a maga ideje, a maga létjogosultsága. Mindennek van méltósága és mértéke. Az ember, az emberi lét érték Welther Varga Júlia üzenetében.
A megfogalmazás a gondolati mélységekhez igazodó egyszerű és őszinte. A kompozíció hasonlóképpen a szellemi utat követve igazodik a lehetséges és a szükséges elvéhez. Minden a maga idejét és helyét foglalja el úgy, hogy a valóság mezsgyéjén egyensúlyozva létezés és álomvilág határán lebegjen a csönd zenéjébe szőve… Fénysáv a mindenséghez a mindenségben.”
(Török Levente festőművész)

“Ha egy művész vagy művésznő alkotásait különösen sokra tartjuk, akkor megbecsülésünk átfogó: nem egyetlen képre, vagy egyes képekre korlátozódik, hanem kiterjed az életmű egészére. Ez az általános benyomás él bennem Varga-Welther Júlia képeivel kapcsolatban is, mert ő valamennyi alkotásával a szépségnek kötelezte el magát. Szeretem ezt a műveiből színpompával és hitelességgel folyamatosan áradó szépséget, igenis nagyon. Irodalmi műveimben magam is folyamatosan ezt a szépséget keresem, leírásaim során mindig az a remény vezérel, hogy felülkerekedve a szörnyűsé¬geken végül sikerül valóban rátalálnom.
A Varga-Welther Júlia művei iránti általános elragadtatá¬som ugyanakkor nem gátol meg abban, hogy most egy képet külön kiemeljek. Ez egy aktkép, egy fiatal nőé, aki fejét kezére támasztva ül egy széken. A nő magába mélyedve magabiztos eltökéltséget sugároz, mintha meztelenségében egyes egyedül lenne ezen a világon. Ugyanakkor – és ez az, ami különleges ebben a képben – miközben nincs benne semmi hivalkodás, bujkál benne valami mindent átkaroló szenvedély, túláradó szeretet, határtalan odaadás. Emelett talán mégis kicsit hamis, és nem teljes ez a látvány: számomra Varga-Welther Julia képében tetten érhető valami, ami a Mona Lisa mosolyával közös. Aki látszólag többé-kevésbé egykedvűen tekint maga elé, ám mosolya mögött valami más rejlik, va¬lami fölkavaró és sokat sejtető, különben az emberiség nem állna előtte elbűvölten nemzedékeken át. Számomra ez az elragadó sejtelmesség, a nehezen megnyíló titok teszi Varga Welther Júlia képét oly varázslatossá.”(Peter Turrini, Varga-Welther Júlia festőnőről , 2015)

“Ma két olyan művészt mutathatok be önöknek, akik bizonyára többüknek is régi jó ismerősük, ennek ellenére kevesüknek adatott meg, hogy mind a Varga Welther Júlia, mind a Kiss László művészi pályája egészére rálássanak.
Én is többé-kevésbé így vagyok ezzel.
Nem is csoda, ha nem ismerjük behatóan munkásságukat, hiszen ők bár közénk valóak, mieinknek mondhatóak, ugyanis e táj, a Székelyföld szülöttei, csaknem huszonöt éve Ausztriában élnek és alkotnak.
Azt hiszem mindannyiunk nevében, mondhatom, hogy nagy megelégedésünkre szolgál, hogy ezennel ránk gondoltak és ezt a szép kiállítási anyagot, ide az első ihletet adó szülőföldre hazahozták.
Egy művészettörténésznek, de azt hiszem akármelyik műbarátnak vagy művészkollégának, az eredeti művek jelenlétében az alkotókkal beszélgetni, az emberi és szakmai miértekről a legilletékesebbektől tájékozódni, mindig kivételes élmény. Ezért örülök, hogy eljöttek közénk a művészek és így önöknek is, van alkalmuk pályájukkal, képeikkel kapcsolatos kérdéseiket, nekik feltenni. Ezekhez, a beszélgetésekhez próbálok most hozzájárulni azzal, hogy a két alkotó művészi és életpályájának legfontosabb állomásait, néhány mondatban ismertetetem önökkel. […]
Varga-Welther Júlia Kisfaludban született 1955-ben. A Székelykeresztúri Orbán Balázs Líceumban érettségizett, ahol éppen Kiss Lászlónak, a fiatal művész-tanárnak volt a tanítványa. Az ő ösztönzésének, irányításának fontos szerepe volt abban, hogy Júlia is ezt pályát választotta. Éppen itt a Művelődési Házban tartották Maszelka Jánossal együtt azokat a felvételire felkészítő órákat, amelynek eredményeképpen Varga Júliát is felvették a kolozsvári „Ion Andreescu” Képzőművészeti Főiskolára, amelynek festészeti szakán tanult. ő is a diplomát. Tóth László és Fulger Radu mellett, az akkor már idős Miklóssy Gábor volt neki is a tanára. […]
Varga Júlia a főiskolán összeismerkedett Kurt Weltherrel, az apai ágon szintén erdélyi gyökerekkel rendelkező osztrák festőművésszel. 1984-ben sikerült is összeházasodniuk és így Varga Júlia áttelepült az ausztriai Berndorfba. […]
Férjével együtt állít ki, de mint MAMŰ tag, Magyarországon is gyakran szerepel kiállításokon. Az időnként egymáshoz közelítő, érintkező életpályáik jó alapot biztosítanak e mostani székelyföldi közös kiállítás sorozatnak – sorozatot mondok, hiszen, ez az udvarhelyi kiállítás csupán nyitánya a most induló székelyföldi vándorkiállításuknak.
Amikor egymás mellé kiraktuk a képeket, úgy tűnt, hogy az életrajzi összefonódásokon túl is van valami, ami értelmet ad a közös kiállításnak. Valami, ami nem magyarázható sem a közös kulturális gyökerekkel, sem azzal a közel azonos kihívásnak a nyomhagyásával, amelyet az idegen művészeti közegbe való beilleszkedés okozhatott szemléletükben. Valami más, egy sajátos képi atmoszféra, amit csak itt e képek előtt állva érzékelhetünk. E kiállítás egészének légköre, amely reményeink szerint, ezt a két, sok mindenben feleselő viszonyban lévő, ugyanakkor több vonatkozásban összetartozást is felmutató műalkotás-együttest olyannak mutatja, amelyet csak egy ilyen kitüntetett pillanat –a közös kiállítás lehetősége, itthon a szülőföldön – tárhatott fel, egy közös kiállítás erejében megkettőzött művészi identitás egyedi és sajátos minősége.
Persze, egy az egyezést mutató pillanatra rákövetkező pillanatban feltevődhet a kétkedő kérdés, vajon nem erőltetett-e a kettőségnek, mint pluszt adó minőségnek a kiemelése, azaz van-e, lehet-e olyan szakmai kapcsolat a képek között, ami e két életművet, az életrajzi vonatkozásokon is túl összeköti?
Abban az első pillanatban – első benyomásként – az tűnt fel, hogy e képek úgy – ahogy, de rokon színvilágúak. Mindkettőjüknél gyakori, a semleges színekkel: a hidegtől a melegig számtalan minőségben használt fehérrel és ugyancsak a színhőmérsékletek és telítettségi fokok széles skáláját felölelő szürkékkel, kerítet többnyire, meleg élénk és gyakran összefüggő foltokban alkalmazott, természetes alapú színek, leginkább az úgynevezett föld színek használata.
De talán még a színbeli rokonság előtt és felett, az egyezés abban van, hogy mindkettőjük képeiről leolvasható, egy lényeges műfaj meghatározó sajátosság, a táblakép-festészetnek, mint az annak lényegéül szolgáló síkfelülethez, szinte kötelezően alkalmazkodó műfajnak a feltétlen tisztelete.
De közösként mondhatjuk, az ember természetes és elsődleges vizuális közegének (táj, udvar, kert, otthon, emberi alak, portré, állatok) mint a festészet leggyakrabban használt hagyományos intim tematikájának választását is.
Közös gyakorlatnak tekinthető a többnyire előre megfontolt szempontok szerinti, mindenképpen a plasztikai törvényszerűségek maximális figyelembevételével történő tudatos komponálás is. Ennek következménye az is, hogy mindkettőjük képein tettenérhető a szándékos törekvés a spontán festői gesztusok és pillanatnyi érzelmek által befolyásolt, valamint a hosszabb technikai folyamatban kikísérletezett felületek, színviszonylatok, formaösszefüggések kiegyensúlyozott arányának megteremtésére. […]
Varga Júlia színhasználata, inkább a különös, a sajátos összhatásokat célozza meg. Így a Júlia fátyolszerű egymást átfedő, átértelmező színmezői, expresszivitásukon keresztül gyakran sajátos szimbolikus tartalmat is sejtetnek. E sajátosságuk szervesen kapcsolható azokhoz a finom tematikai kalandozásokhoz, amelyen keresztül képeinek egy része egyfajta gyakorlati életfilozófiához közelítő szellemi elkötelezettségben oldják fel zsigeri szexuális meghatározottságukat, más részük a hagyományokhoz híven, de bizonyos ősi rítusokon keresztül megélhető spiritualitás irányába mutatnak elmozdulást. […]
Varga Júlia sajátos a kilencvenes évek újfestészetére jellemző módszerrel él, amikor hengereltre emlékeztető sor mintával díszíti, a lakás, az iroda falával egylényegű, dekorálni való felületnek is tekintett alapozott vagy aláfestett vásznát. A kép megfestéséhez az ecsetek mellett sajátos, egyénileg kifejlesztett technikával, rendesen a sokszorosításhoz alkalmazott szitákat is használ, a hagyományosan ecsettel felhordott egymást fedő vagy átható rétegek, színfelületek raszterháló szerű mintákkal való alástrukturálására vagy éppen felültextúrálására, kinetikai gazdagítására. […]
Varga Júlia képi világa énjéből, végsősorban a szellemi világból jön, végeredményben az ösztönök, vágyak, félelmek spirituális világa, festői törekvése porból vétettségünk ellensúlyozásának kísérlete: Széppé varázsolva elfogadtatni az elfogadhatatlant.
Mindkettőjük festői törekvése nemesen őszinte és végkövetkeztetésében egylényegű az elmúlás és a születés csodájának esztétikai értelemben értett szépségének keresésével.” (Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész megnyitó szövege, Varga-Welther Júlia és Kiss László festőművészek vándorkiállításán, Székelyudvarhely-Sepsiszentgyörgy-Csíkszereda- Székelykeresztúr)

“Létezhet olyan valós, avagy mégha csak feltételezett, elképzelt közösség is, amelynek tagjai, mint mondjuk például V. W. Júlia,bizonyos szakmai eredményekkel a tarsolyában – ahelyett,hogy a ki tudja melyik sikeres-divatos művészeti vonulatnak hódolna,netán azokkal éppen ellenjáratban,”sic és horribile dictu” – művészetével inkább valami Elveszett Paradicsom titkainak nyomába szegődik.
Különben is, mostanára mintha már alábbhagyott vol¬na az a szocio-designeri ambició, az a„társadalom- szobrászati ”buzgóság, a művészet társadalomátalakító hatásába vetett hit. Csoda ha még maradt annyi post „ressource” összeszedettség, LÉLEKJELENLÉT- amivel inkább még alkudozunk a Jóistennel, hogy ha már nem is Atlantisz vagy Pártusföld, de legalább Közép-Európa, a Kárpátmedence-eszme körül kerenghessünk még egy kicsit, mint Euripidész madarai.
Ez a virtuális-valós közösség olyanszerű talán, mint ami¬lyen után Csontváry is vágyódott, és” ebben a vágyban elégő arcok néznek ránk festményeiről.” (H.B.)
Valami ős-előkép emlékmaradványaiba kapaszkodó nosztalgiával égnek ezek az arcok. Ennek a gondolatkörnek a Csodaszarvasát, ezt az eltünt nagyszerüség –metafórát, mi képzőművészek főleg a vizuális kommunikáció útján próbáljuk keresni, követni.
Ám erről szólva éppen képzőművészként, csak illő tisz¬telettel ragadjunk tollat, csak ha tisztában vagyunk azzal a felelősséggel, amely a nyelvi kifejezésmódnak a vizuálistól eltérő birodalmába lépéssel jár, és főleg ha elég átfogó víziónk van a ”témáról”és ha tisztában vagyunk még a”Világ-Virág¬nyelv” szentségével is.
Bolyai János rendszerelméleti (interdiszciplináris) vizs¬gálódásai után, logika, matematika, írás és jeltörténet, nyelvünk teremtőereje és egyéb gyakorlatibb meggondolások után (mindezekből mindössze csak a banális történelmet felejtette ki) alkalmasnak látta nyelvünket, annak egyetemességével arra, – hogy világnyelvként működjön és használják.)
Jó is lenne az, ha a kutatás, megismerés különböző terü¬leteinek művelői a kölcsönös tisztelet és az egymástól ta¬nulás jegyében együttműködnének. E tekintetben érdekes és felemelő volt Szabó Árpád unitárius püspök (Kolozsvár) egy kiállításmegnyitón elhangzott vallomása, amely szerint ő a képzőművészettel kapcsolatban, a műalkotások előtt érez valami ahhoz hasonlót,- mint amit Mózes érezhetett az égő csipkebokor előtt.
Mitől lesz ÉLŐ?
Mitől lesz megszólító ereje egy jelentéktelennek tünő külsőségek mögé relytőző képnek?
Látomások rögzítésére,vagy más,a mélységekből felderengő képek előhívására és ezek megjelenítésére ,- nem mindig a naprakész korszerű technicizmus,elitista előadásmód és eszköztár a leg megfelelőbb hordozó.Ezt így gondolhatta V.W.Julia is,mert legutóbbi munkáiban már lemond a régebbi olajfestményeit,szitanyomatait jellemző színességről is és egyéb technika helyett egyszerü linoleummetszetekbe süríti meglátásait,s ez mint technika,nem követel hosszas kifejtést.Nem mindegy viszont,hogy ezt mire használjuk,mert az egyszerü sötét-világos képrészek (foltok,csíkok,pontok) váltakozásának van egy különös optikai hatása,a vibrálás és a ragyogás.Ha ez négyzetes felületen jelenik meg,mint V. W. J. újabb képei,akkor ez eleve egyfajta kultikus jelleget sugallhat,akárcsak templomaink kazettás mennyezeteinknek négyzetei,és mindezeket a négyzeteket „körösítik” azok a megjelenített tartalmak,amelyek mintha a szürrealizmus felszabadított tudatával áramlanának,forognának,köröznének
Különben, a kordivattal szembemenő előadásmód és eszközök alkalmazása sosem volt idegen pont a haladó nyugati művészetben, hisz ez közismert akár az expresszionizmus, a fauve, a povera, az art brut vagy éppen a népiesség művészetbe való beépítésében. Sajnos volt rá példa, hogy az egyszerüségben rejlő kifejezőerőt alkalmazó műveket egyszerüen félreértették. Éppen Csontváry, vagy Nagy István, de még V.W. Júlia esetében is, s ez bizony sokat rontott a tekintetes zsűritagok természetesnek tünő frizuráján, Budapesttől el egészen ehelyt minálunkig.
Van mikor már szinte az sem fő szempont, hogy jó, vagy kevésbé jó a kép, csakis a lényege, tartalma, szelleme fon¬tos létrehozója számára, és a megjelenítés módja annyira leegyszerüsített, hogy épp csak még el tudja hordozni az üzenetet, – amitől a kép érdekes lesz, élő és megdöbbentő.
Létre lehet hozni lényege szerint ízig-vérig művészeti eredményt (az ART szó eredeti értelme szerint: bölcsesség, mágia) úgy is, hogy az alkotó elfordul az élvonalbeli tüsténkedéstől, versenkedéstől. Ilyen INTENZÍV KÉP lehet akár egy linoleumdúcról készült levonat is, pilleszárny-könnyű selyempapírra, olyanra, amilyenbe kisebb kastélyok teraszán virágot csomagoltak valamikor, vagy ikonok restaurálásához használnak.
Ritkán, talán csak ajándékba lehet ilyen képet kapni, főleg egy olyan helyen, amelynek a lényege – egy vízesés. (Erre a helyszínre tett tanulmányútunk gidje, – vagy inkább zarándoklatunk vezetője szerint Csontváry azért érezte szükségesnek Schaffhausen vízesésének megfestését, (mágus beavatás-motívum) mert ez segítette őt egy különös küzdelemben: Ő is fel akarta venni a küzdelmet azzal a démonnal, amellyel a magyar néplélek küzd.)
V.W. Júlia ajándék képén, a már megjelent vízesés pedig középen egy különösebb fejre zuhog, s ezen a fejen mintha valami rendhagyó tükröződésben volna együtt, a jelenben a múlt és a jövő. A vízesésben és a kép más zónáiban is megjelennek talányosan, sejtelmesen más fejek is. Ősök, utódok, régi barátok, ”felvigyázók” és démonok? Vagy talán maga az Öreg és az Anya?
V.W.Júlia újabb munkáiban az emberi-isteni lény jelenléte ilyen titokzatos,rejtezkedős,vagy éppen az örökké jelenlevését felmutatva rejtélyes.E lény valós – vagy lappangó jelenlétéről,csakráiról,kereséseiről, kutatásairól,szertartásairól,küzdelmeiről előhívott látomások ezek a képek.Lényünk megjele¬nik a lét ellentétes erőterei,vagy éppen paradoxonok játékai között, ősmotívumok társaságában,jobbra és balra forgó spirálok,csigák,forgórózsák örvényei,a születés, megvalósulás és elmúlás között.
Az Ős-öreg mintha valahonnan még ismerős lenne… Természetesen népművészetünkből, többek között festett kazettás templommennyezeteink VIRÁGNYELVÉBŐL is. A virágmotívumokban, vagy ezek hátterének negatívjába relytetten. Hasonlóan jelennek meg más asztrális értelmű alakzatok is, mint például a Szűz keleti képviselője, a macska. Gyakran van úgy, hogy a virág-világfában egy „kettőskereszt” tengelyen jelenik meg az arc, -mivel gyakoriak a két szimbólum közötti átmeneti képek is. ”Virágnyelv”metafóránk tehát népművészetünkből származik.
A népművészet újabban talán még hangsúlyosabban vált inspirációs forrásává V.W. Júlia művészetének. VERŐFÉNYBEN című sorozatának már a címe is megragadja egész népművészetünk talán leg lényegesebb sajátosságát : Ugyanis,valamikori használati tárgyaink,székely kapuink,népviseletünk, kazettás templom-mennyezeteink,falfestményeink,táltosmeséink,asztrálmítosz értelmű balladáink,ős- írásunk betü és számsorának,de még (P)Szent Koronánk formarendjének is ,- közös jellemzője,hogy mindezek egy igen ősi,magasrendű FÉNYKULTUSZ motívumrendszerének,s ennek számtalan módon való megny¬ilvánulásának hordozói.
(Szabó Zoltán festő, muzeológus – Belső fényben rejtezkedő és verőfényben ragyogó látomásokról, lehet-e szakszerű művészetelméleti tudományossággalértekezni? – Bevezető gondolatok Varga Welther Júlia újabb munkáinak szellemiségéről – Terra incognita, Marosvásárhely, 2015)

„Varga-Welther Júlia képei szó szerint, a túlnyomó többsége, amit itt lehet látni – egy beavatáson vinné azokat az embereket, akik tényleg odafigyelnek, hogy mi szerepel a képen[…]
A művészetben, ha nincs ihlető erő, akkor azt akárhogyan is magyarázzák, gyakorlatilag valami mást jelent.
Itt művészet van, és olyan alázattal tud megszólalni, hogy észre sem vesszük az első pillanatban, hogy teljesen általános életképi jeleneteket lehet sokszor látni, s hogy végeredményben egy általános szemlélet mögött és fölött ott van egy rendkívül archaikus réteg. Ez az archaikus világ szó szerint megfogja az ember kezét és viszi végig stációról stációra[…]
Akt képek…Miért fest egy nő akt képeket?
Mert van mondanivalója a meztelen lélekről, pszichéről. Szó szerint pszichéről való vallomás jelenik meg[…]
Egy biztos, az ilyen művek meg tudják az emberi lélek tevékenységét a földön hosszabbítani. Ez az igazi művészet egyik feladata, hogy az életről vallomást tegyen az élet érdekében, és aki az életből jön az az életbe fog érkezni.“
(Szántai Lajos beszéde – Varga-Welther kiállításának megnyitóján, 2014, Mazart Galéria, Budapest)
*
Fotó: VARGA-WELTHER JÚLIA és alkotásai