SumidaA magyar vizsla
A kutya, mint tudjuk, a teremtés csodája. A vizsla, a magyar vizsla pedig nem is kutya. Ő vizsla! A szépség, nemesség, intelligencia és a túlcsorduló szeretet analógiája is lehetne ez a szó. Kár lenne tagadni, nem vagyok a kérdésben éppen elfogulatlannak mondható, hiszen gyerekkoromban a szomszédba került vizslakölyök volt az első kutya akivel közvetlen barátságban kerülhettem.
Honfoglaló eleink, mint harcos, nomád nép szenvedélyes vadászok voltak. Űzték, kergették a vadat a nyílt rónán keleti típusú agaraikkal, a csalitos, fedett terepen kopóiké volt a főszerep.
Volt ezek között egy nem túl nagy, sárga, olykor egészen világos homokszínű, néha barna, néha foltos jószág. Ez ugyan nem volt olyan gyors, mint az agár, kevésbé volt hajszás, mint a kopó, de jó orrával, a vad lelkes és kitartó keresésében való kitűnőségével, nem utolsósorban együttműködési készségével mind a vadász, mind pedig annak sólyma tekintetében egyedülállónak bizonyult. Addig keresgélt, kutatta a vadat – elsősorban apróvadat – (vizslatott, kajtárkodott), míg fellelte azt, s jelezvén a vadásznak az időben felkészülhetett egy jó nyíllövésre, vagy elröppenthette sólymát, hogy az levágja áldozatát. Nem volt ez egyszerű feladat, mint később még látni fogjuk. Az elejtett vadat végül az ebnek fel is kellett vennie és át kellett adnia a vadásznak. Jó orránál fogva, ha a szükség úgy hozta, a sebzett vad utánkeresésére is alkalmatos volt. Igaz a sebzés lényegesen kisebb számban esett meg, mint a lőfegyverek elterjedése után. Következtetéseink – hangsúlyozni kell – történelmi és néprajzi analógiák során nyugszanak.
Ősiségét bizonyítja ennek a sárga magyar “kopó”-nak neve is, mely nyelvünk ugor ősrétegéből ered. Jelzői használatból vált főnévvé. Szaglása okán nevezi a vizslát odorariűsnak (szimatolónak, “szagos kutyának”) a latinság.
Tehát régi magyar vadászkutya, amely több fajta keresztezéséből alakult ki. Már honfoglaló őseink mellett, akik szenvedélyes vadászok voltak, feltűnt egy vadászkutya, amely követte őket a vándorlások során a Kárpát-medencébe. Sárga, esetleg barna színű, néha foltos volt, s a vadászat minden mozzanatánál segítségére volt a vadásznak. Ez a mára kihalt kopó volt a mai magyar vizsla őse. Legkorábbi ábrázolása a 1100 és 1120 között készült Codex Albensisben található, de a Képes krónikában is felbukkan a „kajtárkodó kopó” képe. Hunor és Magor találkozása a csodaszarvassal című képen négy jól felismerhető vizsla látható. A vizsla említésével nemeseink levelezésében is gyakran találkozhatunk.
A török hódoltság korában megjelent hazánkban a törökök sárga vadászkutyája a sloughi, amely kereszteződött az itt élő vadászkutyákkal és kialakult vizslánk alaptípusa. Az 1731-ből származó adat szerint a trencséni Zay család kezdett először foglalkozni a tenyésztésével, és valószínű, hogy egy Angliából származó spanyol vizslát is bevontak a tenyésztésbe. Ekkor még a vizsla gesztenyebarna színben vagy fehér jegyekkel is létezett. A 19. század végén megritkult az állomány, ekkor vonták be a tenyésztésbe a pointert és a német rövidszőrű vizslát.
1920-ban megkezdték a fajta törzskönyvezését, 1928-ban elkészült a fajtaleírás (standard), és 1935-ben az FCI bejegyezte a hivatalosan elismert fajták közé. A II. világháború után a veszteségeket pótolandó a gödöllői tenyésztelepen indult újra a tenyésztése. Ma már nem tartozik a veszélyeztetett fajták közé, hiszen a világon az egyik legismertebb magyar fajta, amelynek jelentős állományai vannak Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban.
A vizsla az egyik legsokoldalúbb magyar kutyafajta, igazi hungarikum. Nem otthon ülőknek való: ha nincs lefárasztva, akkor könnyen megmutatja lakberendező képességeit. Világszerte egyre többen rajonganak érte. Magyarországon a tíz legkedveltebb kutyafajta között van, de külföldön is egyre több kutyabarát ismeri meg a magyar vizslát, amely kiválóan alkalmazkodott a városi élethez, és családi kedvencként is megállja a helyét.
A magyar vizslákra jellemző az elegáns megjelenés, a könnyed felépítés, a harmonikus mozgás. A rövidszőrű vizsla zsemleszínű szőrzete alig kíván gondozást. A lakásban tartott példányok szőre egész évben hullik, ezért rendszeres kefélést igényel. Középnagy, 50–60 cm marmagaságú, 20–26 kg súlyú, rendkívül elegáns megjelenésű és mozgású, kedves, engedelmes természetű, még a vizslák közül is kitűnik intelligenciájával. A vizslák között a legsokoldalúbbnak tartják, amely egyedül végzi el a pointerek, szetterek és a többi vadászkutya munkáját, szóval igazi mindenes. Egyszerre vadászkutya, a család kedvence és a gyerekek játszópajtása, hiszen intelligenciája, alkalmazkodóképessége minderre alkalmassá teszi. Nyugodt, jóindulatú, érzékeny, a durva bánásmódot nehezen viseli, de a szerető gazdának a csillagokat lehozná az égről. Rendkívül könnyen tanítható, de házőrzőnek nem alkalmas: a besurranót éppúgy körülrajongja, mint a közeli barátot. A drótszőrű magyar vizslával szemben a rövidszőrű inkább alkalmas lakásban tartásra, igazi “kanapéspecialista”, sőt télen rövid szőrzete nem mindig nyújt megfelelő védelmet a metsző hideg ellen. Városi tenyészetekben túlfinomodik, betegségek iránt fogékonnyá válik, gyenge idegzetű lesz, noha szigorú és következetes tenyészkiválasztással a legjobb és modern vadászatra legalkalmasabb vizslát lehetne faragni belőle.
A fajta feje feszes és nemes vonású, enyhén boltozatos koponyával, és a mérsékelten erős tarkónyúlványtól a homlokig húzódó középső barázdával. A stop mérsékelten erős, az orrnyereg egyenes. Az ajkak nem lógnak le. A közepes nagyságú fülek alacsonyan és viszonylag hátul tűzöttek, a pofa közelében – lógnak. Szemei enyhén ovális alakúak és eleven, értelmes tekintetűek. A rövidszőrű magyar vizsla harapása ollószerű. A koponyacsúcs enyhén látszik.
A rövidszőrű magyar vizsla elegáns, ugyanakkor izmos testfelépítésű kutya. Törzsének hossza nagyobb, mint a marmagassága. Háta rövid és egyenes, lágyéka enyhén lekerekített. A farka alacsonyan tűzött; azokban az országokban, ahol ez megengedett, rendszerint háromnegyedére kurtítják. A bordák viszonylag szépen íveltek. A mellkasa legalább könyökéig ér. Mellső lábai egyenesek, a könyöke közel van a testéhez. Hátsó lábainak ízületei mérsékelten erősen kirajzolódók. Mancsai kissé ovális alakúak, szorosan zárt lábujjakkal. Mérsékelten hosszú nyaka enyhén ívelt, lebernyeg nincs rajta.
A drótszőrű magyar vizsla
Veszélyeztetett és védett magyar vadászkutya-fajta. A rövidszőrű magyar vizsla átlagtól eltérő erősebb szőrzetű egyedei és a drótszőrű német vizsla kereszteződéséből alakult ki. Viszonylag új fajta tenyésztése az 1930-as években kezdődött el és 1966-ban lett hivatalosan elismert a Nemzetközi Kinológiai Szövetség (FCI) által.
A drótszőrű magyar vizsla még ma sem olyan elterjedt, mint rövidszőrű magyar testvére, bár külföldön is egyre jobban kedvelt. Testfelépítése robusztusabbnak hat, a rövidszőrű magyar vizsláétól, melytől leginkább szőrzete és erősebb csontozata különbözteti meg. Kiváló szaglással (emiatt nevezik szakállas szaglektornak) megáldott mindenes vadászkutya, nagy előnye, hogy a hideget is jól tűri. Nagy a mozgásigénye, természetét tekintve higgadt, kedves, tanulékony és szeretetigényes fajta. Sokoldalú kutya a család kedvence státusz mellett a vadászaton kívül a kutyás sportokra, valamint tűzfészekkutató és mentőkutyának is alkalmas. Rendkívül barátságos eb, emiatt gyerekek mellé is ajánlható.
Nincs különleges gondozásigénye, a szőrének ápolása is viszonylag egyszerű, habár néha ki kell szedni az elhalt szőrszálakat. Nagy mozgásigénye miatt azonban naponta kell vele foglalkozni, akár kertben, akár lakásban tartják. Ez azt jelenti, hogy nemcsak sétáltatni kell, hanem be kell vonni a kocogásba, a kirándulásba, vagy az ismert kutyás sportok valamelyikébe.
Ahogyan személyes élménnyel kezdtem azzal is zárnám. Néhány évvel ezelőtt a harmadik kertszomszédunk beköltözésekor hozta magával a drótszőrű magyar vizsláját, Csinost. Bejáratos volt hozzánk, soha semmiben kárt nem tett, csak kereste a barátok közelségét. Sajnos csak rövid ideig volt közöttünk, szívelégtelenség vitte el. Álljon itt a fényképe emlékezetül, nagyon jó cimbora volt.
Írta és szerkesztette: Pester Béla
