A PARLAGI SAS

A PARLAGI SAS

A parlagi sas Európa egyik legnagyobb termetű sasfaja, testhossza mintegy 80 cm, szárny-fesztávolsága két méter körüli, tömege 2,5–4,5 kg között változik. A kiszíneződött parlagi sasok tollazata alapvetően egyszínű sötétbarna, melytől kontrasztosan elüt az aranysárga fejtető és a változó méretű fehér vállfolt. A két ivar tollazata feltűnő különbséget nem mutat, azonban a tojók nagyobb termetűek. A sárgás színezetű fiatal madarak részleges éves vedlésekkel, tarka átmeneti tollruhákon keresztül öt-hat év alatt érik el a kifejlett madarakra jellemző tollazatot.
A most használt nevén kívül régen több elnevezése is volt, hívták gémes sasnak, határsasnak vagy pusztai sasnak.

Elterjedés Európában…

A parlagi sas elterjedésének nyugati határát a Kárpát-medencében éri el, míg kelet felé az eurázsiai erdős sztyepp régióban egészen a Bajkál-tóig megtalálhatóak szigetszerű állományai.
Az európai állományt 1800–2200 pár közé becsülik, amely négy többé-kevésbé egymástól elszigetelődött egységből áll.

Elterjedése Magyarországon…

A több évtizedes hazai ragadozóüldözés hatására az 1970-es és 1980-as években megmaradt néhány parlagi sas-pár kizárólag középhegységi erdeinkben költött. Az elmúlt három évtizedben a természetvédelmi programok és a faj élőhely váltásának hatására az állomány növekedésnek indult, és az elterjedési terület az Északi-középhegység irányából dél felé lassan bővült az Alföld irányába. Jelenleg az állomány legnagyobb része Heves, Borsod-Abaúj-Zemplén, Jász-Nagykun-Szolnok és Békés megye alföldi és hegylábi területein költ. Kisebb állományai a Dunántúlon is megtalálhatók, melyek közül a kisalföldi párok száma a szomszédos osztrák és szlovák állománnyal együtt növekvőben van. A hazai állomány a 20. század 70-es éveinek végén, 80-as éveinek elején érhette el mélypontját, a fészkelők száma akkor nagy valószínűséggel nem haladta meg a 15–25 párt. A magyarországi állomány – amely lassan növekszik – jelenleg 140–150 költőpárból áll.

Életmódja

Territoriális, monogám madarak, amelyek feltételezhetően egész életre választanak párt és költőterritóriumot. Fészküket hazánkban szinte kizárólag fákra – 10–25 m-es magasságban – építik, de néhány esetben költött már nagyfeszültségű elektromos vezeték oszlopán is. Általában kettő (ritkán egy vagy három) tojását március végén, április elején rakja le, amelyekből a fiókák mintegy 43 nap múlva kelnek ki. Kotláskor és kisfiókás korban szinte kizárólag a hím vadászik, majd a költés előrehaladtával a tojó is egyre többet hagyja magára a fiókákat. A fiatalok július közepén hagyják el a fészket, majd további mintegy két hónapig a szülők territóriumában maradnak. A költő madarak rendszerint egész évben a költőterületek közelében tartózkodnak, míg a fiatalok ivarérésükig nagy területeken, de elsősorban a Kárpát-medencében kóborolnak.
Parlagi sasok fő zsákmányállata korábban az ürge volt, azonban az ürgeállományok jelentős részének eltűnésével, illetve a parlagi sas alföldi terjeszkedésével párhuzamosan ma már elsősorban hörcsögöt, és mezei nyulat zsákmányol.

Veszélyeztető tényezők:

A legfontosabb veszélyeztető tényezők a mérgezés, az áramütés, illetve a járművekkel (elsősorban vonattal) vagy légvezetékekkel történő ütközés. Sajnos még napjainkban is gyakran előfordul a madarak lelövése…
A leginkább veszélyeztetettek a fiatal madarak, amelyek nagy része el sem éri az ivarérettséget. Különösen jelentős az illegális mérgezések hatása, 2005 és 2012 között több mint hatvan példány pusztult el ilyen módon hazánkban, miközben vélelmezhető, hogy a felderítetlen esetek száma ennél lényegesen nagyobb lehet.
A tojások és a fészekben lévő fiókák mintegy egynegyede elsősorban viharok, illetve emberi zavarás miatt pusztul el. Különösen fiatal költőpároknál gyakori, hogy első évben terméketlen tojásokon kotlanak, de ez természetes jelenségnek számít. Az utóbbi években egyre gyakrabban fordult elő a fiókás fészekaljak kifosztása is, feltehetően illegális kereskedelem céljából.

A sasokat korábban előszeretettel vadászták, mivel kártékony állatoknak tartották. Élőhelyeik eltűnése következtében számuk annyira megfogyatkozott, hogy napjainkban a legvédettebb állatok közé tartoznak. Fennmaradásuk és jövőjük nagymértékben függ attól, hogy sikerül-e megőrizni valamit a puszták eredeti állapotából.
A pusztulás mértékének csökkentése érdekében a legfontosabb feladat a középfeszültségű szabad légvezetékek tartóoszlopainak madárbaráttá átalakítása, illetve az illegális mérgezések megelőzése. Magyarországon mintegy 700 ezer veszélyes középfeszültségű oszlop található, amelyek közül a legfontosabb madár élőhelyeken találhatók átalakítása az elmúlt évtizedekben már megtörtént, de a régi típusú oszlopok még mindig jelentős veszélyt jelentenek ragadozó madarainkra.

A rejtett módon zajló illegális ragadozómérgezéses esetek kezelése jóval összetettebb. Egyrészt szükség van a bűncselekmények lehető leghatékonyabb felderítésére, és az elkövetők felelősségre vonására, másrészt legalább olyan fontos az esetek megelőzése, amelyhez folyamatos kommunikációra van szükség az érintett szakmai csoportok között és a nagyközönség irányába is.

Az elmúlt harminc évben kialakult parlagi sas-védelmi gyakorlatban szerepel a sérült madarak gyógykezelése és a természetbe való visszatelepítése, a kiesett fiókák visszahelyezése a fészkekbe, műfészkek kihelyezése biztonságos helyekre, a veszélyeztetett fészkek őrzése, téli etetés, az esetlegesen zavaró emberi tevékenységek korlátozása a fészek 100–600 m-es körzetében, illetve az ürgék visszatelepítése is korábbi élőhelyeikre.
A gyepeken, szántókon élő rágcsálók fontos táplálékforrást jelentenek, ezért a vegyszeres gyom- és rágcsálóirtás kerülendő – a méreggel érintkező táplálékállatok szélsőséges esetben mérgezést is okozhatnak.

Akár 50-60 évig is elél

Ha idő előtt nem pusztulnak el, mondjuk valamilyen mezőgazdasági méregtől, vagy nem repülnek neki egy villanyvezetéknek, akkor akár 50-60 évig is elélnek. Erre egy régi történet a bizonyíték. 1883-ban, Brandenburgban elfogtak egy parlagi sast, amely egy aranygyűrűt viselt a lábán. Az egyik oldalán “10. 9. 1827” felirat szerepelt, a másik oldalán “H-K. s O.K. Eperjes” volt az írás. A természettudósok utánajártak a dolognak és kiderült, hogy Heller Károly és Okruczky Károly volt az a két eperjesi lakos, akik hosszabb ideig fogságban nevelték a madarat. Ők tették az aranygyűrűt a sas lábára, amikor szabadon bocsátották, azaz 1827. Szeptember 10-én. A madarat egy nap eltéréssel pontosan 55 év múlva találták meg, becses adathoz jutva a szabadon élő sasok életkorára vonatkozólag.
Parlagi sas természetvédelmi besorolása: sérülékeny faj. Hazánkban fokozottan védett, pénzben kifejezett értéke 1 000 000 Ft.

írta és szerkesztette: Cseke Ibolya

forrás: http://termeszetvedelmikezeles.hu/adatlap-allatok…
http://www.mme.hu/magyarorszagmadarai/madaradatbazis-aquhel…
Fotók:
Csonka Péter, Kovács Gábor , Morvai Szilárd, Bagyura János