SumidaFAFARAGÁS
Népművészetünk talán leggazdagabb, legváltozatosabb ága, ma már csak szép múlt, a jelenben teljesen kiveszőben, megszűnőben van.
Az egykori pásztorok, juhászok, kondások kora tavasztól késő őszig messze éltek a falutól, Így aztán jutott idő, legeltetés, delelés közben fafaragásra, tárgyaik díszítésére.
Az ország minden vidékén készítettek fafaragással díszített tárgyakat. Cifra kapuk, kerítések, házoromdísz, kisebb-nagyobb házi eszközök a faragóművészet értékes szép darabjai voltak.
A legművészibb fafaragás a faszobrászat terén található. A faszobrászat és díszítő faragás természetesen nem válik el élesen egymástól, kiváló faszobrászok gyakran foglalkoztak egyszerű tárgyak faragásával is.
Motívumaik a környező világ: a fák, a virágok, a madarak, az állatok, néha még az ember is. Kivésték, kifaragták, kidíszítették apróbb használati tárgyaikat. Faragtak díszes botot, juhászkampót, ostornyelet, borotvatartót, ivóedényt, gyufatartót. Az időből még arra is telt, hogy a faluban hagyott kedvesnek is faraghattak ajándékot; sulykolókat, mángorlót, fali sótartót, tükröst, díszes guzsalyt, cifra sárkaparót.
A díszítések módja, technikája szerint négy nagyobb tájegységet különböztethetünk meg. Tiszántúlt, Észak Magyarországot, Dunántúlt és Erdélyben a székelyeket; kalotaszegieket.
Kezdetben csak véséssel dolgoztak. A vésés vonalait úgy emelték ki, hogy olajt, vagy fagyút, korommal, puskaporral kevertek össze, ezt kenték bele a vésetekbe.
A múlt század elején már találkozunk az úgynevezett spanyolozással is. Itt a vésett díszítést árokká szélesítették és a tüzes kés hegyével, spanyolviaszt tömködtek bele a vésett mintába. Legjobban a piros spanyolviaszt kedvelték, de használtak kéket, zöldet és feketét is. Ha a felület érdes volt kis üvegdarabkával lecsiszolták, méhviasszal fényesítették.
A dunántúli, somogyi, zalai pásztorfaragások témája a leg változatosabbak. Itt a leggyakoribb az emberábrázolás. Elsősorban a romantikus balladákban is megénekelt bakonyi betyároké. Ezek a XIX. századi elbujdosó szegénylegények, akik a földesúri önkény, a katonai szolgálat elől menekülnek, szíves fogadtatásra találtak a nép körében, a környék csárdáiban, ahol megvendégelték őket és kipihenhették magukat. Így került a fára a betyár alakja mellé a jóságos kocsmárosné, az üldöző pandúr és a vidáman nótázó cigány.
Észak- Magyarországon a palóc juhászok viszont igen szép ivópoharakat készítettek. A mezőn dolgozó paraszt, a pásztor, az erdőt járó vadász ilyen poharat vitt magával. A palóc pohár legszebb része a füle. Állatokat faragtak ki fülnek, leggyakrabban juhot, kutyát, kígyót, amit maguk körül láttak. Oldalait a pásztorélet képeivel díszítették.
Erdély volt mindig a legváltozatosabb tárgyú fafaragások földje. Már házaik, főleg kapuik, kerítéseik díszítése, tornácaik, házoromdíszeik is magukra vonták a faluba látogatók figyelmét. Legszebbek a székely kapuk, a fafaragás remekei. De színe nincs is olyan használati tárgy, mezőgazdasági eszköz, amit faragással, festéssel szebbé ne varázsoltak volna. A kalotaszegi faragott bútorok messze földön ismertek és keresettek voltak.
Szólni kell még a temetői fejfákról, kopjafákról. Székelyföldön, Kalotaszegen, Mezőségen, de az Alföldön is igen szép fejfákat faragtak.
A legkorábbi fejfák emberformák és csónak alakúak voltak, később a kifaragott formák már színesebbek, változatosabbak. Ezeken a fejfákon feliratok nincsenek, de faragásukból tudható az alatta nyugvó ember neme, kora, foglalkozása, társadalmi és vagyoni helyzete is. A faragott fejfákat gyakran ki is festették.
Eszközei
A faragás eszközei a különféle vésők, amelyek lehetnek az élük felé szélesedők vagy keskenyedők, lapos, egyenes, görbe vagy hornyolt élűek. A szélesedő pengéjű vésőket rendszerint úgy használják, hogy fanyelüket fakalapáccsal ütögetik, s így forgácsolják le a nyersanyagról a felesleges részeket; a keskenyedő pengéjű vésők kézi használatra készülnek, és a finomabb munkák elvégzésére szolgálnak. A gyalupadba fogott tuskót előbb lenagyolják, majd a finomabb részleteket dolgozzák ki, végül csiszolóvászonnal simára csiszolják, és firnisszel, lakkal fényezik, pácolják, festik, esetleg aranyozzák. A nagyobb darabokat több azonos rostsűrűségű és szálazású összeragasztott tuskóból faragják ki. Fontos, hogy a faragás mindig a szálak irányában történjék, különben a fa kitöredezik, behasad.
Nyersanyag
A faragásra legalkalmasabb és leginkább kedvelt európai fafajták a hárs, dió, körte, tölgy, jávor és puszpáng. A kéregtől a törzs közepe felé haladva más-más természetű rétegei vannak a fának (kéreg, szijács, geszt és bél), ezek rendszerint árnyalatbeli eltérést mutatnak, s ez a faragásnak különös szépséget ad. A faragásra legalkalmasabb réteg a geszt, bútorfának is ezt használják leginkább. A fafaragók legkedveltebb nyersanyaga a puszpáng, ez a nagy fajsúlyú, szép halványsárga árnyalatú, tömör és szívós fafajta.
Kitekintő
Minden népnek és kornak megvolt a maga díszítő művészete a fafaragás terén is.
A természeti népeknél megfigyelt faragási mód, amit a népművészet ma is használ, az ún. rovátkált faragás; ennél apró bemetszett ékek borítják a faragvány felületét. A tárgyakat szalagszerű díszekkel, mélyített vagy domború betűs feliratokkal ékesítik. Hazánkban a cifra jármot, gereblye nyelét, guzsalyt és vetélőt faragták ezzel a módszerrel.
Egyiptomban már a III. dinasztia uralkodásától kezdve maradtak fenn faragott domborművek, amelyek az egyiptomiak kedvelt faanyagából, a szikomorfából készültek. A fejlett faszobrászat alkotásain (pl. Falu bíráján) kívül emberi és állati alakokkal díszített használati tárgyakat és növényi motívumokkal vagy figurális jeleneteket ábrázoló domborművekkel ékesített bútorokat találtak.
A görögök első szobrai szintén fából készültek (xoanon). A római diptükhonokat is gyakran faragás díszíti. A bizánciak művészi faragványai között első helyen a domborműves, mélyített faragású kereszteket kell megemlíteni. A román korban faragott és domborműves díszítésű kapukat készítettek. Ekkor kezdett egyre divatosabbá válni az egyházi rendeltetésű bútorok faragásos díszítése. A középkori Itália különlegességei közé tartoznak a faragott betlehemek, a presepék. Spanyolországban a XV . századtól kezdve gazdagon díszítik a bútorokat arabeszkekkel, levél- és szalagmotívumokkal. A franciaországi faragott fésűk és piperedobozok gótikus mintákat viselnek.
Nagy jelentőségű volt a német fafaragó művészet. Érdekességként kell megemlíteni a faragott olvasókat, amelyeknek diónagyságú szemei szétnyithatók voltak, s belül vallásos tárgyú miniatűr domborművek tűntek elő. Ezeken kívül állványos domborművek, medalionok, faragott tükörkeretek, ötvöstárgyak öntéséhez használt minták, késnyelek stb. készültek fából. Peter Flötner faragó mintakönyvet rajzolt, amely nagy hatással volt a környező országokra. A középkor legjelentősebb fafaragásos emlékei az ún. szárnyasoltárok. Eleinte csak bibliai tárgyú festményekkel díszítették őket, később domborművekkel és festett faszobrokkal, majd a mérműves ablakokat utánzó faragásokkal, könnyed, magasba törő tornyocskákkal, fiálékkal a gótika jellegzetes stíluselemeivel.
A fafaragások iránt megnyilvánuló igény valóságos faragóiskolákat hozott létre, amilyen pl. a nürnbergi iskola volt, amelynek kiváló mesterei közé tartozott Veit Stoss, a nürnbergi és krakkói szárnyasoltárok művésze. A magyarországi szárnyasoltárok közül csak az erdélyi és felvidéki oltárok tudták átvészelni a törökdúlástól vallásháborútól zivataros XVI-XVII. századot. A lőcsei szárnyasoltár faragó művészét, Pál mestert név szerint is ismerjük. A reformáció elterjedésével a szárnyasoltár-faragás veszített jelentőségéből, helyette a templomi bútorzat díszítő faragása lépett előtérbe.
A reneszánsz idején, de különösen a XVI. századtól kezdve a bútorok díszítésére gyümölcs- és virágmotívumokat használtak, elterjedt a bútorok figurális főként mitológiai tárgyú ékesítése is. A barokk korban vált divatossá az őstáblajáték faragott figurákkal, a dohánytartók, majd a XVIII. századtól kezdve a tubákosszelencék használata. Napóleon korában a plakettszerűen faragott képmások készítése volt divatban. Az eklektika idején ismét fellendült a bútorok faragása, főként a régi stílusokat utánzó ún. antik bútoré, azonban a régi korok színvonalát – éppen mert utánzatok voltak – nem tudták elérni. A modern korban a fafaragás inkább csak a faszobrászat és a népművészet terén virágzik.
szerk.: Cseke Ibolya
forrás:
*http: sze.hu/muvtori
*lakberendezes.hu Horváth Tamás
