SumidaAz eltűnt Vaszary festmény rejtélye
Vaszary János (1867-1939) a magyar piktúra egyik legszínesebb és művészetében rendkívül változatos alkotóegyénisége volt.
A leglazábban franciás magyar festő volt, atipikusan vidám, ezen felül befutott alkotó, a Monarchia és a századelő egyik legismertebb magyar művészcsaládjából.
1920-ban a Képzőművészeti Főiskola tanára lett, a szabad szellemű oktatás gyakorlatát hozva az intézménybe.
A tekintélyes művész az 1920-as évek közepén megkapta élete első és egyben utolsó állami megrendelését: a frissen megalapított Tihanyi Biológiai (később Limnológiai) Intézetbe kértek tőle egy óriási, 8 x 2-2,5 méteres méretű pannót (nagyméretű táblaképet), balatoni élővilág témában. A mester két évig készült a feladatra, gyakori olaszországi edzőtáborokkal, amik úgy elvonták a figyelmét, hogy bár az első vázlatai abszolúte balatoni tematikájúak voltak – az egyik verzión izmos halászlegények művelték azt, amit az izmos halászlegények szoktak – végül inkább közelebbről nem definiált tengeri halakat és puhatestűeket festett az utolsó verzióra, a rá jellemző könnyed, színes, elegáns stílusban.
A mű már a húszas években vitákat gerjesztett, és nemcsak azért, mert a közönség hiányolta róla a pontyot és a lápi pócot. A tudósok nem szívesen látták a freskót. Az Intézet kutatói korabeli visszaemlékezések szerint például halálra idegesítették magukat azon, hogy nem tudták beazonosítani a rajta szereplő lényeket és ha rajtuk múlt volna, el is szállíttatták volna a nagy előadótermet díszítő pannót. A tudomány vívott csatát a szabadon szárnyaló művészi fantáziával.
Sokan azonban igen nagyra értékelték, például Bálint Jenő például így írt a képről a Pesti Naplóban:
A frízszerű festmény a gyöngykagyló opalizáló színeiben játszik: az ecsetnek nyoma sincs rajta, egészében úgy hat, mintha vászonra lehelték volna. Az anyag itt teljesen szellemivé lett: az álló fényességbe úgyszólván belezuhant a horizont. A fríz alján ritmikus vonalnyalábok állati formák alakját írják körül: vonalértelmezésükkel csak sejtésünkig érnek álmosan lebegnek a víz ólmos öblében. Polipok, kígyók, rákok, nagy hasú halak pálmaszerű ívelésben, kibontott korallok a röntgensugár átvilágításában, testiségüktől teljesen felszabadultan, csak halvány kontúrjaikkal éreztetik misztikus mivoltukat
Aztán jött a háború, majd a fordulat éve, a Rákosi-korszak, a kádárizmus és a rendszerváltás, a mű pedig mindeközben felszívódott. Amikor rájöttek, hogy eltűnt, sokáig azt gondolták, hogy a háborúban pusztult el. Ennek annyi alapja volt, hogy a front közeledtével a keszthelyi múzeum kincseit vonatra tették Zalaegerszeg felé, de a szerelvény bombatalálatot kapott. A feltételezés az volt, hogy a pannó ekkor pusztulhatott el. Időközben eltűnt a hatalmas méretű alkotáshoz készült vázlatok egyike is, ami egy nehéz ladikot vízre bocsátó halászokat ábrázolt.
A háborút szerencsésen túlélt pannót azonban a meglévő iratok szerint 1949 tavaszán a Balaton történetét marxista szemmel bemutató, Mészölytől Egryig című tárlaton állították ki.
A múzeum igazgatója a jelek szerint óriási talpnyaló lehetett, a megnyitó után nem sokkal ugyanis levelet írt a kultuszminiszter titkárának, amiben arról értekezett, hogy a tárlatlátogatók mely műveket kritizálták a vendégkönyvben (Csók, Egry József festményeit és a Vaszary-pannót leginkább).
Jött is a választávirat:
„VASZARI KÉPET LEVENNI EGRI KIAALLITAS MARAD PAAR NAP MULVA JOEVOEK BENYI”
(Így szó szerint I-vel, hiszen az Y vég olyan polgári dekadencia).
Le is vették és soha többé nem állították ki sehol.
Az igazgató szabadult volna ugyan a politikailag kényes képtől, de a budapesti felügyeleti szerve nem kért belőle, így betették a raktárba. A következő nyom 1953-as. A Múzeumok és Műemlékek Országos Központja ekkor levélben kérdezte meg Keszthelytől, hogy milyen, más intézmények tulajdonába tartozó alkotások vannak a raktárában. A válaszlevélből kiderült, hogy az Akvárium címen nyilvántartott pannó még megvolt, és azt is tudták róla, hogy eredetileg a tihanyiak tulajdona.
1958-ban a múzeum újabb levélben jelezte a tihanyi Intézetnek, hogy ott kuksol náluk egy képük, jó lenne elvinni. A válaszból kiderült, hogy nem is egy az a kép, hanem kettő, mert a nyolcméteresen kívül ott tárolják a Halászat címűt, ami azonos a nagy pannóhoz készült egyik tanulmánnyal. Már csak 214-et kellett aludni, hogy 1959. tavaszán az Intézet felelősségteljes útra indítsa Lukacsovics Ferenc tudományos segédmunkatárs-puhatestűkutatót. Nem kagylóért, hanem festményért: neki kellett ugyanis elhoznia Keszthelyről a két említett alkotást.
A puhatestűkutató rendben meg is érkezett, alá is írta az átvételi elismervényt, hogy a sztori fonala itt elszakadjon.
Vagyis innentől – egyelőre – semmit sem tudunk a nagyobbik Vaszary-mű sorsáról.
Virág Judit galériatulajdonos szerint életszerűtlen, hogy az akkori viszonyok között bárki meg mert volna semmisíteni egy vélhetően értékes festményt, amit a mérete miatt eleve kevés helyen lehetett volna kiakasztani. De biztosan csak annyit tudunk, hogy Lukacsovics átvette a két képet. Virág elképzelhetőnek tartja, hogy a tihanyi kutatóbázist az ötvenes évektől felügyelő Akadémia valamelyik intézményéhez vagy raktárába került a 8-szor 2 méteres kép, de persze az sem kizárt, hogy valamikor visszavitték Keszthelyre és onnan vitték tovább valamerre, bármilyen állami intézménybe vagy raktárba.
A magyar közintézmények nyilvántartási rendszerét jól jellemzi az a tény, hogy a pannóhoz vázlatként megfestett egyik halászos képet a művészettörténet lappangóként tartotta nyilván mindaddig, míg Virágék kutatásaiból ki nem derült, hogy az végig – vagyis 1959. áprilisától ismét – ott lógott az Intézet falán. A küldöncként használt puhatestűkutató ezt ugyanis tényleg visszavitte Keszthelyről.
A 8 x 2 méteres kép azonban nem tudni, hogy megérkezett-e.
A kép Tihanyból való elkerüléséről az 1949 és 1959 között keletkezett írásbeli dokumentumok ellenére változatlanul több verzió is létezik:
Egyes vélekedések szerint a háború alatt a helyszínen megkezdett TBC elleni oltóanyag-kutatás során felszabaduló roncsoló vegyi gőzök miatt, állagvédelmi szempontból volt szükség az áthelyezésre. A hely nem ismert.
Más vélemények arról tudósítanak, hogy a háborús helyzetben a keszthelyi Balatoni Múzeumba szállíttatták a pannót, amelyet később, a front nyugatra tolódása miatt más műkincsekkel együtt bevagoníroztak, hogy azokat külföldre menekítsék. A vasúti kocsi azonban a zalaegerszegi vasútállomáson 1945. március 30-án bombatalálatot kapott, rakománya pedig a képpel együtt valószínűleg megsemmisülhetett.
A 2011-ben elhunyt Woynarovich Elek, aki 1956 és ’61 között állt a tihanyi intézet élén visszaemlékezése szerint a feltekert pannót ő személyesen küldette fel teherautón Budapestre, a Magyar Tudományos Akadémiába (az intézet ugyanis 1951-től az MTA fennhatósága alatt áll), elhelyezésre.
A pannó a hivatalos nyilvántartás szerint tehát nem élte túl a második világháborút, lappang vagy megsemmisült. Vagy mindhárom egyszerre. A kutatást nehezíti, hogy a korabeli címe mellett a nyilvántartásban és a levelezésekben más és más néven szerepel, mintegy demonstrálva a képpel foglalkozók szakszerűségét (Víz alatti világ,Akvárium, A mélység világa, Tengerfenék).
Hollétének felderítéséhez a Magyar Nemzeti Galéria munkatársai által a 2007-es összegző, nagy Vaszary-kiállításra közzétett WANTED! felhívás és helyszíni kutatások ellenére sem kerültünk közelebb. És azóta sem.
Írta és szerkesztette: Pester Béla
FÜGGELÉK:
Vaszary pályája – mely átível a XIX. és a XX. század között – nagy hatással volt az utána érkező festőnemzedékekre. Témavilágát kezdetben a népélet jelenetei – piacok, vásárok -, illetve a nagyvárosias mondén figurák és szituációk alkották. 1887-től kezdve bejárta Európát – Münchenben az akadémián és Hollósy Simon körében egyaránt megfordult, Párizsban a Julian Akadémia növendéke volt, majd három évig Rómában tanult – és tájékozódott a kor modern festészetében. A századfordulón a szecesszió szellemében kísérletezett plakátrajzolással, könyvdíszítéssel és gobelintervezéssel, ám ugyanebben az időben számos paraszttárgyú életképet is alkotott. A XX. század első évtizedében festett képei az impresszionizmushoz állnak közel, témavilágában pedig a polgárság élete felé fordult. Az I. világháború alatt – mint haditudósító a szerbiai fronton – a háború emberellenes voltát leplezte le ilyen tárgyú rajzain, festményein. A háború után egyre inkább a XX. század emberének a technika által meghatározott és kialakított életére, életformájára irányította figyelmét.
Forrás:
– Szily László Virág Judittal készült interjúja )melynek címe természetesen nem igaz)
– Art-Magazin
– Haulisch Lenke: Vaszary 1978 (Melyben természetesen egyetlen szó sem esik a kérdéses festményről, mintha nem is létezne)
