SumidaIZSÓ MIKLÓS (1831-1875)
A 19. század második felének legsajátosabb szobrász egyénisége Izsó Miklós volt. Ő az első – sokáig az egyetlen -, aki a hazai szobrászatot erős nemzeti színezettel egyetemes európai szintre emeli. Mintegy párhuzamos jelensége annak a népi-nemzeti felfogásnak, amely Petőfi és Arany, illetve Erkel és Liszt művészetében jelentkezett.
Alapjában még reformkori eszméket sugároz, idealizált népi alakot mutat, de már érződik benne valaminő fojtott erő, olyan energia, amely ezt a békés beállítást szinte szétfeszíti. Noha az antikizáló síremlékek támaszkodó gyászolójának motívumát használja, nincs benne semmi az antikvitásból, inkább saját későbbi felfogásának csíráit jelzi.
Nélkülözések közepette töltött tanulóévek után Izsó hazatér és nagyobb megrendelések hiányában – miközben néhány épületplasztikai megbízásból szerzi meg létalapját- kis méretű tanulmányokat készít népi figurákról, elsősorban Táncoló parasztokról. Ez az egész életén végighúzódó bozzetto-sorozat a mozgás és testábrázolás számtalan változatát, bravúros kifejezését és népi szilajságát ábrázolja olyképp, hogy a sajátos nemzeti jelleg általános érvényű kifejezéssé válik. Lendület és szenvedély, test és ruházat szoros kapcsolata, a test kifejező készségének és érzékeny mintázásának gazdagsága élteti e kis vázlatokat, bizonyítva, hogy Izsó a legnagyobb feladatokra hivatott.
E nagy feladatok közül a debreceni Csokonai-szobor volt az első, sajnos az egyetlen, amelyet valójában Izsó készített el, illetve ő fejezett be. A fiatalosan hetyke, de egyúttal nemesen előkelő, máig élő költőeszményt formálja itt meg szobrában (1871). Biztosan áll magyar ruhájában, formái és részletei egyaránt szolgálják a monumentális igényt. A felállított műnél megkapóbb a fél életnagyságú első modell, am
