SumidaHomoki Nagy István életműve
Kedves Olvasó, Fickó, Pletyka és Nimród neve ismerősen hangzik?
Jelen írás apropóját az a személyes helyzet adta, hogy a közelmúltban felügyelnem kellett két unokámat (11 és 8 évesek). Mivel minden ilyen korú gyerek számára kihívást jelent a vacsora-fogmosás-zuhanyozás triatlonjának a szintidőn belüli teljesítése, prémiumként engedélyezve lett számunkra esténként egyetlen (!) gyerekfilm megtekintése. Az arcátlanul drága Walt Disney Bambi DVD „természetesen” nem volt magyar hanggal feltöltve, kénytelen voltam valamivel menteni a helyzetet, kezembe akadt a „Gyöngyvirágtól lombhullásig”. Bejött olyannyira, hogy másnap harmadnap követte a „Cimborák” és a „Hegyen völgyön”. Ezeknek a filmeknek a forgatása 1953-1960 között történt, de a két csemete lelkesedése bebizonyította, hogy kortalanok.
De ki is volt Homoki Nagy István ?
rendező, operatőr, forgatókönyvíró, született: 1914. szeptember 2. (Magyarország, Mezőtúr) meghalt: 1979. december 14. (Magyarország, Budapest).
Jogásznak készült, de filmes lett belőle. 1932 és 1933 között Kecskeméten, a Református Jogakadémián kezdte, majd Szegeden fejezte be jogi tanulmányait, 1937-ben jogi doktorrá avatták. Ezek után joggyakornok lett Kiskunfélegyházán és Hódmezővásárhelyen. Utóbbi helyen először bíróságon jogász, majd aljegyző, bírósági jegyző.
1942-ben ügyvédi és bírói szakképesítést szerzett. A természet iránti szeretete miatt fotókat készített (fotóművészeti albumai szerint is ebben is kiváló volt), később tagja is volt a Nemzetközi Fotóművész Szövetségnek.
Ekkor kapta az Országos Természettudományi Múzeum Sajtó és Fotó Osztálya szóló felkérést, melyet elfogadott, így 1945-ben a annak vezetője lett.
1949- ben a Magyar Híradó és Dokumentumfilm gyár felkérte őt egy film elkészítésére, így elhagyta jogi pályáját és 1949-től félállásban, majd 1954-től már főállásban dolgozott a Híradó és Dokumentumfilm Gyárban. A filmjeit saját maga rendezte, írta és fényképezte. Stábja kicsi volt (feleségéből, Zsoldos Zsuzsából, Farkas Zoltán és Morell Mihály vágóból, és néhány, szakmailag nélkülözhetetlen emberből állt).
Ahogy említettem nem filmesként kezdte pályáját, de jogvégzett emberként a természet szenvedélyes szeretete vitte a “helyes útra”. Már ezért is irigyelhetjük, kevesek teszik, tehetik meg, hogy stabilnak tűnő egzisztenciát föladva nézzenek új kalandok után. Azonban efféle szempontokat aligha mérlegelt, ment a szíve után, nem sokat törődve a kiszámítható következményekkel. Választott szakterületén; a természetfotografálásban, -filmezésben már komoly, tudományos elismertséget szerzett például, amikor rájött, hogy a naturában azért őt mégis leginkább a poézis izgatja, s a vadvízország költőjének állt.
Elhagyta a sikert hozó dokumentumfilmezést, és elkezdett fikciós állatfilmeket csinálni. Mondták is akkor a hozzáértők, hogy ez azért nem az igazi, dramaturgiai sablonokat emlegettek, hogy nem tud bánni az emberi szereplőkkel, mindenfélét. A hatvanas években úgyszólván általános “filmviták” az ő – mondjuk Jancsótól és a kor megszokott hőseitől némiképp távol eső – személyére is kiterjedtek.
Pedig azok az odahagyott sikerek túlzás nélkül világra szólónak voltak mondhatók, hiszen az 1951-ben bemutatott első egész estés dolgozata, a Szeged melletti Fehér-tó csodás madárvilágában játszódó Vadvízország – ami egyben az első ilyen magyar próbálkozás is – a már akkor magasan jegyzett Karlovy Vary-i Filmfesztiválról hozta el a legjobb operatőr díját. A következő, 1952-es, máig leghíresebb darabja, a Gyöngyvirágtól lombhullásig pedig Velencéből az első díjat. Igen, arról a híres velencei filmfesztiválról, a Mostráról – gondolták volna?
Még megcsinálta ’54-ben A kékvércsék erdejébent a Hortobágyon, az “háti-erdő szikes, ártéri tájának madarairól, de ebben már voltak önreflexív vonások, nem magától értetődő líra is. Itt bepillantást engedett műhelytitkaiba… – felesleges a többes szám, hisz hozzáértése senki előtt nem maradt rejtve korábban sem, így a titok maximum a türelem lehetett, a hosszú, kitartó les, várni a lesen, míg előjön épp az az állat, amelyikre szükségünk van, és megcsinálja épp azt a kunsztot, amire vágyunk.
Forradalma ’56-ban kezdődött, alighanem.
Ekkor ugyanis színre lépett Fickó, a komoly magyar vizsla és Pletyka, az izgága, fekete szőrű tacskó. Ne szépítsük, ők a természetfilmezés Stan és Panja, bár ha a kalandjaikra gondolunk, inkább Jean Marais és Louis de Funes. Bár a Cimborák első része, a Nádi szélben még valamennyire követte a dokumentarista hagyományokat, de a szellem – a két nagyszerű állat-karakter szelleme – már kibújt a palackból. A két kalandornak (ne feledkezzünk meg tettestársukról, Nimródról, a vadászsólyomról) ugyanis már sztorija volt meg színészi feladata, játszottak, szerepeltek, kell-e mondani, emberi tulajdonságokkal felruházott figurákat formálva meg.
A 60-as második rész, a Hegyen-völgyön már a szabadjára engedett vadromantika, a gyermeki lelkű állatmese birodalma. Mellesleg az efféle szabadság egyben kalickát is jelent, ez a történet a legszokványosabb, “az elveszett jó barátok hazatérnek a gazdihoz, legyűrve ezer veszélyt” klisét tölti meg az alkotótól addigra megszokott és elvárt érzékenységgel, környezetismerettel. Ismerjük be: nagyszerűen.
Így a kocka el lett vetve, Pletyka évtizedes filmsztári karrierre indult…, bár a hatvanas években a rövidebb, hagyományosabb filmekhez sem lett teljesen hűtlen Homoki (Néma romok – ’61; Hervad már ligetünk – ’64; Erdei tó – ’66; Erdei pillanatok – ’66; Napfényes kertekben – ’67), de a lelke már hősei foglya volt. Rabul ejtette Pletyka, a tacskó, Csakli, a csóka és a többiek… (Hej, csóka; Pletyka délutánja; Macskakaland; Kurtalábú pásztor… sorolhatnánk).
Azt csinálta, amit szeretett, amire a szíve vitte. Igazi élete volt.
írta és szerkesztette: Pester Béla
forrás:
Wikipédia
MN: Homoki Nagy István: Fikció és Pletyka
port.hu
